Palotai János Etűdök Clermont-Ferrandból


69 KByte

"A sokaság, amely nem szorítkozik egységre: zűrzavar; az egység, amely nem függ a sokaságtól: zsarnokság." /Pascal/

Nem a hazai filmszemléről lesz szó - bár a mottóul választott gondolat talán ahhoz is hozzájárulna -, s a "fiúk" alatt sem a "mi fiaink" értendők.
Egy másik filmfesztiválról írunk, amit Pascal szülővárosában, Clermont-Ferrand-ban rendeztek ugyanekkor (január 26 - február 3.). Magyarra fordítva: mintha Debrecenben lenne a filmszemle. Igaz, ott csak rövidfilmeket láthatott mintegy 120 ezer néző - de abból sokat: 60 hazai és 77 külföldi indult a versenyen, s azon kívül még 50 retrospektív sorozat. De ez a sokaság nem okozott zűrzavart. Voltak műfaji, illetve tematikus válogatások: a dokumentumtól az "online" filmig; földrajzi alapon történő csoportosítások az anvergne-i régiótól, Afrikától Új-Zélandig; neves rendezők munkái; Chris Marker, Hitchcook és remake-jei. Nézői és alkotói életkor alapján történő gyerek- és ifjúsági filmek, ill. filmfőiskolás vizsgadolgozatok. Mindez nem ömlesztve, hanem válogatva, jól áttekinthető katalógusban - menetrendszerű pontossággal előadva, többször, több helyszínen ismételve.
A vetítések 10 helyszínen, Kongresszusi Központban, mozikban, egyetemi előadótermekben zajlottak, egy filmszakadást s egy bombariadót kivéve - zavartalanul. (A "szadomazon" történt riadalmat nem egy szadista, hanem egy kintrekedt néző okozhatta; e sorozat volt talán a legnépszerűbb.)
Az idei repertoár sokkal színesebb, változatosabb volt a tavalyinál. Újoncként jelentek meg a dél-koreai filmek, s kerültek a perifériáról a centrumba, miként tavaly az új-zélandiak, vagy korábban az ausztrálok. Itt elmosódtak a határok anélkül, hogy a különböző régiók kulturális különbségei eltűntek volna. A lokálist nem nyomta el a globális - egyelőre.
Erre utalt a díjkiosztó ünnepségen Roger Corman, hogy a különböző kultúrák összetartozása mennyire fontos - legalábbis itt …
Ugyanott az is elhangzott, hogy Clermont-Ferrand a rövidfilm Cannes-ja, ami nem lokálpatrióta túlzás, ma már a legrangosabb (rövid)film fesztiválok közé tartozik.
Erről illik rövid etűdökben (short storykban) írni.


Hogyan lett a kis rendezvényből nagy fesztivál, azt elmondja röviden a mellékelt interjúban Christian Guinot, az egyik alapító "atya".
Mind ők - akkor még fiúk -, mind a filmek hendikeppel indultak. Ők ’68 utóhullámain érkeztek, annak eszméit, ideáit azóta sem tagadták meg; szabadság, egyenlőség, közösségiség szelleme hatotta át őket s - egyetemisták lévén - feltehetően az értelmiségi felelősség-, küldetéstudat. Ezért is szerveztek filmklubot.
Hogy motiváció volt-e az anti-etatizmus (anarchizmus?), ami a civil szervezetbe ("Menekülés a rövidfilmbe") vitte kezdeményezésüket, nem derült ki. Csak az állapítható meg, hogy a horizontális, illetve informális kapcsolatrendszer kiépítése a bürokratikus hierarchiával szemben idegen kezdeményezés volt. (Errefelé talán még inkább, hisz a konzervatív, akkori köztársasági elnök, V. Giscard d’Estaing e tartományból indult - s ide is tért vissza.) Amikor belevágtak, még nem számíthattak a szocialista fordulatra, ami a ’80-as évek elején következett be Mitterrand-ék hatalomra jutásával. Tény, hogy ’82-ben kaptak először a várostól anyagi támogatást közpénzből, de addig is tudtak kis fesztiválokat rendezni - filmklub keretben -, maguk mellé állítva a közönséget, a - szervezetlen - rövidfilmes közeget, s más civil szervezeteket. (Így többek között a CREFAD-ot, amely még a francia-német megbékélés jegyében a fiatalok cserelátogatásainak lebonyolítását szervezte - jórészt állami támogatással -, s emellett más (közép-európai) országok fiataljait is fogadták. Idén magyar, német és francia részvétellel animációs, videós workshopot rendeztek a fesztivál idején.)
Nálunk akkor kezdett elsorvadni a filmklub-mozgalom, ami hosszú távon a közönség elvesztését jelentette a magyar film számára.
Ott sem volt a rövidfilmnek közönsége, amit hosszú távon nemcsak a műfaj létét veszélyeztette volna, de segítette volna a kapitulációt is a külföldi film előtt.
A "fiúk" erre éreztek rá, s arra, hogy hiányzik a rövidfilmesek fóruma, érdekérvényesítő szervezete. (Azóta a nemzetközi filmközpont a kordináló.) Másrészt, hogy a nagyfilmek drágulása mellett felértékelődnek a "short storyk", s az előbbiek mellett az utóbbiaknak is van létjogosultságuk. (Valamint arra is, hogy az elektronikus képírás mellett fenn kell maradnia a celluloid filmnek, ha a mozgókép időtálló akar lenni.) E "fundamentalizmus" valójában nem konzervatív, hanem jövőbe látó.
Feloldották azt az ördögi kört, hogy a fiatal rendező filmkészítéséhez referenciára van szükség, ahhoz viszont (sok) pénzre, pénzhez pedig csak akkor jut, ha már bizonyította tehetségét, csinált filmet. (Ehhez viszont nekik is több támogatásra volt szükségük, amiket nehezen szereztek meg.)
Egy ideje már a forgatókönyveket is díjazzák - amit az idén 180 ezer frankról 200 ezerre emelték -, amivel a realizálást is támogatják. Ez a referencia megszerzésében fontosabb lehet, mint a kész film értékelése, ami az értékesítésben segíthet.

Tavaly a hazai versenyzők 82%-a 20 és 40 év közötti volt; ez ugródeszkának számíthat a továbblépéshez, ha figyelembe vesszük, hogy az itteni nyertes később a César-díjat is megkapta, mint korábban a Csavar. A tavalyi nyertesek, Sonad el-Bouhati Salam-ja és Bronzit A világ tetején/Au bout du monde/ című filmje az idén Cesarra van nominálva. (Meg is nyerték! - a szerk.)

1985 óta a fesztivál egybekötődik a vásárral, amiből a szervezőknek ugyan nincs közvetlen anyagi hasznuk, de így is megéri nekik azzal dicsekedni, hogy ez a legnagyobb kisfilmbörze, ami közvetve a fesztivál elismerése. A "fiúk" jó üzletembereknek is bizonyultak. Aminek csak (látszólag) mond ellent az, hogy a konkurenciáról is gondoskodnak. Ahelyett, hogy protekcionista védő(vám)rendszert építenének ki, 10 év után beengedték a börzére a külföldi filmeket, a fesztiválra pedig meghívják és külön díjazzák is azokat. Ezzel olyan régiókban támogatják a rövidfilmgyártást (Egyiptom, Venezuela stb.), ahol még a nagyfilmgyártás is segítségre szorul, s így az elszigeteltségből ki/beemelik a filmcentrumba, ideértve a retrospektív sorozatokat is, Afrikától Új-Zélandig.


Filmek esetében ritkán esik szó az állóképekről, így a plakátokról. Pedig … Az első - akkor még hazai - fesztivál plakátját Mélies legjelentősebb filmje, az Utazás a Holdba jólismert képe díszítette: telihold szemébe fúródott rakétával. Jelzésértékű kép a kezdetről, a film (h)őskoráról, az alapítók szándékáról, legitimációs elveiről ("a mozi története a rövidfilmmel kezdődött") - amit azóta is napirenden tartanak.
A legutóbbin nem volt semmi filmre utaló jel: különböző színű kavicsok borították a felületet. Elvontsága a kultúrák sokszínűségét fejezte ki. A mostani kevesebb pasztellszínből épül fel, a színfoltok adják a formákat. Fura emberarcú lény bont fel egy szardíniás dobozt, amiből filmszalag tekeredik ki. A doboz felületén elmosódott betűkből a Clermont Ferrand-i fesztivál olvasható ki. Mintha fordítottja lenne az elsőnek: itt egy idegen lény érkezik a Földre.
Ez borította a katalógust, ez látszott a jegyeken és ezzel voltak tele a kirakatok. Az egész város magáénak érzi a fesztivált; nemcsak az a 200 egyetemista, aki társadalmi munkában hosstesként, jegyszedőként dolgozik itt. Bár nem minden helybeli jut el a vetítésekre, de aki elmegy, az véleményt is nyilvánít; a közönség díja a 3. legfontosabb díj.
A jegyek ára ilyen alacsonyabb (15 frank), fele-harmada a szokásosnak, a vaskos katalógusé 40 frank. A katalógust fellapozva megtaláljuk a tavalyi nézőszámot - ami egyezik a tavalyelőttivel. Változatlan utánnyomás lenne?
A kérdésre a választ az éjszakai előadások zsúfolt nézőtere adja meg. Nem is szólva arról, hogy a több mint 500 előadás az idén már 10 helyszínen zajlik, s a legkisebb is 250 fős, a legnagyobb ennek a tízszerese. "Negyedház" előtt csak a dokumentumfilmek mentek.

A késő éjszakába nyúló vetítések után pedig nem kell hazasietni; be lehet ülni egy (több) bárba, megbeszélni a látottakat. Akár a Kongresszusi Központ melletti Chez Vachées-be, amely évközben buszpályaudvari bisztróként működik, de mostanra ünnepi belsőt öltött, ahol vasárnap este a helyi konzervatórium szaxofonosai adnak koncertet. Vagy a l’Universe-be, amelynek ajtaján a felirat: a fesztivál idején folyamatosan üzemel. (Bizonyság a Guinot-ról készített fotó.)


Nemcsak a vendéglátás, a szórakoztatóipar is felkészült a fesztiválra. A Kongresszusi Ház melletti parkban - mintha Budán a Gesztenyésben lenne - hatalmas sátrat vertek a neves hazai rockegyüttesek. Távolabbi bárokban pedig a még ismeretlen helyiek igyekeznek felhívni magukra a figyelmet, nagy hangerővel és lelkesedéssel. Felidéznek valamit a korábbi fesztiválok hangulatából, intimitásából.
Nemcsak a fesztivál az egyetlen látnivaló, hanem a - hozzákapcsolódó - számos kiállítás is. Tavaly Kubrick fotóiból és a német animációs filmrendező, Jochen Kuhn rajzaiból és festményeiből rendezett kiállítás volt a sláger. Idén az óvvárosban, az új posztmodern múzeumban animációs filmek a kézi rajztól a megvalósításig voltak láthatók, köztük az előző évi nyertes, Bronzit műve A világ tetején. Kár, hogy ez az elhanyagoltabb ikerváros Montferrand-ban. A preferáltabb Clermont-ban ugyancsak egy tavalyi nyertes - idén zsüror -, Slocombe festményei, fotói, másutt a zsűrielnök amerikai fotósnő, Kloster A szerelem rituáléi című sorozata látható. (Bizarr, agresszív fotói Helmut Newtonra emlékeztetnek.)
A FNAC áruház - egyik legnagyobb média-üzlethálózat - pedig Trauner Sándor díszleteinek, illetve a róluk készült képeknek adott helyet (Párizs a moziban).
Fel sem tűnt, hogy a város legszebb múzeuma, a Ranguet zárva volt; a XV. századi épület önmagában is nagy érték, nem is szólva Pascal.anyagáról. De nem is őmiatta jött ide ez a sok ember, még külföldről is, olyanok akik kedvelik a rövid, tömör, szellemes megfogalmazást, ám nem annyira szövegben, mint inkább mozgóképben. A város utcáin lépten-nyomon Pascalba lehet botlani: mint elszórt ezüsttalérok, úgy hevernek a kövezetbe szegecselt arcképei Vercingetorix és II. Orbán pápa társaságában. Előbbi itt védte a gallok függetlenségét Julius Caesar seregeitől, utóbbi itt hirdette meg az első kereszteshadjáratot. Hogy a maiakban mennyiben van meg mindez a függetlenség, fundamentalizmus és tolerancia, kísérletezés, azt a fesztiválon lehetett lemérni.


A múltidézés része a fesztiválnak, amit a filmcentenárium csak erősített. Tavaly a kevésbé ismert Paul Paviot volt az Hommage alanya, aki Lumiere-kről készített felvételeivel aratott nagy sikert; emellett megörökítette a francia kultúra olyan nagy alakjait is, mint Sartre vagy Boris Vian.

Idén Chris Markerrel folytatták a sort. A retro a francia dokumentumfilm pápáját szinte a kezdettől végigkísérte. A ’61-ben készült La Jetée fekete-fehér állóképek sorozata, mintha a jövő század képregénye lenne; tele szorongással, a technikai civilizáció "vívmányaitól" (atomcsapás) való félelemmel. Hasonló hatásúak a mozgó, színesebb képei is, akár Amerikában készültek, ahol a vietnami háború elleni demonstrációt örökítette meg a SLON-csoporttal 1967-ben, akár a Balkánon a ’90-es években. Marker mindig a neuralgikus pontokra helyezi a kameráját, a gyengébbek, a "vesztesek" oldalán: a washingtoni tüntetőkén, akiknek erőt ad a kamera jelenléte - ellenfeleiket pedig láthatólag zavarja, de nem zavar(hat)ják el - vagy a bosnyák menekültekén, akiknek vigaszt és reményt nyújthat a maguk csinálta tábori, házi TV-adás.
De vajon az újabbak hová helyezik a kamerájukat: mit látnak és láttatnak? Mit olvas majd a plakátbeli idegen, ha kibontja a dobozból a celluloidtekercseket? Bár idén kevés volt a dokumentum-, de a többi film is dokumentál.
Nemcsak a kamerák mozgását, a témák "vándorlását", de az alanyok, a szereplők, az információk, a kultúrák áramlását. Mintha egy új(kori) népvándorlást látnánk; a kiűzetés, a ki- és beilleszkedés, az identitás elvesztése, keresése, s a megállapodás - gyakran - a cél elérése nélkül.
Maga a téma is jó ideje vándorol, kontinensek, kis- és nagyfilmek között, és itt Clermont-Ferrand-ban is. Korábban az afrikai, arab, illetve török (Salaam, Apám akarom), most a kelet?-közép?-európai, a görög, az orosz vitte el a "pálmát". Ami szó szerint is érthető: előbbi a fődíjat (Valamit el kell mondanom), utóbbiak a zsűri különdíját (Poszt resztant) és a Canal +-ét (Semmi különös) vitték el.
Ezek - s a többi díjazott - a témát más oldalról közelítik meg: olyan - rendszerint kiélezett - határhelyzeteket, konfliktusokat mutatnak, amelyekben a korábbi megoldási technikák nem - vagy ritkán - működnek, íÍgy a kultúrák konfliktusa mellé felzárkózott a konfliktusok - kezelési - kultúrája, mint téma), ami vagy feszültség vagy humor forrása, vagy mindkettőé: a francia Feleségem egy darabja, Mindenki asztalhoz vagy az egyiptomi Lilly és az osztrák Copy Shop.
A fesztivál is határhelyzetbe került az idén az "online" filmekkel, amelyek még csak a peremen, hendikeppel indultak - digitális videóra készültek, túl rövidek, így interneten is nézhetők, mögöttük viszont a Wanadoo-cég "nyomul" és nyomja őket előre: különdíjakkal, amire interneten lehetett szavazni. Ezeket a Minden áron című rajzfilm, a Vad állatok című, állatjelmezbe bújtatott "emberanimáció", ill. a Levetkőzve/The Showdown nyerte. Mind azt mutatja - különböző módon és oldalról -, hogyan takarják el a maszkok, "jelmezek" az egót, más azonosságot hozva létre, hogy ezek által legyünk elfogadotta. Nézők és szervezők számára egyaránt kihívóak: bejutásuk a "szentélybe", a versenybe, valóban felér Pandora szelencéjének felnyitásával. Lehet, hogy a fesztivál, amely 20 év alatt vált ilyenné, ezzel túlnő önmagán - de túléli-e…?


A másik lehetőséget a világ jelentős filmfőiskolái, egyetemei képviselik. Évek óta bemutatják vizsgafilmjeiket. Hogy ezekből lehet-e következtetni a jövő nagy filmjére? Talán csak annyiban, hogy a most látott New York-i iskola nem "az a New York-i iskola", amit Cassavetes teremtett.
Ami említésre méltó, az a Szigettől szigetig, dokumentum- és kísérleti film is egyben, egy 8 perces beállításban, szinte vágás nélkül mutatja be a kompon utazókat. "Iskolapélda" a valós és a filmidő "szinkronba hozására". A másik az orosz származású(?) Bassin nosztalgiafilmje egy kisfiú vívódásairól a cselló és a jégkorong között: orosz melankóliával, hangulattal - amerikai színekkel.
Az Illés György "teremtette" budapesti iskola viszont nincs ott a fesztiválon. Pontosabban: van magyar operatőr: Nagy András, magyar színész: Marozsán Erika, magyar helyszínek és történet a Szálasi-puccsról, nyilasterrorról a Columbia Egyetem "színeiben induló" John Stein filmjében (One Day Crossing), a holocaustot túlélők második (?) generációja tükrében, reflexiójában.
Magyar vizsgafilmet is vetítettek, a versenybe beválogatták Mundroczó Kornél Afta című filmjét, ami már sikernek számít, ha figyelembe vesszük, hogy selejtezik ki a jelentős fesztiválokról filmjeinket. Erre utaltak a sajtótájékoztatón ("a régebben fontos magyar film egy ideje sajnos eltűnt"). A filmet úgy értékelték, hogy üres, de félelmetes és erőszakos világot mutat be reálisan s egyben metaforikusan, amelyben egy céltalan fiatal generáció bolyong. A másnapi fesztiválújság - cikkének címe: Üres generáció - bőven idéz a rendezőtől, aki úgy jellemzi magát/magukat, hogy ez a generáció nem létezik. "A mai 16 és 25 év közötti fiatalok nem a politikai változások nyertesei. A 30 évesek megtalálták a helyüket, de mi egy lerombolt világba érkeztünk, ami üres, egy érték maradt benne, a pénz… Azok a felnőttek, akik megéltek egy elmúlt rendszert, elvesztek; maradt nekik a TV."
A történelmi háttér fejtegetése után a cikk azzal foglalkozik, milyen módon sikerült a rendezőnek az elveszettséget, ürességet hitelesen visszaadni a szereplőválasztástól a forgatásig. Fontosnak tartja, hogy a főszereplő és néhány társa javítóintézetből került ki; erőszakos, őszinte, kultúrálatlan, de van egyfajta élő intelligenciája. Így képesek önmagukat, spontán reakciójukat adni. A film a magyar vadkapitalizmus korrajza, amiben nemcsak a pénztelenség, a szegénység sújtja a vesztes generációt, hanem a (nemi) tapasztalat, az érzelem, a szeretet hiánya - teszi hozzá a rendező. Ezért is zárul azzal a cikk, hogy ez a film fura erotikájával, erőszakosságával a testekről, a kívánalmakról szól, de többértelmű, s ez az, ami művé avatja. ("C’est selon, et c’est surement ce qui fait une oeuvre: sa polysémie.")
Ami a többértelműséget illeti: a rendező a sajtóvitán úgy fogalmazott, hogy ők üres térbe kerültek; az elődök erős generációja kifáradt, s a filmgyártás is leépült. Az ő gyökereik az öregekhez (Jancsó) nyúlnak vissza. Az Afta generációs film; operatőre, Révész Balázs emlékezetes képeket komponált (labirintus, kispályás "dühöngő", Tamás szeretethiánya), s fiatal a társproducer, Petrányi Viktória, akinek vélhetően volt "szerepe" abban, hogy a film idejusson. Díjat ugyan nem nyertek, de egy brazil tv megvette az opuszt. (Mennyivel jobb üzletet csináltak, mint a magyar tévék!)

A vásáron már több éve ott vannak a magyar filmek: ’97-ben még kettő, 1999-ben már 12; köztük Cakó Ferenc Labirintusa, Szász János Temetés című filmje.
Idén 18 filmet számoltunk össze a több ezer tételes kötetben: Cakó Vízióját, Gothár Akasztottakját, Xantus Morel fiújját. Képviseltette magát a főiskola - Pálfy, Török, Erdélyi, Miklauzics - "vizsgadolgozatokkal", a Duna Műhely és Iványi Marcell mint Magus film.
Bár a "képviselőkkel" egyszer sem találkoztunk a vásártérben, ami elég tágas ahhoz, hogy beférjenek… Így eshet meg, hogy a "termelők" nem tudnak arról, hogy a portékájukat ki vitte a vásárra…


Hogy Clermont-Ferrand kinőtte magát, arra abból is lehet következtetni, ahogy a támogatók versengenek a fesztivál "kegyeiért", egymást licitálják túl olyan világcégek, mint a Fuji, a Kodak, amelyek a díjaikat az utolsó percben is megtoldják. Újoncként az idén beszállt a versenybe a Vanadoo, amely a felajánlott különdíjával igyekszik megváltani a belépőjét a mezőnybe. Ezeket a katalógusból lehet kiolvasni, amelyben tételesen ott szerepel minden díj "értéke".
Ebből az is kiderül, hogy a kereskedelmi (producerek egyesülete) és mediális cégek (FNAC, Arte Canal+) mellett az állami támogatások is jelentős szerephez jutnak, nem egy csatornán csurran-cseppen valami. Így a Kulturális és Kommunikációs Minisztérium, a Nemzeti Filmközpont, a Szerzői Jogvédő Hivatal is zsebébe nyúl. Utóbbi például. évi bevételének (260 millió frank) negyedét visszaforgatja a filmgyártásba. Erről a záró díjkiosztón számolt be a képviselőjük, amikor átadta a különdíjukat a legjobb első film(es)nek.
A filmközpont (C.N.C.) már előzőleg szórólapon tette közzé az előző évről szóló jelentését. Ebből kiderült, hogy előfinanszírozással majd 100 rövidfilmes projektet támogattak 25 millió frank értékben. (Az előlegezés alapja a forgatókönyv művészi értéke és a gyártó cég referenciája.)
Ugyanilyen jelentős az (1406) egyéni pályázatra kiosztott és a cégeknek nyújtott filmkészítési támogatás, ami további 46 rendezőt érintett, s szintén 25 millió frank.
Ezeken kívül még 12-13 millió frank jutott a televízióknak a rövidfilmek bemutatására. Mintegy 68 milliót költöttek tavaly csak a kisfilmekre, nem szólva a nagyjátékfilmekről, amelyek 1 év alatt (1999-ben) kb. 150 millió nézőt vonzottak egy közel 60 milliós országban. Ehhez mérve a 125 ezer néző kevésnek tűnik, de a rövidfilm támogatói nem így számolnak…
Ezek után nem volt meglepő, hogy a tavalyi nyertesek is elszámolnak a pénzzel - miközben átadják utódaiknak a díjat -, mi valósult meg eddig a forgatókönyvből, mikor lesz kész az új film?

Mindez a legnagyobb nyilvánosság előtt, miként a díjkiosztót követő fogadás, amit egy sportcsarnokban tartottak, s amire jobban illik a népünnepély kifejezés. Ezen ugyanis bárki részt vehetett, aki jegyet váltott 40 frankért a záróünnepségre: ott találkozhatott, beszélhetett vagy táncolhatott is a rendezőkkel, alkotókkal.


Happy End - magyar módra
Amikor interjúalanyunk nem csinált titkot abból, hogy egyesületük évente 10 millió frankból gazdálkodik, az összeg hallatán tolmácsunk, Derdák András majdnem rosszul lett. A csillaghegyi Banán Klub vezetőjének nagy szerepe van abban, hogy e fesztivál filmjei - ha csak ízelítőül is - három éve eljutnak Magyarországra. Először 1998-ban Csillaghegyen, egy év múlva már a Francia Intézetben is rendeztek vetítést - magyar rövidfilmekkel együtt -, tavaly pedig a Puskin mozival a centrumba került a rendezvény a perifériáról. Amit a Banán Klub amortizálódó műszaki berendezése, infrastruktúrája is indokolt.
Derdák a csereprogram miatt is járt Clermont-Ferrand-ban; a fesztiválon játszó zenekarok pesti fellépéséről is tárgyalt. Hazatérve a villany- és fűtésszámlák miatt főtt a feje. Egy hétig - ennyi ideig tart egy jobb fesztivál - "szénszünet" volt ugyanis a klubban. De ennek ki örült?


134 KByte

85 KByte

139 KByte
Petrányi Viktória és Mundruczó Kornél a sajtótájékoztatón
Petrányi Viktória és
Mundruczó Kornél
a sajtótájékoztatón
33 KByte

141 KByte

78 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap kereső