| Báthory Erzsi | Vakokról és látókról - vakoknak és látóknak |
 Matatek Judit és Tímár Péter a forgatáson 113 KByte |
Tímár Péter új játékfilmmel jelentkezett a 32. Magyar Filmszemlére. A film készítésének egyes stádiumairól az elmúlt évben folyamatosan hírt adtak a lapok, eleinte A ludak megfagynak munkacímmel emlegették, majd végleges címe Vakvagányok lett. A filmszemle után, február 8-án mutatják be a mozikban, a hírek szerint 20 kópiával, s a multiplexekben is vetítik. A rendezővel a szemle előtt tíz nappal beszélgettem.
A film elején van két mondat: "Ez a film vakoknak készült. Köszönjük, hogy ön is megnézi." Ezt a filmet valóban a vakoknak csináltam, s azt is komolyan gondolom, hogy jó lenne, ha a vakokon kívül a látók is megnéznék, de nagyon fontos a sorrend: vakok, aztán a látók! Azért írtam a film elejére ezt a két mondatot, hogy végre legyen filmen ilyen felirat, mert ilyen még nem volt a világon, amióta a mozgóképet feltalálták ... ... azért, mert mégiscsak a látóknak készült?! Az üzenet legalábbis nekünk, látóknak szól: béküljünk ki önmagunkkal, szeressük magunkat, és ezzel együtt rendezzük értelmi és érzelmi viszonyainkat a vakokkal. Ugyanis a vakok a filmben békében élnek magukkal, szeretik magukat, amire éppen a filmbeli látók nem képesek ... Igen, ez igaz. Tényleg szeretném, ha a látók másként viszonyulnának a vakokhoz, s ezt megelőzően persze önmagukhoz, mert ezek a dolgok összefüggnek. De kezdettől volt bennem egy nagyon erős indíttatás arra, hogy filmet csináljak a vakoknak a vakokról és a látókról, vagyis az egymáshoz való viszonyukról. Mert nekik eddig egyszerűen senki sem csinált filmet. Vakokról igen, elég sok ilyen film van, a hendikepesek ugye, a vakok és a süketnémák, a "kisebb Isten gyermekei", de A VAKOKNAK nem csináltak még! Pedig a vakok járnak moziba! Biztosan tudod, hány vak és gyengénlátó él Magyarországon? Körülbelül negyven-ötvenezer. Hát ha ők mindannyian megnézik, már elértük a célunkat, és én nagyon elégedett lennék, de remélem, ennyi látó is megnézi, ha másért nem, miattuk, sőt szeretném, ha minél több látó nézné meg. De számomra a befogadásnál is fontosabb most, hogy ezt a gesztust a vakok elfogadják, ezt a saját filmjüknek tekintsék, mert ezt a gesztust tulajdonképpen a társadalom adja nekik általam a köz pénzéből ... Javíthatatlan vagy - hála Istennek! - , tudom, hogy az Egészséges erotika óta minden filmednél szempont, hogy mennyi pénzt "herdálhatsz el" a köz pénzéből, milyen filmre költheted egyáltalán a köz pénzét. Visszatérve erre a filmre, azt is tudom, hogy a filmedben a narráció direkt miattuk készült, erről szeretném is, ha majd beszélnél részletesebben. De most jó lenne, ha elmondanád: megtudtad-e, hogy a vakok a moziban mit "látnak", fontosnak tartottad-e, hogy tudjad, miért szeretnek moziba járni? Mondták, hogy szeretnek moziba járni, s tapasztalataim szerint is végig követik a történeteket, a hallottak alapján majdnem tökéletesen el tudják képzelni, élvezik is, de mivel gyakran előfordul, hogy kevés számukra az információ, fontos, hogy legyen mellettük látó, akitől segítséget tudnak kérni. Olyan kifinomult az összes többi érzékszervük, hogy nem túlzás az, amikor azt mondják - gyakran hallani tőlük! -: "láttam" ezt, azt, vagy "én úgy láttam, hogy ...". Ezért tartottam iszonyú fontosnak, hogy végre készüljön NEKIK egy film, ami az ÖVÉK, s ez a késztetés olyan erős volt bennem, hogy alig fejeztem be a 6:3-at, már ott kóvályogtam a Vakok Intézete előtt, hetekig szinte, és spontán tanúja voltam a jelenetnek, ami belekerült a filmembe is: a tréner tanít egy kisfiút az intézet előtti járdán és a lépcsőkön, hogyan kell használni a fehér botot. Annyira szuggerálod, hogy valami különleges kötődésed, közöd van a vakokhoz, hogy muszáj rákérdeznem. Válaszolsz? Van egy régóta meglévő és érzelmileg nagyon erős indíttatásom, amiről nem beszélek, mert nem hatalmaztak fel rá, de van egy másik is, ami többé-kevésbé köztudott: a Zimmer Feri forgatásán baleset ért, a kellék-golyó majdnem kilőtte a jobb szememet. Abban a pillanatban tudtam, de azóta meg is vagyok győződve arról, hogy akkor, ott valami misztikus üzenetet kaptam a vakoktól. A vakok "lőttek rám". S nem véletlenül a forgatás végén, vagyis: "hagyták" befejezni a filmem forgatását, nem is "vakítottak meg", de jelezték, hogy akarnak valamit tőlem, hogy muszáj rájuk figyelnem, és velük foglalkoznom. Az akkor veled készített interjúban azt mondtad, hogy a Teremtőnek egy napja volt arra, hogy figyelmeztessen téged valamire, s megtette. Annyira súlyos volt az a baleset, hogy előfordulhatott volna, hogy azzal a szemeddel nem látsz többé? Igen, legalábbis végigéltem, hogy mi lesz, ha többé nem látok azzal a szememmel, szóval eluralkodott rajtam a rémület! De utána meg azon tépelődtem, hogy mi volt ez, miért volt ez?! És akkor jött a felismerés, hogy honnan és miért. És tulajdonképpen ettől kezdve foglalkoztatott az, hogy csináljak egy filmet a vakoknak a vakokról. Szóval elkezdett egyre inkább alakot ölteni, felerősödni az addig bennem alaktalanul szunnyadó késztetés. De ez a szándék egy darabig csak arról szólt, hogy miután befejeztem a 6:3-at (ami rögtön jött a Zimmer Feri után), egyre intenzívebben foglalkoztam vele gondolatban, csak járkáltam a Vakok Intézete körül, míg végre elszántam magam és bementem az igazgatónőhöz. De a telefonon megbeszélt találkozó előtt már egy órával ott voltam, le-föl járkáltam az utcán, és gyűjtöttem a bátorságot, hogy be merjek menni, mert féltem, nem is tudom, mitől. Hogy bele merjek-e lépni a világukba?! Mert az ember átkísér az utcán egy vakot, meg látja őket, tudja, könyvekben, filmeken át is élheti - nagyjából -, mit jelent vaknak lenni, de más néhány óráig belegondolni, vagy átmenetileg bekötözött szemmel élni, s más vakként létezni, szünet nélkül, örökké. Na most az nagyon fontos, hogy az igazgatónő az első perctől kezdve megértett és maximálisan támogatott, pedig még egyáltalán nem volt szó semmi konkrétumról, pénzről, filmről meg pláne nem. Elkezdtem járni a foglalkozásaikra, rengeteget olvastam róluk, figyeltem őket, beszélgettem velük, szinte bent éltem az intézetben, s közben elkezdtem írni a történetet, vagyis először kitaláltam a filmbeli musical-t, s odaadtam Cserepes Karcsinak, hogy találja ki hozzá a zenét. Ő ki? Mit kellene tudnunk róla? A Moziklipben dolgoztam vele (ő hangszerelte a Kornél és Elvira című Bródy János-számot, B.E.), s tartottam vele a kapcsolatot a film után is. Ha megjelent egy új lemeze - két-három jelent meg eddig -, küldött belőle. Tényleg nincs annyira szem előtt, de tehetséges, invenciózus zeneszerző, aki népzenei motívumokat dolgoz fel, s elképzeléseim szerint ehhez a musical-hez jól illett az, amit ő tud. Csinált néhány próbát, és éreztem, hogy sínen vagyunk. Érdekes, hogy ezt a filmbeli musicalt én ideiglenesnek szántam, összedobtam egy-két nap alatt, s aztán nem kellett hozzányúlnom. A helyi értéke ennek ennyi. A mondanivalója pedig az, hogy a látóként megvakuló emberek is elfogadhatják teljes értékűnek az életüket, egyáltalán nem kell eldobniuk, csak az kell hozzá, hogy megszeressék magukat. Azért a filmbeli musicalben nem derül ki a néző számára világosan, hogyan és mikor szereti meg a musical főhősnője, Bíborka magát, miért és mikor dönt úgy, hogy mégis inkább élni akar, holott éppen előtte lett majdnem öngyilkos…? Hát úgy, hogy a gyerekkori sokkot felszámolja: "megöli" a kisfiút, aki gyerekkorában sokkot okozott neki, ami miatt megnémult ... Elmondom ehhez, hogy engem meghívtak a Vakok Intézetének rehabilitációs csoportjába, ahová olyan emberek járnak, akik harminc-negyven éves korukban vakulnak meg baleset vagy valamilyen betegség következtében. Őket beszélgetések során készítik fel a vakságra, ami ellen irtózatosan küzdenek, egyszerűen nem akarják elfogadni, nem akarják tudomásul venni. Hozzájuk szólok ezzel, hogy fogadják el a helyzetüket. Öljék meg magukban azt a másik ént, aki ellenáll, s nem akarja elfogadni. Fogadják el, mert csak így élhetnek teljes életet, különben az egész életük végig kínszenvedés, kudarc-sorozat, kilátástalanság lesz. A vakoknak ... ... a látóknak! A látók görcsei ezek, a filmbeli vakoknak nincsenek ilyen görcseik, a filmbeli és a nem-filmbeli látókban élnek csak ezek a görcsök! Például Imolában (Bozsik Yvette) ... Igen, ez az, éppen őmiatta, miattuk írtam meg ezt a forgatókönyvet, s ezért fontosabb a filmben a "békülj ki magaddal"-hoz képest a "szeresd magad", mert ez a nő el akarja magától távolítani a megvakult fiát, nem bírja szeretni, s emiatt szörnyen nem szereti magát sem. S azt hiszem, ezt sikerült végigvinni a filmben, ahogy ő küzd magával, ahogy kibékül és kezdi szeretni a fiát is, magát is. A másik célom az volt, hogy ez a rocker, a Csiszár-figura is átmenjen egy metamorfózison. Gyerekkorában akaratlanul okozott egy tragédiát (brutális kérdéseitől megnémult egy vak kislány, majd kamaszkorában öngyilkos lett), s ezzel később szembesülnie kell, ami betetőzi élete kudarcait. Ebből kell kiemelkednie, megváltoznia, más személyiséggé válnia. Én kicsit erőltetettnek érzem az Ede-konfliktus megoldódását. Ugyanis Ede millió baja közepette váratlanul találkozik egy általa akaratlanul okozott tragédiával, ami valóban betetőzi a saját csőd-sorozatát, de azzal, hogy a vak lányba beleszeret, csak az egyik problémája oldódik meg, konkrétan a társtalansága. Az, hogy mivel foglalkozzon a rocker-pályafutás csődje után, miből éljen, az nem. Legfeljebb a néző magában szabadon folytathatja a történetet azzal, hogy a vakoknak írt musical olyan sikeres lett, hogy se vége, se hossza ezentúl a megrendeléseknek ... A legnagyobb trauma leküzdése után már evidensebben oldódnak meg az ember gondjai. Én fontosnak tartottam, hogy nem egy csapásra lesznek jók és görcs-nélküliek a látók, hanem elindul bennük valami, megértenek valamit, rájönnek valamire, s az elkezd bennük dolgozni. Kicsit amerikai vége van a filmnek, ahogy Imola a fiával és Ede a vak lánnyal, együtt négyesben, elmennek pingpongozni a vakok városligeti parkjába, de ül ez a befejezés, miközben nyitott is marad a történet, hogy tudniillik mi történik velük tovább. Gondoljuk, hogy azért már sínen vannak, bár még lesznek konfliktusaik bőven. Bacsó Péter mint dramaturg miben segített neked? A vakok belső világát ő se ismerte, de elolvasta a forgatókönyvet, aztán beszélgettünk, figyelmeztetett, hogy melyik szál gyenge és melyik van túlírva, akkor átírtam, ő újra elolvasta, megint megbeszéltük ... Ez igazi műhelymunka, de nagyon hasznos volt. Bacsó azért jó, mert nem azt mondja, hogy mit írj, hogyan oldd meg, hanem rávezet, hogy mit gondolj újra végig. Szatmári Péter a Hagyjátok Robinsont! óta az operatőröd, azaz az ötödik filmednél. Milyen a közös munka ennyi idő után? Jól megvoltunk, mert Péter igyekezett mindig minden energiájával felvenni azt, amit én mondtam vagy akartam. Péter peche, hogy operatőr is vagyok, tudom, mit tud a kamera és mit nem, meddig tart a fahrt, a képkivágás. Hálátlan szerep, mert csak technikailag kell kiviteleznie, amit én képileg kigondolok. Hogy mi lesz a következő filmemben, azt még nem tudom, mert pillanatnyilag el sem tudom képzelni, hogy fogok olyan filmet készíteni a jövőben, amiben nincs narráció ... Hát akkor térjünk rá a narrációra. Tudom, az indíték az volt, ezt sokszor nyilatkoztad, hogy a vakok pontosan tudják, mi történik a vásznon. Te honnan tudtad, mennyi információt kell közölnie a narrátornak? Én magamtól nem tudtam, Matatek Judit volt a narrátor-lektorom. Itt ült mellettem, amikor kevertem, s mindig mondta, hogy sok vagy kevés az információ. Például azt, hogy itt nem kell azt mondani, hogy bejönnek, mert halljuk, vagy azt, hogy itt nem világos, mi történik, ide kell még információ. Meglepően kevés a háttérzaj! Ez azért van, mert nem akarták fölöslegesen terhelni a látókat. Judit mondta, hogy a látókat a túl sok zaj zavarná, nincs szükség többre, mint ami elengedhetetlen a történet követéséhez. A visszhangosság viszont nagyon fontos volt, mert a vakok ezáltal kapnak tájékoztatást a térről, például a terem funkciójáról, méretéről, berendezéseiről, a beszélő távolságáról. Kálomista, a producer azt tervezte, hogy a bemutatón kiosztunk MALÉV-es, alvó szemkendőket, hogy aki vállalkozik rá, nézze "vakon". Én sokszor behunyt szemmel kevertem, hogy én is tudjam, mi az, amit a hangok, a zajok közvetítenek. Azért a látó behunyt szemmel is látó, te könnyen el tudod képzelni a teret, a tárgyakat az ismerős hangjuk alapján ... Próbáld ki egyszer, megtudod, hogy nem így van! Valóban látod, de aztán egy idő után "lemész" róla, nem képeket fogsz látni, hanem a hangok, a zajok testet öltenek. Nagyon furcsa. Ebből a szempontból majdnem dokumentumjellegű a film, amit hangsúlyoz az is, hogy amatőrök játsszák a főszerepeket ... Nem akartam vérprofikat a főszerepekben. Ezért választottam Csiszár Jenőt, aki akkor még egyáltalán nem volt sztár. Rádiózott, csinálta a rádióban az Apukám világát, s aztán láttam a Howard Stern - Private Parts (Intim részek) című filmet Csiszár szinkronhangjával Stern szerepében és fantasztikusan jónak tartottam őt. Úgy éreztem, hogy ez a személyiség kell nekem Edére. Én is zenéltem régen, és én is abbahagytam, mert kiderült, hogy nem az én pályám, vagyis egy kicsit én is Ede voltam. Sokat próbáltunk és sokat szenvedtünk, mert le kellett lassulnia ebben a szerepben. Yvette-et akkor választottam, amikor már megvolt a sztori, benne a balett táncos, aki betanítja a musicalt a lányoknak. Több előadásán voltam, nagyon megfogott a kisugárzása. Találkoztam vele, elmondtam, miről szól a film. Még ő sem dolgozott vakokkal, de megérezte, hogy ebből szakmailag is, emberileg is gazdagodhat. Nagyon élvezte ezt a munkát, nagy alázattal csinálta. Küzdelem volt persze. Rám hagyatkozott, együtt dolgoztuk ki ezt a neuraszténiás nőt, s ő tudta, hogy nem léphet ki ebből, mert akkor félremegy. Zavaró és ellenszenves valóban, ahogy folyton mereven néz felfelé, ahogy egy csomó pótcselekvéssel oldja a belső feszültségeit, az orrát, a száját sprézi, szemcseppet használ, kotorászik a táskájában ... Mintha olyan jótanulósan alakítaná a szerepet ... Hát lehet. Egyébként úgy dolgozott sokáig, hogy ő sem tudta, lesz-e pénz. Őt is, a vakokat is, Cserepest is úgy vettem rá, hogy azt mondtam: most nem tudom, lesz-e pénz, de ha csak akkor kezdjük a próbákat, amikor lesz, fél évet vesztünk. Szerencsére a vakok "elintézték", hogy kapjunk pénzt. A Megafilm mikor szállt be? Kálomistával a moszkvai fesztiválon voltunk a 6:3-mal, ketten, rengeteget dumáltunk, elmondtam neki, el mertem neki mondani, hogy miben vagyok benne már jó ideje, azonnal benne volt ő is. Vállalta. Vállal engem, s ez nagy dolog. Persze partnert talált bennem, mert tudom, hogy mi drága, mivel lehet spórolni, magyarul: tudok vigyázni a pénzre. Először csak az ORTT támogatott, aztán jött a többi támogatónk. A vakokra hogyan találtál rá? Matatek Judit csodálatos "találat" volt, de a többiek is nagyon jók. Egyébként kezdetben mindannyian féltek, bizalmatlanok voltak a filmezéssel. Ismerték a filmjeimet, látták a Csinibabát, tudták, hogy vígjátékokat rendezek, és attól féltek, hogy esetlenek lesznek, és nevetnek majd rajtuk. Hogy valami méltatlan fog velük történni, annak ellenére, hogy személy szerint bennem bíztak. Hihetetlen tartásuk és önbecsülésük van! Tudják, hogy rá vannak szorulva a látó társadalom segítségére, de nem alázkodnak meg emiatt. Egyébként az igazgatónőtől olyan gyerekeket kértem válogatásra, akik már nem járnak az intézetbe, tehát 18 és 20 év közöttiek. Ő adott egy videókazettát, ami egy korábbi, intézeti Ki-mit-tud?-on készült. Matatek táncolt a felvételen, akkor még fiatalabb volt. Amikor megláttam, azonnal eldöntöttem, hogy ő biztosan kell. Beszélgettünk, s már tudtam, hogy ő lesz a vak főszereplő. Az egyik beszélgetésen megemlítette, hogy edzésre megy, így tudtam meg, hogy tajcsizik. Többször kivittem kocsival a pályára, edzésre, s ezért tettem bele a filmbe ezt a motívumot. Ha be kellett volna tanulnia, még egy fél évet csúsztunk volna. Egyébként, amikor a forgatásra került a sor, már otthonosan mozogtam - mozogtunk együtt! -, szinte elfelejtettem, hogy nem látnak. Januárban - ez még az elején volt, még mindig nem volt pénz a filmre! - elvittem őket táborba egy üdülőbe, ahol volt egy nagy tornaterem a próbákhoz. Nekem is, nekik is fontos volt, hogy összeszokjunk. Az ismerkedés számukra bonyolult processzus. A másik ember érintése, hangja, szaga ... Nekik még egymással is ismerkedniük kellett, mert voltak, akik máshol, például Pécsett jártak iskolába. A tábor nagyon jó ötletnek bizonyult, pedig induláskor kizárólag technikai célzatú volt: kikérem őket egy hétre az iskolából, hogy a musicalt, a táncot, a mozgást betanuljuk. Ez az együttlét kellett ahhoz, hogy a forgatáson már jó ismerősökként dolgozzunk, minden hátsó gondolat, bizalmatlanság vagy pláne félelem nélkül. Őszinték voltunk egymáshoz. A filmből egyébként könyörtelenül kiirtottak mindent, amivel nem értettek egyet. Egyszerűen nem voltak hajlandók elmondani. Mit szóltak a kész filmhez? Szeretik, azt mondták. Tudják, hogy ilyen egyszer volt az életben, egyszeri, kivételes élmény. Kértek egy-egy kazettát, amelyiken én mondom a narrációt, s nem Kocsis Mariann. Egyetlen ilyen felvétel készült, s ez a változat csak az övéké.
Vakvagányok magyar, 2000 rendezte, a forgatókönyvet írta és vágta: Tímár Péter, operatőr: Szatmári Péter, dramaturg: Bacsó Péter, koreográfus: Bozsik Yvette, hang: Márkus Tamás, díszlet: Vavrinyecz Bea, jelmez: Pártényi Zsuzsa, Berzsenyi Krisztina, zene: Cserepes Károly, dalszöveg: Müller Péter Sziámi, A film főhősei: egy harmincöt éves, sikertelen, elvált, csupa-adósság rockzenész (Slukk, azaz Fehér Ede) és egy banda nélkül maradt bandafőnök (Zakodi Péter, azaz Zaki). A két kudarcos fickó kénytelen nyakon ragadni az első pénzes bulit, amit a vakvéletlen eléje sodor: musicalt írni és rendezni a Vakok Intézetének százéves születésnapjára. Vakoknak, vakokkal. Így lép be a filmbe harmadik főhősként egy balett-táncosnő, Imola, akinek hatéves fia, Erik váratlanul megvakult, s Imola tragikus kudarcként, hisztérikusan és görcsösen éli meg ezt a változást. A Vakok Intézetének igazgatónője tapintatos terápiaként felkéri: tanítsa be ő a gyerekeknek a táncot a musicalben. Ezzel színre lépnek a film igazi főhősei, a vak lányok és fiúk, élükön Edittel. Lépésről lépésre kiderül, hogy a vak lányok és fiúk békében élnek önmagukkal, berendezkedtek abban a világban, amelyben élnek, s még arra is telik energiáikból, hogy rávezessék az önmagukkal és életükkel elégedetlen látókat a legfontosabb felismerésre: békülj ki magaddal és szeresd magad! BE
|  Matatek Judit 130 KByte
|  Matatek Judit és Bozsik Yvette 105 KByte
|  Csiszár Jenő és Matatek Judit 88 KByte
|  A musical fináléja a vakok előadásán 146 KByte |
