Zöldi Gergely Fullajtár Andrea: "Nekem nem áll jól a porhintés"
 

Fullajtár Andrea
Fullajtár Andrea
123 KByte

Sokak szerint az elkövetkező korszak egyik legjelentősebb színésznője. Negyedik szezonját tölti a Katona József Színházban, egyre többen járnak miatta is színházba. Filmes pályájának első jelentős lépése a Presszó egyik főszerepe volt - és úgy tűnik, a folytatás sem lesz problematikus. Most Gárdos Péter Az utolsó blues című filmjének főszerepében forgat.

Főiskolás voltál még, amikor eljátszottad a Presszó egyik főszerepét. Igyekeztél, hogy megkapd?

Biztos van, aki azt gondolja, hogy ő alakítja a pályáját, én ebben nem hiszek.

Vagyis ha még sohasem hívtak volna filmezni, akkor sem igyekeznél olyan helyeken felbukkanni, ahol megláthat egy-egy filmrendező?

Nem. Ez nem az én műfajom. Nem megyek senki elébe, vagy megtalálnak, vagy nem.

Nem kiszolgáltatott helyzet ez?

Ami a legjobban bosszant, az az, hogy nincs kollektív szerződés, ami védené a színészt. Nem színész státusban lévő szereplők rendre lenyomják a gázsikat azzal, hogy elvállalják ugyanazt olcsóbban. Ilyen szempontból nálunk még vadkapitalizmus van.

Tehát nem tehetsz mást, mint hogy nem vállalod el a szerepet bizonyos gázsi alatt?

Így van, de ezzel is csak módjával lehet élni, mert kevés a filmszerep. Tehát végül mégiscsak elmegy a színész megalázó összegért, akár olyan szerepre is, ami méltatlan a tudásához, tehetségéhez. Elmegy, mert tudja, hogy ez mégiscsak valamennyi pénzt jelent, és valaki más úgyis megcsinálná helyette - tehát nem érne el semmit. Egy-két sokat foglalkoztatott magyar színészt leszámítva nagy szó, ha valaki nemet mond egy filmes felkérésre. És azt azonnal büszkeségnek, sőt, rátartiságnak tekintik.

Te mondtál már nemet?

Igen.

Mi volt az ok?

Az, hogy büszke vagyok. Úgy gondoltam, hogy arra a feladatra nem engem kell hívni, megcsinálhatja bárki. Ha azt érzem, hogy nem magam miatt hívnak, hanem egyszerűen kell egy név, akkor inkább nem megyek el. De szerencsére inkább azzal találkozom, hogy rám számítanak, nem véletlenül szólal meg a telefonom.

És mint tudjuk, még ilyenkor sem teljesen biztos, hogy valóban te fogod játszani a szerepet. Volt, hogy főszerepre hívtak egy bizonyos filmhez és az utolsó pillanatban tudtad meg, hogy átadták a szerepet egy másik színésznőnek.

Igen, illetve egyúttal hívtak egy kisebb szerepre ugyanabba a filmbe.

Elvállaltad?

Persze. Dolgozni kell, és azon a forgatáson végül nagyon jól éreztem magam.

Sok film jön-megy körülötted? Hívnak, aztán leáll a dolog egy időre, újra előkerül... Ilyesmire gondolok.

Van egy-kettő, ami körülbelül három éve kerülget. Vannak forgatókönyvek, amelyek régóta ott vannak az asztalomon - ki tudja, lesz-e belőlük valaha valami. És van olyan, hogy egy rendező hirtelen kitalál valamit, megszerzi a pénzt és már forgatunk is. Sajnos ez a ritkább.

Felkészülsz valahogyan egy-egy filmszerepedre?

Szeretek forgatás előtt beszélgetni a rendezővel arról, hogy mit szeretne, milyen típusú nőt kell alakítanom. Néha előveszem a forgatókönyvet és átnézegetem a jeleneteket. Nem szeretem előre elképzelni, hogyan fogom játszani a szerepet - ez nem tesz jót a film spontaneitásának. Inkább a hangulatával barátkozom.

Tehát igazán nem is lehet készülni?

Forgatás közben, amikor már ismerem a film atmoszféráját és tudom, hogy a rendező mit képzelt el, lehet készülni - de leginkább csak a következő forgatási napra. Esetleg ha vár rám egy nagyon nehéz jelenet, mondjuk a következő héten, arra is megpróbálok ráhangolódni. Lényeg, hogy a forgatás kezdete előtt szerintem lehetetlen igazán készülni egy filmszerepre.

Külföldi filmszínészekkel kapcsolatban lehet olvasni hosszú felkészülési időszakokról...

Természetesen ha nagyon speciális embert kell ábrázolni, mondjuk kemény drogost, vakot, vagy más, számomra idegen létezési módot, akkor igenis kell előtanulmányokat végezni. De nem hiszem, hogy gyereket kell szülnöm ahhoz, hogy el tudjak játszani egy családanyát.

Profibbnak tartod magad, mint a Presszó forgatásának idején?

Már nem vagyok annyira megijedve az egésztől. Amikor a Presszóban játszottam, ismeretlen volt számomra a filmezés, a hihetetlenül erős fényű lámpák, a közel álló kamera - nem értettem, hogy ha teszek egy gesztust, miért mondja azt a rendező, hogy sok? Nem éreztem és nem értettem a játékszabályokat. Annyi gyakorlatot már szereztem, hogy ezen nem kell velem vitatkozni. Több idő jut a finomabb problémákra, olyasmikre, amik inkább a karakterre vonatkoznak, nem az én személyes félelmeimre.

A Presszó forgatása bizonytalan élmény volt?

Nagyon is. Sas Tamásnak reggeltől estig engem kellett nyugtatgatnia, nyugi, jó lesz, ne izgulj.

Mi volt a baj?

Azt éreztem, nem tudok annyira felengedni, hogy egy igazi Borit lásson a néző. Állandó önvizsgálattal játszottam, folyamatosan kívülről figyeltem magamat. Úristen, most mit csinálok, hogyan játszom? Olyan volt ez, mint egy folyamatos monológ a fejemben, a szerep szövege mellett. Egy-két olyan pillanat volt a filmben, amikor ez a monológ leállt, át tudtam adni magam a játéknak és beindult maga a szerep. A hármas jelenetek voltak a legnehezebbek - hiszen ezekkel kezdtük a forgatást.

Begörcsöltél a partnereidtől? Söptei Andrea végül is rutinos színésznő volt már...

Kecskés Karina viszont szintén először forgatott. Nem ez volt a gond, inkább alkatomból következett a probléma. Karina sokkal kevésbé görcsölt be. Éreztem, hogy a szerepemet csak nagyon finom, árnyalt gesztusokkal lehet jól megoldani - és nem voltam biztos benne, hogy jól csinálom.

Nemrég leadta a tévé a filmet, és feltűnt, hogy milyen sokat változtál ez alatt a néhány év alatt, ami a forgatás óta eltelt.

Tényleg? Nem tudom. Egyébként én is megnéztem nemrég a Presszót és most sokkal jobb filmnek tartom, mint annak idején.

Amikor elkészült, nem voltál elégedett?

De igen, csak talán érzelmileg még nagyon sok minden kötött a jelenetekhez, nem tudtam úgy látni, mint egy néző. Most viszont rájöttem, hogy egész jó kis filmet csináltunk. Azóta gyakoribbá is vált ez a beszélgetős műfajú film, amely nem akcióra épül, hanem egy-két színészi arcra, illetve arra, hogy bizonyos szituációkat hogyan él meg néhány ember. Mint általában a jó filmek, a Presszó előhírnöke volt egy következő korszaknak.

Kitértél egy válasz elől: változtál pályád első évei alatt?

Talán, az életem változott nagyon sokat azóta. Eltelt négy év, gyakorlatilag a színházi pályafutásom négy éve. Ez természetesen alakít engem is, sok tapasztalat összegyűlt bennem, ami akkor még nem volt meg. De erősen nem változhattam meg, csak talán többet tudok az életről, mint 1997-ben. Picit más az alapállásom, máshonnan nézem a dolgokat.

Konkrétabban?

Régen nagyon végletes voltam, számomra valaki vagy nagyon jó volt vagy nagyon rossz. A dolgok vagy nagyon jól mentek, vagy nagyon rosszul és nem létezett átmenet. Ahogy idősebb lettem, kezdtem árnyaltabban látni a dolgokat, elfogadtam, hogy az élet nem attól jó, ha minden percben azt érzed, hogy csodálatos vagy. Egy példa: meg voltam róla győződve, hogy én a Presszóban vagy zseniális leszek, vagy pocsék. Ilyen nincs. Illetve lehet, de nagyon ciki lett volna, ha nagyon rossz vagyok benne. Szerencsére nem ez történt.

Hogyan ítéled meg ma Fullajtár Andrea alakítását abban a filmben?

Mondjuk egy kecses közepest futottam benne. Mégis fontos, mert ez volt az első nagy találkozásom a filmmel, és számomra a mai napig a legjobb ebből a műfajból. Azt a fajta munkát, ami abban a két hétben zajlott, azóta sem tapasztaltam forgatáson. Valószínűleg azért sem, mert a filmek nagy része nem egy helyszínen játszódik, ugyanazokkal a szereplőkkel. Szintén ritkaság, hogy egy forgatást két hét színházi jellegű próba előzzön meg, ahogyan ez a Presszó esetében volt.

Tehát első forgatási élménynek tökéletesen megfelelt...

Pontosan. A filmezés bennem azóta is összekötődik valami jó dologgal. Váratlanabb, sokkal több benne a meglepetés a munka során. Minden jelenetet egyben vettünk fel, leállás nélkül - és néha egészen más jött ki belőle, mint gondoltam. Sose felejtem el például azt a jelenetet, amikor hárman ülünk az asztalnál, Stohl, Söptei és én. A csapó után a stáb fele röhögött, a másik fele azt mondta, ezt nem hiszem el! Nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mi történt, mert sírnom kellett a fiúm ölébe borulva, nem láttam semmit. Utóbb láttam, hogy a kiborulásom alatt Stohl egészen spontán megfogta Andrea mellét - amitől az egész történet visszafelé és előrefelé is beigazolódott, a helyére került. Ez pedig nem volt benne a forgatókönyvben, nekem nem is árulták el, mi történt - a házi vetítésen jöttem rá, mi váltotta ki ezt a hatást a stábból.

Mivel magyarázod a hosszú filmes szünetet, ami a Presszó után következett számodra?

Nem volt hosszú, forgattam egy filmet, amit viszont soha nem vetítettek le. Egy lányról szólt a történet, aki megöli a saját csecsemőjét.

Miért nem mutatták be?

Két készítője volt a filmnek, amelyet eredetileg tévére szántak. Ez a két ember a premier előtt összeveszett és a jogi vita miatt polcra került a film, egyikük sem engedi, hogy a másik bemutassa. Tehát forgattam főszerepben egy nagyjátékfilm hosszúságú műben, amit még én magam sem láttam. Aztán volt a Valaki kopog című tévésorozat - a főiskolások vizsgamunkája - meg egy tévéjáték, a Pusztai szél.

A Pusztai szél a nagyon kevés mostanában készült tévéjáték egyike.

Nem is tudom, Horváth Z. Gergely hogyan tudott erre az egyre is pénzt szerezni. Viszont mivel ez az egyetlen, ami mostanában készült, legalább ötször leadták. Többször hallottam ismerősöktől, hogy megint ment a tévében. De számomra ez nem olyan film volt, amit öreg koromban is emlegetni fogok. Meggyőződésem, hogy a nézők többsége nem is nézte végig.

Majd pedig jött a Rosszfiúk.

Az egészen más munka volt, mint az addigiak. Őrületes rohanás, gyerekek, hol tartunk, gyorsan, csúszás van, álljunk át! Ahogy ez már lenni szokott egy közepes költségvetésű filmnél. Sok jelenet, sok szereplő, kicsit kaotikus élethelyzetek.

Mintáztad valakiről a tévériporternő figuráját? Nekem eszembe jutott néhány mostani tévés személyiség...

Nem gondoltam senkire konkrétan. A figurának egy dologhoz van köze, ahhoz történetesen, amit én gondolok a kereskedelmi tévézésről, illetve annak bizonyos szegmenseiről. Mit gondol egy kereskedelmi tévé arról, hogyan lehet eladni egy tévériportert, mely tulajdonságok fontosak nekik. Nem tévézek sokat, főleg előadás előtt látom a híradókat, ha bekapcsolják a kollégák. Leginkább groteszk benyomásokat szereztem arról, mennyire csak a szenzációéhség dominál. Ez gyakran kiül a bemondók arcára, sőt, azt látom, meg vannak győződve arról, hogy ők maguk a hír, az esemény. Emiatt nem hibáztathatóak, ezért fizetik őket, ez az egész műfaj filozófiája. Számomra enyhén szólva humorosak ezek az emberek.

Vannak színházi színészek, akik kifejezetten nem szeretnek forgatni. Jól látom, hogy te nem tartozol ezek közé?

Engem nagyon tud spannolni a forgatás. Ha jó a stáb, komoly a rendező szándéka, tehetséges emberek beleadják a maximumot, akkor nagyon jó tud lenni. Ha viszont a rendező a helyszínen kapkod, improvizál, akkor valóban borzalmas élmény. Akik nem szeretik a filmezést, azoknak nyilván rosszak voltak az eddigi tapasztalataik. Ez a szerencsén is múlik.

Szakmailag szereted a filmes munkát, vagy az az érzés esik jól, hogy az alakításod megmarad az utókornak?

Inkább szakmailag, hiszen ha rosszul játszol a filmen, az is megmarad. Ötven év múlva is azt látják majd az emberek, hogy mennyire rossz voltál. Ezt nem lehet úgy kijavítani, mint egy színházi alakítást estéről estére a színpadon.

Tehát maradjunk a szakmai lelkesedésnél. Téged mi vonz a filmezésben - túl azon, hogy többet fizet, mint a színházi munka?

Sajnos valóban szempont a pénz. Nem is tudom elképzelni, hogyan élnek meg azok a színészek, akik nem forgatnak a színházi szezon szünetében. De ami a szakmát illeti, leginkább az a kihívás, hogy hogyan vagyok képes magamat olyan lelki és fizikai állapotban tartani, amellyel akár hússzor is meg lehet csinálni egy jelenetet egymás után. És a húszból egy hirtelen olyan lesz, amilyet nem is vártál magadtól. Ezek a pillanatok a legszebbek a filmezésben.

Olyasmire gondolsz, amit nem is tudsz irányítani?

Olyasmire, ami abból a szituációból születik, hogy elengedett és ugyanakkor koncentrált tudsz lenni egyazon pillanatban. Sem te, sem a kollégád nem arra figyel, hogy hol a jel a padlón, mindketten a jelenetben léteztek.

Kortársaid közül sokakat jobban előtérbe helyez a média, mint téged. Vállalnád az ezzel járó publicitást? Konkrétan: elviselnéd, ha sztárolnának?

Ha sztárnak azt nevezzük, aki minden filmjében ugyanazt a gondosan felépített imázst hozza, akkor én az illetőt inkább rossz színésznek nevezném, egyfajta piaci terméknek. Innentől tehát nem kérdés, hogy mi szeretnék lenni inkább: természetesen jó színésznő. Szerencsére a sztároltak között is van, aki meg tudja őrizni a tehetségét és az egyéniségét.

Elviselnéd, ha egy team mondaná meg, hogyan öltözz, kinek nyilatkozz, milyen pletykákat röppents fel magadról?

Nem tudom, mit csinálnék ilyen helyzetben, egy-két évig biztosan tudnék egy kreált imázsnak megfelelően is szerepelni. Tovább biztosan nem, mert nincs ember, aki ne őrülne meg, ha a személyiségét ilyen korlátok közé szorítják. Mondok egy nyilvánvaló példát: Madonna is csak úgy tudott ilyen hosszan sztár maradni, hogy időről időre stílust vált. Csak így lehet megkapó és eredeti az egész Madonna-jelenség. Ha ez a váltás nem történik meg, elszürkül a hatás, jön egy új kedvenc. Sokaknak persze ez is megfelel, hiszen az egész rendszer a pénzcsinálásra van kitalálva, nem sok köze van a művészethez. Egy erős egyéniség mégis sokkal többet tud belőle kihozni, ha ugrik egy fejest a sötétbe és az is bejön neki. Ha nem változtat, egy idő után nevetségessé válik. De ami a menedzsert illeti: boldog lennék, ha valaki tárgyalna helyettem a pénzügyi dolgokról. Ezt az egyet utálom. Beszélje meg, aki ért hozzá, én meg megyek és eljátszom a szerepet. Ha pedig túlságosan beleszól az életembe, legfeljebb kirúgom, hát nem?

Foglalkoztál valaha azzal, hogy alakítsd a rólad kialakult képet?

Csak annyira, amennyire bárki más így tesz. Nem szoktam például másként nyilatkozni, mint amilyen vagyok.

Nem szoktak megnézni az utcán?

De, szoktak.

És nem viselkedsz tőle másként?

Szerintem nem, legfeljebb egy kicsit zavarba jövök. Van, akinek az alkatához jól áll a porhintés, hozzám szerintem nem illik.

Meddig mész el az őszinteségben? Például veled egyidős és hasonló rangban lévő pályatársnőiddel szemben hangot adsz esetleges féltékenységednek - ha mondjuk többet filmeznek?

Az az igazság, hogy többen jöttünk ugyanabból a főiskolai osztályból a Katona József Színházba, és a főiskolán sokkal többet bántottuk egymást. A színházban mindenki legalábbis próbál disztingválni. Ha napi tizennégy órát lennénk összezárva, lehet, hogy jobban felszínre jönnének a feszültségek. Apró megjegyzések, röhögés - ez a legdurvább műfajunk. Célozgatások egymás sikereire.

Sokszor éred magad szakmai féltékenységen?

Féltékeny nem vagyok, inkább irigy néha. Van, amikor bizony azt érzem, de jó lenne, ha nekem is lenne ez vagy az. De azt tudom, hogy nem bírnám azt a közszereplést, aminek most egyes kolléganőimet kiteszik. Szerencsére nem ülök kispadon - mert akkor talán tényleg azt érezném, hogy nincs igazság a földön.

Zsámbéki Gábor osztályából hatan szerződtetek a Katonába, rajtad kívül Ónodi Eszter, Rába Roland, Pelsőczy Réka, Elek Ferenc és Tóth Anita. Sokat változott a szakmai rangotok egymáshoz képest a főiskolai helyzethez viszonyítva?

A főiskolán Zsámbéki szava volt a lényeg, ha dicsért, mindig bírált is mellé. Nem nagyon lehetett elszállni a földtől. Ezért volt nagyon jó pedagógus. A színházban szintén ő az igazgatónk - tehát hagyjuk inkább a rangsorokat. Szeretem nézni a többieket, mint ahogy általában szeretek jó színészi alakításokat nézni - mind színházban, mind filmen.

Lehet ebből tanulni?

Egy jó színészi alakítást nézni felér egy nagy meditációval. Amikor Ralph Fiennes-szal forgattam A napfény ízében, az volt a legfontosabb élményem, milyen az, amikor valakinek fontos az, amit csinál. Profi, de nem attól, hogy naponta egymillió a gázsija, hanem attól, hogy tökéletesen betölti a létezését az, amit játszik.

Ha moziban nézel filmet, akkor is figyelsz a szakmai fogásokra?

Nem, nézőként nézem a filmet és néha bekapcsol bennem a színész: te jó ég, ezt hogy csinálta, az agyának melyik zugában vannak ilyen ötletek? Kameraállásokra, világításra nem tudok figyelni - nem vagyok operatőr.

Vannak színészek, akik pontosan tudják, hogyan kell világítani az arcukat, hogy a lehető legelőnyösebben nézzenek ki.

Ügyesek, én ezt nem tudom. De most, hogy mondod, meg fogok kérdezni valakit, hogy is van ez. Mindig azt hiszem, hogy ez vagy az a színész tényleg megszépült ebben a szerepben - a technikai trükkök nem jutnak eszembe.

Sok filmet nézel?

Nem. Tévézni egyáltalán nem szoktam, inkább videotékából veszek ki filmeket, vagy moziba megyek. Évad közben ez a szám erősen lecsökken, hiszen havonta közel húsz előadásom van a Katonában. Ha pedig éppen nem játszom, akkor vagy próbálok, vagy... Nem tudom, valamiért mindig ott vagyok. Amikor felszabadul egy estém, boldogan lefekszem aludni. Szóval ilyenkor ritkábban látok filmet, leginkább akkor, ha már mindenkitől azt hallom, hogy ezt és ezt látni kell.

Mit néztél meg legutóbb?

Hát az nem mérvadó, nagyon beleválasztottam. Amerikai szuperprodukciókat nemigen nézek meg, de elmentem egy barátnőmmel a Tomb Riderre. Na, Angelina Jolie döbbenetes élmény volt. Az jutott eszembe, mi lenne, ha én is feltöltetném szilikonnal az ajkaimat, mint ő, és felbukkannék egy középkategóriás magyar filmben - az egész ország rajtam röhögne. Szinte meg sem bírja mozdítani az arcizmait, annyira fel van pumpálva a szája, teljesen merev. Viszont eljátszik egy ilyen filmet, és behozza a műtétjei árát. Én valószínűleg három évig fizetném a részleteket. Eszembe jutott róla Almodóvar Mindent anyámról című filmje, amikor Agrado elmeséli a műtéteit: mandulaszemek, igéző pillantás - háromszázezer.

Szerinted évtizedek múlva sem adnád ilyesmire a fejed?

Nem tudom, lehet, hogy addigra olyan elterjedt lesz a dolog, hogy azt nézik ki, aki öregszik a korával. Mindenesetre nem tartom szimpatikus divatnak, elveszi az élettől azt, ami az életé. Ott van például Helen Hunt a hatalmas szájával, orrával és eljátszik úgy egy szerepet, hogy arra mindig emlékszel. Most akkor melyik a jobb?

Rengeteg magyar színész egyáltalán nem jut filmszerephez - talán még csak nem is azért, mert nem felel meg a szépségideálnak. Sokaktól kérdeztem már: te belelátsz a válogatási elvekbe?

Nagyon nincs ez jól. Általában azt érzem, hogy kevés színészt tartanak számon. Felháborító, amikor egyes rendezők azt nyilatkozzák, hogy a magyar színészek nem jók. Ezzel saját magukat minősítik: fogalmuk sincs, milyen hatalmas tehetségeket nem is ismernek. Kevés a film, és egyetlen balul sikerült alakítás után képesek leírni valakit. Nemrég hallottam egy ilyen megnyilvánulást és kikértem magamnak a színész nevében is - hiszen vitathatatlan tehetségről van szó.

Van benned ilyesfajta szolidaritás, megvéded az illetőt?

Abban a helyzetben én megvédtem, de általában nem egy másik színész előtt zajlanak ezek a beszélgetések - és egy színész nem is feltétlenül kompetens ebben az ügyben. Maximum felebarátként szólhat hozzá, és annak sem feltétlenül van foganatja. Egymást beajánlani könnyebben lehet.

Volt, hogy megfogadták a javaslatodat?

Igen, csak aztán mégsem jött össze a dolog, mert a színház nem tudta nélkülözni az illetőt. Tehát a társulati működésben nem is csak azon múlik a dolog, hogy kinek milyen az egyénisége a filmhez. Én is adtam már vissza filmfőszerepet színházi mellékszerep miatt. Megérte: ez lett A talizmán, amiben nagy sikerem lett a Katonában és nagyon szeretem.

A talizmán eleinte nyári produkciónak készült, nem feltétlenül volt a kőszínházi évad része. Vagyis dönthettél, elvállalod-e? Miért döntöttél mégis a színházi szerep mellett?

Azt gondoltam, a társulatom kell, hogy elsődleges legyen. Ha megteszem ezt a gesztust a színházam felé, az emberileg százszorosan bejön. A szakmai részt meg nekem kell megoldanom - és mondom, az is jól alakult.

Jó példa: a Presszó Boriját A talizmán von Cypressenburgnéja mellé állítva mintha egy másik színésznőt néznénk. Ez valóban véletlen?

Szerintem ez a színészet, semmi tudatos változtatási igény nincs mögötte. Én csak úgy nekiindultam ennek a pályának, azt sem tudtam elképzelni, mi lesz velem egy év múlva. Történtek a dolgok, volt benne jó, volt nagyon rossz - most sem tudom, merre szeretnék menni a következő négy évben. Adjanak minél több szerepet, a többit majd én igyekszem megoldani. Ez egy kis ország, akárhogy "megcsinálod" magad, nagyon nagyot dobbantani úgysem lehet. A közönség viszont nagyon tud kötődni, szeretni egy színészt. Nekem ez sokkal fontosabb, mint a nyugati stílusú sztárgyártás. Baj ez?


115 KByte

10 KByte
Sas Tamás: Presszó, 1997
Sas Tamás:
Presszó,
1997
42 KByte
fotó: Sas Tamás
fotó:
Sas Tamás
16 KByte
fotó: Sas Tamás
fotó:
Sas Tamás
17 KByte
fotó: Sas Tamás
fotó:
Sas Tamás
24 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap kereső