Filmkultúra: Filmek: Reménytelenül

Dito Tsintsadze: Reménytelen gyilkosok

Nicole Seelig
(Lan)
82 Kbyte
Dito Tsintsadze, a negyvenhárom éves grúz rendező tavaly Cannes-ban bemutatott filmje kegyetlenül, kiábrándítóan, szorongást keltően sugározza magából a végleges reménytelenséget és feloldhatatlan kilátástalanságot. Ám mindezt olyan szenvtelenül ráérős, rezzenéstelen, mégis részvétről tanúskodó, abszurd humorba csomagolja, s hőseit is olyan mély humánummal s kezeli, hogy cinizmusa már nem is annyira bántóan elviselhetetlen. (Holott például, hogy egy nőt úgy próbál a stricije hasznosítani, hogy kilyuggat hozzá egy deszkafalat, elviselhetetlen cinizmus.)

Már az indítás is egy bizarr, kegyetlen fricska: egy vigalmi negyed utcája látható, tele lestrapált prostikkal, ám van köztük egy egzotikus szépség, mégis épp ő álldogál elhagyatva, fuvar nélkül. A kutyának se kell - nyugtalanítóan érthetetlenül, megmagyarázhatatlanul. Mígnem a szép ázsiai lány elmosolyodik, s ekkor megoldódik a rejtély. Mert bizony e szép lány fogai... hát a fogai bizony látványosan rohadnak, s a lehelete sem épp delejes. Lan haszontalan, nem kelendő áru tehát, ezért a stricije kitalál számára valamit (hogy hasznosítsa, ami még hasznosítható belőle), s meglepi egy testreszabott ajándékkal: egy középen kifűrészelt deszkafalat állít fel neki egy elhagyatott raktárépületben, amire figyelmesen még egy szőke, nagymellű cicababa aktképét is odabiggyeszti kedvcsinálónak. Lan értékesítése így egy lukon keresztül folyik tovább, egyetlen lukra redukálva árulandó bájait.

Tsintsadze Joszeliani- és Segelaja-tanítvány. Hangvételén, stílusán, hőseihez való viszonyulásán érződik is ez, hiszen egyszerre ábrázolja őket s helyzeteiket szeretetteljes gúnnyal és fájdalmasan szikár dokumentarista hitelességgel. Egyszerre realista és bizarr. Mestereihez hasonlóan emberi sorsokat és mentalitásokat hoz tragikomikusan premier plánba. És a lírai közvetlenséget vegyíti az erőteljes kritikai szemlélettel. E méltó grúz utód azonban radikálisan csavar egyet mesterei szemléletén. Míg náluk a harmóniák szétesése, a morális üresség és a kényelmes megalkuvások láncolatának bemutatása mögött megcsillant egyfajta derűs optimizmus, az értelmes létezésbe és az öröm képességének elsajátíthatóságába vetett hit, addig Tsintsadzénél fordul a kocka: nála a hősök küzdenek körömszakadtukig, s úgy tűnik, sikerül is talpon maradniuk, a külső szemlélő (Tsintsadze) jelenléte által azonban már irgalmatlanul ott tükröződik rajtuk az elátkozottság, az elveszettség és a teljes kilátástalanság, a végső pusztulás visszfénye. Tsintsadze valódi kegyetlensége éppen hősei gyanútlanságában és romlatlanságában rejlik. Szeretjük és siratjuk is ezeket a hősöket.

Dito Tsintsadze (aki szintén elszakadt a hazájától) négy mannheimbe bevándorló idegent, négy illegális menekültet mutat - négy kilátástalan sorsot a világ legkülönbözőbb pontjairól, s ezzel máris világméretűvé növeli a reménytelenséget. Filmjének hősei: a jóképű horvát Branko, egy groteszkül viaszarcú, haldokló anyával és egy nimfomán narkós szeretővel, a félénk, gyáva grúz, Merab, aki az izgalmakat ugyan nem, ám a piát jól bírja, a nagydarab haiti, Carlos, aki fák öleléséből merít életenergiát, de pénzért még a veséjét is eladná, és az apró termetű vietnámi Lan, a kedves, nyíltszívű prosti, aki rendre elájul extázisában, s az ijedt ügyfelek pofonokkal keltik életre. Lan mint egy fényképalbumot - mert múlt nélkül élni nem lehet - hordozza magával ősei maradványait: anyja krokodiltámadásból megmaradt csigolyáit s apja hamvait, aki akkor égett el, mikor az amerikaiak felgyújtották a házukat (ezt issza majd meg véletlenül Merab egy kupából, amikor szokásához híven áldomást mond). Egyetlen bőröndbe sűríthető, s mobilizálható tehát egész múltja, gyökerei. (Branko élőholt anyját cipeli ugyanígy magával.) Így válhat képessé az örök hontalan a bárhol letelepedésre.

Négy embert, két párost látunk tehát, egy-egy egymást kiegészítő embert: a jóképű, magabiztos, vagány machót és a félénk, csúnyácska entellektüelt; a nagydarab feketét és a törékeny sárgát.
(Egy ponton egy rövid időre összetalálkozik majd e négy ember. Mert az örök kívülállók és örök menekültek könnyen egymásra találnak.)

Négyük vergődéséről, megkapaszkodási és meggazdagodási kísérleteiről szól Tsintsadze a maga szeretetteljesen cinikus hangján. Branko és Merab például bérgyilkosnak csapna fel: egy jól szituált urat kellene megbízásból kinyírniuk, ki tudja mi okból. Ám hiába eszelik ki a jobbnál jobb terveket, s próbálják felhergelni magukban az ismeretlen iránti gyűlöletet és bosszúvágyat, valahogy képtelenek teljesíteni a feladatot, s mindig elpancserkodják remek lehetőségeiket. Merab rendre rosszul lesz közvetlen a megvalósítás előtt, és bemenekül a közeli WC-be. Így történhet, hogy egy alkalommal, mikor Merab épp a WC-n ül, s onnan kiabálja ki a pislantó Brankónak a hadicselt, besétál Branko mellé a célszemély, s az ő füle hallatára folyik tovább meggyilkolásának kibeszélése, anélkül hogy az megtörténne. A gyilkosság így továbbra is csak beszédtéma marad, állandó tervezgetés, megvalósítandó cél, amit folyton kergetnek, de ami állandóan elsétál az orruk elől, s mindig csak hűlt helye marad.

Az igazi elszántság hiányzik belőlük. Mert ugyan mind a négyen megérik a pénzüket, s vannak kisebb-nagyobb stiklijeik: egyikük prosti, másikuk bérgyilkosnak áll, harmadikuk a szervkereskedelmet erősíti, ám valójában jók ők. A gyilkosság ezért nem akar sikeredni, a prosti is kedves, s a szervkereskedő is csak áldozat.

Végre-valahára persze megszületik a nagy terv is, az áldozat alapos kifigyelésével, s Branko szeretőjének bevonásával, aki magára vállalja a csali szerepét. Ám hiába a rafináltan kidolgozott terv, az akció ismét abszurd kabaréba fullad - a két balek elvéti a szobaszámot, s így csupán egy békésen tévézgető családhoz törnek be gépfegyvereikkel. S ekkor a film átmegy akciófilm-paródiába, az elhibázottan megtámadott család pedig még csak nem is reagál kommandószerű támadásukra: bamba, elhízott világukban a tévéműsort nézik tovább. Branko nője is túlságosan élvezi a rábízott feladatot, s túlzott lelkesedéssel veti bele magát a meggyilkolandó ágyába; a gyűlölt áldozatról pedig kiderül, hogy tulajdonképpen ő is csak egy szenvedő, vergődő szerencsétlen, aki családi sérelmeivel és kétségeivel küszködik.

Végül azért mégiscsak történik egy gyilkosság, s éppen az eddig oly beszari Merab követi el, csak éppen nem a célszemélyt nyírja ki, hanem Branko meghalni nem tudó anyját, a teljes testi-szellemi amortizálódás és a múlt szimbólumát. Merab nem bírja tovább cérnával a reménytelenséget és kilátástalanságot, s kinyírja az öreglányt, mondván, az kérte arra, hogy szabadítsa meg. Még dicsekszik is vele Brankoéknak, milyen nehéz volt kinyuvasztani az öreglányt, mennyire szívós volt, mennyire ellenállt. Branko először lekötözi Merabot, meg akarja ölni fájdalmában, ám titkon megérti Merab tettét, így megbékél. Merabot viszont egyre erősebb honvágy gyötri, nem tud elszakadni gyökereitől, elhatározza hát hogy hazamegy.

Lannak és Carlosnak is rosszul megy az üzlet. Lan nem kell a férfiaknak, Carlos pedig hiába dobol az utcán (ő ugyanis zenélésből tengeti életét) nem gyűlik kalapjába a pénz. Egymásnak azonban kölcsönösen szerencsét hoznak: Carlos elmegy a petrezselymet áruló Lannal (bár igaz, fizetni ő is majd elfelejt), Lan pedig táncolni kezd a dobszóra, ami odacsődíti a nézelődőket, s megnyitja pénztárcájukat. (Lan Carlost még az utcáról ismeri, mivel az ott választotta ki egy éjszakára, így Lan neki még tud sztriptízt táncolni, tud sokkosan a karjaiba ájulni, s tud fogáról, s szüleiről beszélni megmutogatva közben őket.) Egymáshoz sodródnak, csapódnak tehát, és észrevétlen ragaszkodni s kötődni kezdenek egymáshoz.

Együtt lébecolnak, múlatják az időt, s támogatják, védik-óvják egymást: apránként társakká válnak. Carlos megfenyegeti a Lant kizsigerelő stricit, Lan pedig erősítő teákat főz a műtétre készülő Carlosnak, s a lelkére köti, hogy bal veséjét vetesse ki, mivel jobbkezes. Már terveket is szövögetnek: Ausztráliába akarnak menni, s egy kis házat venni Carlos vesepénzéből, de Lan fogait is meg akarják csináltatni. Egymás melegében erősnek érzik magukat: Lan például hetykén nekimegy főnökének a nagy fekete árnyékában, és kiáll érdekeiért.

S Lan immár a boldog jövő reményében próbálgatja kivívott jogait, a deszkafal mögé számára bekészített párnás munkaeszközt: próbálgatja a pozíciókat a deszkafal likához - próbálgatja önnön elembertelenítését. A maga szabta feltételek mentén boldogan válik részessé saját megalázásában. S az örök vesztesek vélt győzelmével, a pillanatra felcsillanó boldogság naiv optimizmusával hajtja fejét a guillotine alá, s adja a kést hóhéra kezébe. Egy pillanatra ugyan még kilép a deszkafal mögül, felmérni helyzetét, s kívülről szemlélni saját szerepét, ám már ez sem segít, már késő - elvakította a csipetnyi boldogság, és a révbejutás lehetősége.

Tsintsadze minden reális reményt megvon hőseitől, s csak a tompító reménykedést hagyja számukra. Hiszen reményeik eleve halva születtek. Így hiába hozzák meg hősei a maguk áldozatait, sorsuk eleve ki van jelölve: mind lejjebb süllyednek, s minden kapálódzásuk ellenére a süllyesztőben kötnek ki. Ám eddig már nem jut el a film, Tsintsadze ide már nem kíséri el hőseit - mindez kimondatlanul, csupán sejtetve dereng végig a filmen, s épp ez a kimondatlanság, elhallgatás Tsintsadze filmjének egyik erőssége. A másik a színészi játék. Figurái olyannyira életszerűek, szinte dokumentaristán hitelesek, hogy az emberben önkéntelen felmerül a gyanú, talán nem is színészek ők, hanem tényleg utcán talált kallódó emberek.

Szinte villonian borzongató, ahogy Tsintsadze keveri e filmben a könnyed, bohém kacagtató akasztófahumort, a halálosan súlyos komor pesszimizmussal, s a keserűen megélt kiábrándultságot elviszi a morbiditás irányába. Csak reménykedhetünk, hogy a magyar filmforgalmazók is felfigyelnek majd erre a különös, eredeti alkotásra, ami nálunk eddig csupán az Európa Filmhéten volt látható.

Lasha Bakradze
(Merab) és
Misel Maticevic
(Branko)
35 Kbyte

Dito Tsintsadze
(Dusica)
15 Kbyte

Nicole Seelig (Lan) 82 Kbyte	Dito Tsintsadze, a negyvenhárom éves grúz rendező tavaly Cannes-ban bemutatott filmje kegyetlenül, kiábrándítóan, szorongást keltően sugározza magából a végleges reménytelenséget és feloldhatatlan kilátástalanságot. Ám mindezt olyan szenvtelenül ráérős, rezzenéstelen, mégis részvétről tanúskodó, abszurd humorba csomagolja, s hőseit is olyan mély humánummal s kezeli, hogy cinizmusa már nem is annyira bántóan elviselhetetlen. (Holott például, hogy egy nőt úgy próbál a stricije hasznosítani, hogy kilyuggat hozzá egy deszkafalat, elviselhetetlen cinizmus.) Már az indítás is egy bizarr, kegyetlen fricska: egy vigalmi negyed utcája látható, tele lestrapált prostikkal, ám van köztük egy egzotikus szépség, mégis épp ő álldogál elhagyatva, fuvar nélkül. A kutyának se kell - nyugtalanítóan érthetetlenül, megmagyarázhatatlanul. Mígnem a szép ázsiai lány elmosolyodik, s ekkor megoldódik a rejtély. Mert bizony e szép lány fogai... hát a fogai bizony látványosan rohadnak, s a lehelete sem épp delejes. Lan haszontalan, nem kelendő áru tehát, ezért a stricije kitalál számára valamit (hogy hasznosítsa, ami még hasznosítható belőle), s meglepi egy testreszabott ajándékkal: egy középen kifűrészelt deszkafalat állít fel neki egy elhagyatott raktárépületben, amire figyelmesen még egy szőke, nagymellű cicababa aktképét is odabiggyeszti kedvcsinálónak. Lan értékesítése így egy lukon keresztül folyik tovább, egyetlen lukra redukálva árulandó bájait. Tsintsadze Joszeliani- és Segelaja-tanítvány. Hangvételén, stílusán, hőseihez való viszonyulásán érződik is ez, hiszen egyszerre ábrázolja őket s helyzeteiket szeretetteljes gúnnyal és fájdalmasan szikár dokumentarista hitelességgel. Egyszerre realista és bizarr. Mestereihez hasonlóan emberi sorsokat és mentalitásokat hoz tragikomikusan premier plánba. És a lírai közvetlenséget vegyíti az erőteljes kritikai szemlélettel. E méltó grúz utód azonban radikálisan csavar egyet mesterei szemléletén. Míg náluk a harmóniák szétesése, a morális üresség és a kényelmes megalkuvások láncolatának bemutatása mögött megcsillant egyfajta derűs optimizmus, az értelmes létezésbe és az öröm képességének elsajátíthatóságába vetett hit, addig Tsintsadzénél fordul a kocka: nála a hősök küzdenek körömszakadtukig, s úgy tűnik, sikerül is talpon maradniuk, a külső szemlélő (Tsintsadze) jelenléte által azonban már irgalmatlanul ott tükröződik rajtuk az elátkozottság, az elveszettség és a teljes kilátástalanság, a végső pusztulás visszfénye. Tsintsadze valódi kegyetlensége éppen hősei gyanútlanságában és romlatlanságában rejlik. Szeretjük és siratjuk is ezeket a hősöket. Dito Tsintsadze (aki szintén elszakadt a hazájától) négy mannheimbe bevándorló idegent, négy illegális menekültet mutat - négy kilátástalan sorsot a világ legkülönbözőbb pontjairól, s ezzel máris világméretűvé növeli a reménytelenséget. Filmjének hősei: a jóképű horvát Branko, egy groteszkül viaszarcú, haldokló anyával és egy nimfomán narkós szeretővel, a félénk, gyáva grúz, Merab, aki az izgalmakat ugyan nem, ám a piát jól bírja, a nagydarab haiti, Carlos, aki fák öleléséből merít életenergiát, de pénzért még a veséjét is eladná, és az apró termetű vietnámi Lan, a kedves, nyíltszívű prosti, aki rendre elájul extázisában, s az ijedt ügyfelek pofonokkal keltik életre. Lan mint egy fényképalbumot - mert múlt nélkül élni nem lehet - hordozza magával ősei maradványait: anyja krokodiltámadásból megmaradt csigolyáit s apja hamvait, aki akkor égett el, mikor az amerikaiak felgyújtották a házukat (ezt issza majd meg véletlenül Merab egy kupából, amikor szokásához híven áldomást mond). Egyetlen bőröndbe sűríthető, s mobilizálható tehát egész múltja, gyökerei. (Branko élőholt anyját cipeli ugyanígy magával.) Így válhat képessé az örök hontalan a bárhol letelepedésre. Négy embert, két párost látunk tehát, egy-egy egymást kiegészítő embert: a jóképű, magabiztos, vagány machót és a félénk, csúnyácska entellektüelt; a nagydarab feketét és a törékeny sárgát. (Egy ponton egy rövid időre összetalálkozik majd e négy ember. Mert az örök kívülállók és örök menekültek könnyen egymásra találnak.) Négyük vergődéséről, megkapaszkodási és meggazdagodási kísérleteiről szól Tsintsadze a maga szeretetteljesen cinikus hangján. Branko és Merab például bérgyilkosnak csapna fel: egy jól szituált urat kellene megbízásból kinyírniuk, ki tudja mi okból. Ám hiába eszelik ki a jobbnál jobb terveket, s próbálják felhergelni magukban az ismeretlen iránti gyűlöletet és bosszúvágyat, valahogy képtelenek teljesíteni a feladatot, s mindig elpancserkodják remek lehetőségeiket. Merab rendre rosszul lesz közvetlen a megvalósítás előtt, és bemenekül a közeli WC-be. Így történhet, hogy egy alkalommal, mikor Merab épp a WC-n ül, s onnan kiabálja ki a pislantó Brankónak a hadicselt, besétál Branko mellé a célszemély, s az ő füle hallatára folyik tovább meggyilkolásának kibeszélése, anélkül hogy az megtörténne. A gyilkosság így továbbra is csak beszédtéma marad, állandó tervezgetés, megvalósítandó cél, amit folyton kergetnek, de ami állandóan elsétál az orruk elől, s mindig csak hűlt helye marad. Az igazi elszántság hiányzik belőlük. Mert ugyan mind a négyen megérik a pénzüket, s vannak kisebb-nagyobb stiklijeik: egyikük prosti, másikuk bérgyilkosnak áll, harmadikuk a szervkereskedelmet erősíti, ám valójában jók ők. A gyilkosság ezért nem akar sikeredni, a prosti is kedves, s a szervkereskedő is csak áldozat. Végre-valahára persze megszületik a nagy terv is, az áldozat alapos kifigyelésével, s Branko szeretőjének bevonásával, aki magára vállalja a csali szerepét. Ám hiába a rafináltan kidolgozott terv, az akció ismét abszurd kabaréba fullad - a két balek elvéti a szobaszámot, s így csupán egy békésen tévézgető családhoz törnek be gépfegyvereikkel. S ekkor a film átmegy akciófilm-paródiába, az elhibázottan megtámadott család pedig még csak nem is reagál kommandószerű támadásukra: bamba, elhízott világukban a tévéműsort nézik tovább. Branko nője is túlságosan élvezi a rábízott feladatot, s túlzott lelkesedéssel veti bele magát a meggyilkolandó ágyába; a gyűlölt áldozatról pedig kiderül, hogy tulajdonképpen ő is csak egy szenvedő, vergődő szerencsétlen, aki családi sérelmeivel és kétségeivel küszködik. Végül azért mégiscsak történik egy gyilkosság, s éppen az eddig oly beszari Merab követi el, csak éppen nem a célszemélyt nyírja ki, hanem Branko meghalni nem tudó anyját, a teljes testi-szellemi amortizálódás és a múlt szimbólumát. Merab nem bírja tovább cérnával a reménytelenséget és kilátástalanságot, s kinyírja az öreglányt, mondván, az kérte arra, hogy szabadítsa meg. Még dicsekszik is vele Brankoéknak, milyen nehéz volt kinyuvasztani az öreglányt, mennyire szívós volt, mennyire ellenállt. Branko először lekötözi Merabot, meg akarja ölni fájdalmában, ám titkon megérti Merab tettét, így megbékél. Merabot viszont egyre erősebb honvágy gyötri, nem tud elszakadni gyökereitől, elhatározza hát hogy hazamegy. Lannak és Carlosnak is rosszul megy az üzlet. Lan nem kell a férfiaknak, Carlos pedig hiába dobol az utcán (ő ugyanis zenélésből tengeti életét) nem gyűlik kalapjába a pénz. Egymásnak azonban kölcsönösen szerencsét hoznak: Carlos elmegy a petrezselymet áruló Lannal (bár igaz, fizetni ő is majd elfelejt), Lan pedig táncolni kezd a dobszóra, ami odacsődíti a nézelődőket, s megnyitja pénztárcájukat. (Lan Carlost még az utcáról ismeri, mivel az ott választotta ki egy éjszakára, így Lan neki még tud sztriptízt táncolni, tud sokkosan a karjaiba ájulni, s tud fogáról, s szüleiről beszélni megmutogatva közben őket.) Egymáshoz sodródnak, csapódnak tehát, és észrevétlen ragaszkodni s kötődni kezdenek egymáshoz. Együtt lébecolnak, múlatják az időt, s támogatják, védik-óvják egymást: apránként társakká válnak. Carlos megfenyegeti a Lant kizsigerelő stricit, Lan pedig erősítő teákat főz a műtétre készülő Carlosnak, s a lelkére köti, hogy bal veséjét vetesse ki, mivel jobbkezes. Már terveket is szövögetnek: Ausztráliába akarnak menni, s egy kis házat venni Carlos vesepénzéből, de Lan fogait is meg akarják csináltatni. Egymás melegében erősnek érzik magukat: Lan például hetykén nekimegy főnökének a nagy fekete árnyékában, és kiáll érdekeiért. S Lan immár a boldog jövő reményében próbálgatja kivívott jogait, a deszkafal mögé számára bekészített párnás munkaeszközt: próbálgatja a pozíciókat a deszkafal likához - próbálgatja önnön elembertelenítését. A maga szabta feltételek mentén boldogan válik részessé saját megalázásában. S az örök vesztesek vélt győzelmével, a pillanatra felcsillanó boldogság naiv optimizmusával hajtja fejét a guillotine alá, s adja a kést hóhéra kezébe. Egy pillanatra ugyan még kilép a deszkafal mögül, felmérni helyzetét, s kívülről szemlélni saját szerepét, ám már ez sem segít, már késő - elvakította a csipetnyi boldogság, és a révbejutás lehetősége. Tsintsadze minden reális reményt megvon hőseitől, s csak a tompító reménykedést hagyja számukra. Hiszen reményeik eleve halva születtek. Így hiába hozzák meg hősei a maguk áldozatait, sorsuk eleve ki van jelölve: mind lejjebb süllyednek, s minden kapálódzásuk ellenére a süllyesztőben kötnek ki. Ám eddig már nem jut el a film, Tsintsadze ide már nem kíséri el hőseit - mindez kimondatlanul, csupán sejtetve dereng végig a filmen, s épp ez a kimondatlanság, elhallgatás Tsintsadze filmjének egyik erőssége. A másik a színészi játék. Figurái olyannyira életszerűek, szinte dokumentaristán hitelesek, hogy az emberben önkéntelen felmerül a gyanú, talán nem is színészek ők, hanem tényleg utcán talált kallódó emberek. Szinte villonian borzongató, ahogy Tsintsadze keveri e filmben a könnyed, bohém kacagtató akasztófahumort, a halálosan súlyos komor pesszimizmussal, s a keserűen megélt kiábrándultságot elviszi a morbiditás irányába. Csak reménykedhetünk, hogy a magyar filmforgalmazók is felfigyelnek majd erre a különös, eredeti alkotásra, ami nálunk eddig csupán az Európa Filmhéten volt látható.
Lasha Bakradze (Merab) és Misel Maticevic (Branko) 35 Kbyte
Dito Tsintsadze (Dusica) 15 Kbyte