|
Baz Luhrmann: Moulin Rouge
25 Kbyte |
Baz Luhrmann, ausztrál filmrendező - aki apjának, Leonardnak, a helyi mozi megalapítójának ajánlotta filmjét - nem először borzolja a nézők, ítészek szem- és egyéb idegeit. Romeo és Júlia-felfogásával felülírta a kultikusnak számító, 30 éves Zeffirelli-filmet, és műve nyomán a botrányhőssé lett kissé puha, Leonardo di Caprio is sztárrá vált. Mostani munkájában is két mega-csillag vonzza a sznobokat és a film igazi barátait egyaránt: Nicole Kidman és Ewan McGregor. A vörös asszony, akit mindig férje utánfutójának tartottak, - csattanós és profihoz méltó választ adott az érte aggódóknak és ellene drukkolóknak ezzel a kurtizán-alakítással. Ewan - a Transpotting betépett hőse és a Csillagok háborújának modern szentje - szintén húzónév volt a listán. Mégis elsősorban a párizsi feslettség örök szimbóluma, a Vörös Malom izgatta az emberek fantáziáját, hiszen Amerikában, Ausztráliában és egyéb prűd helyeken ez az "óhazai" ledérség izgatóbb, mint nálunk Európában. Baz Luhrmann erre a libabőrős izgalomra rá is tesz egy jókora lapáttal: olyan 1900-as Párizst rittyent ausztrál stúdiókban felépítve, hogy csak na! Túlpörgeti, felnagyítja és szét is zilálja azt a soha vissza nem térő hangulatot, ami az új századdal együtt beköszöntő élvetegséget, művészeti, magatartásbeli forradalmiságot jelentette ott és akkor. Zabolátlanul és kételyek nélkül kever-kavar mindent össze csodafazekában. Perditaromantikát: Kaméliás hölgy és társai, tüdőbetegség, társadalmi és vagyoni válaszfalak leomlása a szerelem előtt; aztán musicalhagyományt, mint például a West Side Story lázas lüktetése, vagy a Mindhalálig zenéből a fő jelmondat: a show-nak mennie kell! Vegyít a zubogó főzethez egy kis visszarévedős nosztalgiát, hiszen a vadító előadások századunk nagy slágereit idézik: Singin' in the rain, The sound of music, vagy már közelmúltunk best-jeit, mint a Roxanne-t Stingtől, a Like a virgint Madonnától. Tiszteleg a nagy mesterek előtt a maga módján: a Madonna-nótát a Moulin Rouge impresszárióját, Zidlert alakító Jim Broadbent, a híres asztalon táncolós formában adja elő, ahogy azt Milos Froman Hairjében láttuk. A jelenet zseniális. Baz saját bevallása szerint ez a vad, szerelmi történet egyfajta Orfeusz és Euridiké-feldolgozás, az érzelem és a muzsika mindenhatóságáról szól, mely legyőzi a halált, a pénz hatalmát, áskálódást, mindent. Flash back-technikával dolgozik, hőse visszatekint a gyönyörű és fékevesztett múltba. Előjönnek persze az ismert panelek: kopott manzárdszobácskában, abszintes pohárba borult író - a hajdani szépfiú tönkremenve - idézi föl élete egyetlen szerelmét, Satine-t, Párizs szürkés-piros hajnali ege alatt. Öreg írógépen pötyögteti a sztorit, mellyel a halhatatlan kedvesnek kíván emléket állítani. Ebből a háztetők fölötti derengésből bomlik ki a 20. század legveresebb virága, a kéjek kéje, az örökké forgó lapátú Malom. Az eredetit 1889-ben Joseph Oller és Charles Zidler alapította, a Montmartre-on, bohémek tanyájának. Bár eleinte ezen a vidéken tisztes szőlősgazdák éltek, akik kemény munka után csak hétvégén rúgtak ki a hámból, őket hamarosan követték a festők, szobrászok és egyéb henye népek. Ezek már minden este züllöttek, számolatlan zöld abszintot lehajítva a gallér mögé. (Az ital rossz tündérét Kylie Minogue alakítja-énekli.). Zidlerék tudták, mit kínálnak: a kán-kán eszeveszett forgása, lábdobálása hihetetlenül erotikusnak számított a romlott Párizsban is. Ügyeltek a részletekre, hiszen hiába akartak a lányok - akkori szokás szerint kicsit lazábban, jelesül - bugyogó nélkül ugrabugrálni, szigorúan megtorolták ezt. "A főételt gusztusosan kell tálalni!" - dörrentek rá a finomságokat akkor még nem értő kurvákra, és nekik lett igazuk. Tódultak hozzájuk a kikapós felső tízezer férfiai, a főúri sarj, Henri de Toulouse Lautrec minden estéjét ott töltötte vágyakozással és rajzolással kötve le magát. Nos, Luhrmann ezt a rafinált francia fertőt nem tudta teljesen visszaadni, hihetetlen dinamikájú jelenetei a tánckar minden profizmusa ellenére inkább hollywoodias, mint párizsi bukét árasztanak. (Talán ezért se volt akkora egetverő siker a film Cannes-ban, ahol pedig nagyon készültek a bemutatására.) Az operatőr, Donald M. McAlpine mintha 200-zal száguldozó görkorin vette volna föl az egész filmet. A szemünk - a fülünkkel egyetemben - nagyon próbára van téve. Iszonyú sebességű kameramozgással lefényképezett revüjelenetekből hirtelen lefékezés egy szenvedő arcra, annak is a legmélyebb zugaira, onnan szédítő föl-lemozgással befogják Párizs monumentális panorámáját, megint váratlan váltás, s belekukkanthatunk valamelyik főhős szájzugába, onnan visszaröppenünk a színpad kavalkádjába, és így tovább 128 percen át. Valamit átvett Luhrmann a dél-amerikai szappanoperák hagyományából is, mert ott kíséri a kamera ilyen állhatatosan a főszereplők könnycsatornájának ürülését. Nicole Kidman szép kökénykék szemének minden vérere kedves ismerősünk már a végén… Akik még nagyon fogják - szakmai okok miatt is - élvezni a művet, azok a fogorvosok: soha ennyi rágószervbe ilyen panorámájú betekintést nem láthattak eddig. Bizony, ami ebből a hatalmas elánnal kikavart főzetből előbugyog, az hamisítatlan giccs. De a legcsekélyebb szégyenkezés nélkül előadva és jó adag iróniával élvezetessé téve. Mindenki idézőjelbe teszi magát. Nicole Kidman gyönyörű, szétroppantásig (tényleg eltört emiatt a bordája) befűzött dús anyagú ruháiban; szépen énekel, jól táncol és akármilyen érthetetlen, hihetőt ad ebben az ordítóan courts-mahleres lelkizésben. Amikor haldoklik - a közhelyek közhelye: szájából szolidan csordogáló vércsíkkal, lenyakló fejjel de mégis boldog mosollyal, stb. - kaparja az ember torkát valami. Jól képes alakítani a gyémántért mindenre elszánt dögöt és a szerelmes, önfeláldozó naivát egyaránt. Ewan McGregor az atyjától elszökött, jó nevelését éppen levedlő úri fiúként ugyancsak hiteles. Minden együtt van a borzalmas felsüléshez: szegény ámde jellemes, szerelmes ámde csóró stb, stb., ennek ellenére megformál egy olyan figurát, akinek elhisszük azt, amit állandóan torkaszakadtából énekel a szerelem mindenhatóságáról. Van egy apró, leheletnyi félmosolya, amivel - kétségessé is téve ezt az egész vadromantikus burjánzást -, helyre rázza a dolgokat. De nem ábrándít ki. A háromszög harmadik csúcsa - hiszen az ősi meséhez kell a gazdag, de kellőképp gonosz rivális is - Duke of Worcester szerepében Richard Roxburgh pontosan az a túltenyésztett debil főnemes, aki annyira saját felsőbbrendűségére van trenírozva, hogy amíg szemébe nem mondják a nyers igazságot, el sem meri hinni, hogy megcsalják. Ami az őt megkavaró, elkábító műsorszámokkal történik, az a film veleje: neki adják elő a spectáculumot, amelynek örvén a fiatalok kiszerelmeskedhetik magukat, ebbe nyom bele mindenki apait-anyait. A főuraság aztán gátlások nélküli gyilkossá züllik. A nő elvesztésének lehetőségére, lehull róla a jólneveltség máza. Ellenpólusa a másik kékvérű, a művész, a gnóm, Henri gróf. John Leguizamo angyali koboldot alakít, nem a megszokott, megkeseredett törpét Toulouse Lautrec figurájába bújva. (A rendező szerint ezt neki külön meg is köszönték a művész rokonai.) Ő veszi ugyan rá az ártatlan angol fiút a vad dorbézolásra, a 20. századot köszöntő ünneplésre, amibe az őrjöngésig belefeledkezve, abszinttal gyilkolva magukat, lassan vagy gyorsabban mindannyian belepusztulnak. De jótündérként mindig ott sertepertél a szeretők körül (kicsit kukkolásra is adva busa fejét), segít, mint a jó kiscserkész, életet ment, drukkol a boldog végkifejletért, és összeomolva együtt gyászolja Satine-t. A pici festőt a drabális, minden teret betöltő, harsány, falstaffi figura, Zidler - Jim Broadbent - ellenpontozza, mint Stan és Pan, Zorro és Huru - tán ez is egy kis főhajtás a nagy elődök előtt. Mindig kiabál, mindig tesz-vesz, árulja műsorát és annak fő ékkövét, Satine-t, nyüzsög, élni próbál, ha más teste és boldogsága árán, akkor úgy. Mégis érző, mégis ember, de a parancs számára mindenek fölötti: the show must go on! Amikor haldoklik a kiscsibéje, a színház aranyat tojó tyúkocskája, akkor is két érzés - a szeretett ember elvesztése és a pénztárgép kiürülése okozta stressz - között hánykódik… A tánckar névtelenjei vérprofik, ami a világ eme táján alapkövetelmény. A koreográfus John O'Connell és a látványtervező, Catherine Martin a kísérőzene szerzőjével, Craig Armsronggal egyetemben ugyanolyan nagyszabású munkát végzett, mint a sztárolt személyek. "Voltak napok, amikor szinte szétszakítottuk a szívünket, és én azt gondoltam, bazmeg, ezt jelenti a musical, ha érted mire gondolok!" - nyilatkozta Ewan McGregor az Empire riporterének októberben. Luhrmann is azt mondta ugyanennek a lapnak: "Tudod, miért nem csinálnak az emberek musicalt? Mert istenemre, marha nehéz munka!" Az izzadság, a szenvedések (Kidmannek nemcsak a bordája törött el, de a térde is) persze nem látszanak a munkán. Ez egy túlhabzó hatalmas pezsgőspohár a múlt század boldognak hitt éveiből, egy nagy korty mindazoknak, akik szomjasak a boldogságra (még ha az a másoké is ott a celluloidszalagon). De fogyasztható és élvezetes csemege olyan ínyenceknek, akik tudják, mi volt érték a film elmúlt száz-egykét évében, kik voltak a meghatározó egyéniségek, és melyik munkájuk visszfénye sugároz le másodpercekre az ausztrál-angol moziból. Itt nem igaz Párizs, hisz ausztrál díszletből van az egész, nem igaz a Kék Elefánt (ahol számos szerelmi jelenet zajlik a filmen) amelyet ott rég lebontottak, s ahol a férfiak kéjnőket, a hölgyek kerti lugasokat látogathattak, nem igaz semmi ebből a rég elporladt világból - és mégis annyira kell. New Yorkban divatba jött a francia főváros és az ő bohém negyedei, sikk lett fűzős ruhát hordani (mégha Nicole figyelmeztet is rá, hogy baromira kényelmetlen és veszélyes), újra akarjuk élni azt a boldog felelőtlenséget, ahogy Toulouse és csapata nekiveselkedett az új kornak. Mi is annyira vártuk a század-, sőt ezredfordulót, és mit kaptunk?! Háborút, rombolást (ezt persze Luhrmannék a készítéskor még nem tudhatták), félelmet és gyanakvást, egy sötét jövőképet. A Moulin Rouge, amely szerte a világban az élveteg "carpe diem" szimbóluma, ezt a tompa fenyegetettséget hessenti el két órára a fejünk fölül. Talán ezért is kapott öt csillagot az angol lapokban, ezért harmadik nálunk a nézettségi toplistán.
| Nicole Kidman 82 Kbyte
| középen Nicole Kidman 154 Kbyte
| Nicole Kidman és Ewan McGregor 114 Kbyte
| Nicole Kidman és Ewan McGregor 96 Kbyte
| Dhobi Oparei (Csokoládé) és Kiruna Stamell (Le Petite Princess) 111 Kbyte
| Kán-kán jelenet 131 Kbyte
| Nicole Kidman és Ewan McGregor 141 Kbyte
| Baz Luhrmann 16 Kbyte |