Strausz László Majom-remix

(Tim Burton: Majmok bolygója)

Helena Bonham Carter (Ari) 104 Kbyte	A hollywoodi krónikák számtalan olyan esetről tudnak, amikor egy klasszikus műfajfilm újra belekerül a stúdiók kívülről átláthatatlan rengetegébe, hogy a metamorfózis után lebutított, ám látványos formában bukkanjon fel újra. A recept valóban mindössze ennyiből áll: ahhoz, hogy a közönség újra megkajálja a tálalt fogást, csak a látványvilág felturbózása és a hajdani dramaturgiai csomópontok könyörtelen leegyszerűsítése szükséges. Occam borotvája tehát a filmgyártásban is megjelent, ám a producerek kezében egészen más funkciója van. Mindenfajta csavarosabb jellegű áthallás, reflexió, a fennálló viszonyokra történő bármilyen kritikus utalás - de általánosabban fogalmazva a szórakoztató érték bármifajta hátráltatása kiirtandó! Pesszimista szemlélők számára a jelenség talán elkeserítő, hiszen újabb bizonyítékkal szolgál a nagyipari filmgyártás akut témahiányára, illetve az álomgyár által nap mint nap megkötött - gyakran kínos - kompromisszumokra, mindez azonban a közönséget, ahogy azt a nézőszámok is mutatják, a legkevésbé sem izgatja. A feldolgozásokat éppen az alapul szolgáló történetek népszerűsége legitimálja, valamint az a vágy, hogy hajdani, klasszikus meséinket fantasztikus kivitelezésben újra végignézhessük. Eközben egy fikarcnyit sem érdekel senkit, hogy az eredeti változat sikere talán nem az észbontó maszkokban vagy a trükkmester ördögi ügyességében rejlett... A drámát régen végigizgultuk, most már csak a szemünk éhes! Ami hajdanán köret volt, mára a főfogás rangjára emelkedett, és az egykori pompás ételek szükséges, megtűrt rosszként árválkodnak az asztal szélén. Hasonló műtéten esett át Franklin J. Schaffner 1968-as filmje, a Majmok bolygója is. Az eset érdekessége, hogy az idei remix egy olyan mester kezéből került ki, akinek idáig mintha több érzéke lett volna a B-szériás esztétikához. Tim Burton korábbi munkái azon ritka filmek közé tartoztak, amelyek képesek voltak a hollywoodi mérce szerinti másodvonalbeli témák ügyes kezelésére, de a rendező a megalomán kivitelezés mellett képes volt életben tartani a nyugtalanító, kizökkentő utalások rendszerét is. A kirekesztett véglények metaforikus alakjai (egyebek mellett Ollókezũ Edward) a kezei között többnyire társadalmi vonatkozású tételek hordozóivá váltak, bár fantasy-szerũ figurái a diszkrimináció témakörén belül gyakran csak többszörös áttéteken keresztül voltak értelmezhetőek. Nem volt ez másként Schaffner eredeti filmje majd a rákövetkező három epizód esetében sem, de a 60-as, 70-es évek más majomfilmjei is hasonló mintával dolgoztak. Az emberhez legközelebb álló emlősök ellen elkövetett igazságtalanságok ezekben a munkákban mind a rasszista társadalom által elkövetett bűnök lenyomataivá váltak. A majom-társadalom magán hordozza civilizációnk több negatív vonását is: a kirekesztéstől, a felsőbbrendűség-tudattól a hátrányos megkülönböztetésig sok minden felfedezhető az emberi viselkedés-repertoárból abban a közösségben, ahová a Mark Wahlberg által alakított Leo Davidson kapitány megérkezik szerencsétlen űrhajótörése után - valamikor a messzi jövőben. Ebben a világban a neandervölgyi állapotok között élő (ős)emberek lenézett lényeknek számítanak, akiket a társadalmilag és technikailag is "felsőbbrendű" majmok jobb esetben kísérletekben hasznosítanak, vagy házi rabszolgákként foglalkoztatnak a saját portáikon, a rosszabb verzió azonban az Endlösung-ról szól. Burton friss Majmok bolygója az eredetihez hasonlóan az ellenséges főemlősök fogságába esett kapitány szabadulási- és hazatérési kísérletét követi nyomon. Ebben a feje tetejére állított világban rengeteg alkalom adódna a megfordított ember-majom relációból fakadó szociális, politikai és vallási visszásságok szatirikus megformázására, de a rendező és csapata - Schaffner nyers utalásaival, félreérthetetlen, de sohasem szájbarágós kiszólásaival ellentétben - nem sokat törődik a remek lehetőségekkel. Míg a 68-as verzió forgatókönyve viszonylag nagy fontosságot tulajdonított a majmok társadalmi berendezkedésének, a kialakuló osztálytársadalom különböző rétegei közötti igazságtalanságok illusztrálásának, addig az új sztori inkább két beteljesületlen szerelmi szállal (valamint rengeteg dramaturgiai buktatóval) van megfejelve. Az első majdnem-kapcsolat egy "humánus" majom és Davidson között szövődik, amelyet egyesek talán bizarrnak találnak, bár a szimbolikus értelmezés szerint a fajok közötti kapcsolat a tolerancia magas fokát jelentené - eddig azonban Burton és csapata nem merészkedik. A forgatókönyv inkább egy nőstény-vadember és a szívtipró kapitány vigasztalan románcát erőlteti; a film vége felé elcsattanó hosszú, forró csók is mintha erre utalna (arra viszont nem kapunk választ, hogy a kőkorszaki körülmények között tengődő emberhorda tagjaként honnan tett szert a hölgy a tökéletes make up-ra, amelyet a szóbanforgó jelenetben is megcsodálhatunk). Míg a Schaffner-film kikerülte az ember-majom-viszony feje tetejére állított ábrázolásából fakadó dramaturgiai csapdák nagy részét, a szintén Pierre Boulle hasonló címũ regénye (La planete des singes) alapján készült Burton-dolgozat nem képes ellenállni számos kísértésnek. Érthetetlen például, hogy az idő- és térkoordináták szerint távolba helyezett majom-civilizáció hol sajátította el a szinte oxfordi tökéletességű angolságát? A feltehetően asztronauta-kiképzésen átesett Davidson miért csak a film végén jön rá arra, amit a nézőtéren már azok is tudnak, akik a film felét átaludták: nem a Földön van (talán elég lenne a csillagos éjjeli égboltra pillantania, hogy észrevegye)? Vagy a fináléban miért hagyják abba a majmok a gyilkolászást, amikor a kapitány hajdani asszisztense, az űrhajós-majom megérkezik? Ám ilyen kérdéseket bizonyára csak azok az oktondi nézők teszik fel, akik hiányolják az eredeti ’68-as verzió brutálisan cinikus vízióját, koherens történet-vezetését és kidolgozott karaktereit, no meg a Charlton Heston-kaliberű színészeket - tehát akiket Burton grandiózus látványvilága nem szédített le a székről. Apropó Heston: Schaffner főszereplője egy kis epizódszerepben megjelenik az idei filmben is. Itt a haldokló majomkirályt alakítja, aki megmutatja harcias fiának az emberi gonoszság egyik jelképét, egy birtokában lévő tűzfegyvert. Ez a filmbeli fricska mutatja, hogy Burton képes a ravasz utalásokra: Heston a valós életben az egyik legnagyobb amerikai fegyvertulajdonos-klub vezetője! Óvakodnék attól, hogy korszakos alkotásnak kiáltsam ki Schaffner eredeti munkáját. Egy átlag feletti sci-firől van szó, amely kiaknázta a remek forgatókönyv adottságait a Boulle-féle gondolatkísérlet képekbe öntésére. Burton technikai lehetőségei azonban jóval komolyabbak. A látványos plánokhoz, a szinte tökéletesen kidolgozott maszkokhoz és grandiózus csatajelentekhez képest Schaffner majmai esetlenül sutának hatnak, noha a maguk idejében ezeket a jelmezeket is Oscarral honorálta az Akadémia (érzésem szerint Burton filmjének jelmeztervezője és maszkmestere is hasonló megtiszteltetésre számíthat). Azonban a majomcsókok vagy Majom City lélegzetelállító látványának digitális tervezése közben mintha kiment volna az alkotók fejéből: nemcsak a maszkok és a látvány, de a sztori is lehet eseten és suta, amennyiben hülyére veszik a nézőt, és a történet-vezetés elemi szabályival sem törődnek! Vagy tényleg azt gondolta a rendező, hogy senkit sem fog zavarni a cselekmény saját szabályai szerint is inkoherens logikája? Amiből nézve úgy tűnik, jó lóra tett...
Mark Walhberg (Leo) 64 Kbyte
Mark Walhberg és Estella Warren (Leo és Daena) 57
Tim Roth és Mark Walhberg és (Thade tábornok és Leo) 57 Kbyte
Michael Clarke Duncan (Attar ezredes) 71 Kbyte
balról Mark Wahlberg, Luke Eberl (Birn), Erick Avari (Tival), Evan Dexter Parke (Gunnar), Estella Warren, Paul Giamatti (Limbo), Helena Bonham Carter és Cary-Hiroyuki Tagawa (Krull) 71 Kbyte
csatajelenet 53 byte
Estella Warren (Daena) 55 Kbyte
A film egyik amerikai plakátja 31 Kbyte