Boronyák Rita Halálblődli

23 Kbyte

A cím Kamondi Zoltán szóleleménye Petri halálhoz való viszonyára, az ebből az alapérzésből írott verseire. Filmje a haldokló Petrivel készített monstre életműinterjú vágott változata. Kamondi Zoltán filmrendező összességében mintegy 24 órán át forgatott Petri György költővel. A vágott változatot, illetve a teljes dokumentumanyagot a Goethe Intézet kávézójában mutatták be a filmszemle alatt. A stáb rögzíteni akarta a tünékeny, az ember-Petrit, akiről 2000 nyarán mindenki tudta, hogy haldoklik. Nyilván sürgetett az idő, s talán a legegyszerűbbnek is az látszott, ha kronologikusan végigveszik Petri életművét. A megvágott anyag a következőképpen koreografált: Petri felolvas egy verset, annak apropóján beszélgetés következik, újra vers, és így tovább. A képanyag három elemből áll össze: 1. Petri mint beszélő fej, 2. fekete-fehér (+ egy színes a végére) fotók vágókép gyanánt, 3. spontán helyzet, mozgás: a film jó felénél szünet van, kikapcsolják a lámpákat, elcsevegnek. A Petrit csak felületesen ismerők úgy járhattak ővele, mint a Petőfit csak versein keresztül megközelítők a bort daloló lánglelkű ifjúval. Nem, nem, Petri nagyon is szerette a piát, álszentül sose tagadta ezt, nem erre gondolok. Versei nagy része abból a szándékoltan primitív álláspontból íródott, mint Bohumil Hrabal prózája: az állapotokat híven tükröző sár, a szar, a pisi-kaki poénok szintjéről. Egy pillanatra sem hagyta, hogy elfelejtsük, hol élünk, s hogy a nehezen, kivételesen létrejövő emelkedettség is abban a pisiben-kakiban jön létre. A kivételes, pillanat vagy kegyelem, vagy emberpróbáló munka eredménye. Petritől mint személytől is mindig távol állt az "én vagyok a nagy költő, és megmondom a tutit" álláspont. Ő maga kedves, kellemes, társasági, jólnevelt, barátságos ember, aki gyilkos, poénos szókimondását megértő, elfogadó humorával ellensúlyozza. Erősen tudja, ismeri önmagát, hisz abból él, s ezért kellő távolságtartással, iróniával viszonyul önmagához is, ugyanúgy, mint minden máshoz. Ideális, mert szellemes beszélgetőpartner, akit ez az utolsó film alig-alig hoz párbeszéd-helyzetbe. Szándékoltan? , hanyagságból? homályban marad a beszélgetőtárs kiléte, hiszen Kamondi (mert ő az) arca nélkül, képen kívülről beszél, s a főcímben sem tünteti föl magát. Így hát Petrit a film majdnem teljes egészében (leszámítva azt a bizonyos szünetet) egyedül látjuk a képen. Kínlódik: beszélni nagyon nehezen tud már, a szívószállal szürcsölt sör is nehezen megy le roncsolt gégéjén. Piros szipkájában csak akkor nem ég a cigaretta, ha anélkül szívja. A kép egyetlen dinamizálója a szenvedő ember: el-elakad a gépezet, a beteg szervezet. Pillanatokra ki-kihagy az értelem, s mi nézzük, hogyan küzd meg a haldokló az újabb öntudatos pillanatért, mert szeretne még sok mindent elmondani. Mert még rengeteg mondandója volna. De nem tagadja, s nem bánja a veszélyes éveket akkor sem, ha, úgymond, most fizet érte. A halál ifjúkora óta egyik fő motívuma költészetének. Akkor költői toposz, most? "Én már nagyon sok embert láttam meghalni. A saját várható halálomat is orvosi objektivitással, némi közönnyel szemlélem. Tulajdonképpen elég fáradt vagyok én már." Megbékélt, leszámolt az élettel, de tervei vannak. Az utolsó pillanatig tevékeny akar maradni: németországi, amerikai utat tervez. "Túl a már említett orvosi tárgyilagosságomon, majdhogynem életem mottója Bibó Istvánnak az a mondása, hogy ’Demokratának lenni annyi, mint nem félni’. Számomra ez minden élethelyzetre érvényes: bele kell vágni, csinálni kell. Félni megalázó, terméketlen állapot." -mondja. Az a laza szünet, az a csevegős rész nem hagy engem nyugodni. Előkerül Pap Mari, Petri társa az eddig csak háttérként szolgált másik szobából, s a stáb és ők ketten arról beszélgetnek, mikor evett Petri utoljára szilárd ételt. Két vagy három hete. Évődnek, poénkodnak. Élnek. Életté oldódik a halál. A stábból egyszer látszik csak valaki: visszamikrofonozza a (valószínűleg WC-ről) visszajövő Petrit. Nagyon kár. Valljuk meg: ez az egyedülálló anyag formája miatt filmként unalmas. A magyar dokumentumfilmezés, jaj, ki ne mondjam,...rákfenéje telepedett erre is rá: beszélő fej, fotó, líra, piedesztál. Igen, az anyaghoz illene az egyszerűség, mert a megörökítendő személyiség romjaiban is, haldokolva is sistergően izgalmas. Ami (ez esetben is) tévedés: a kopárság nem egyszerűség. Ez a semmilyen forma csupán az udvarias, a köteles tiszteletet hívja elő belőlünk, a haldokló iránti figyelmet. Petri György Magyarország egyik legnagyobb költője, életében és holtában is élő fenegyerek, nyilván legyintene a piedesztál szóra: neki nincs és sohasem volt arra szüksége. Kínlódó arcán halvány árnyéka sincs a hivatalosság által korábban mellőzött ember gőgjének. Petri személyiségét erodálta ugyan a sok hányattatás, de dölyföt nem szűrt le magának belőle. Inkább a végsőkig bátor, pimasz, arcátlan végiggondolását választotta a számára fontos dolgoknak. Szembefordult: az esendőségét vállalta, s kínnal-keservvel humorig csavarta a tökéletlenségét. Zárjuk rövidre: nekem az kéne például, hogy ezek ketten ott poharazzanak, cigarettázzanak meglett férfiakhoz méltóan. Például. Ne kérdezés legyen, meg kívülállás (-ülés), szenvtelenség. Idegen attól a szegény embertől, aki akkor még, ha alig is, de élt. A "halálblődli"-t mesteri fokon űző Petrihez számomra jobban illett volna valami csevegősebb, oldottabb, kevésbé szobor-avatós búcsúztató. A tetejébe Kamondi kitűnő beszélgetőtárs, semmi ájult tiszteletkör. Tulajdonképpen nem is értem, mert mibe került volna neki egy kicsit rendhagyni, nem áll az olyan messze tőle. Petri verseit a magáévá asszimilálta, belülről kérdez, nagyon jó és tiszta a hangneme. Már hiába sajnáljuk, hogy csak a hangját adta oda a filmjének. A halálban ez a legrettenetesebb: visszavonhatatlanul múlik el, ami élő volt. Nincs több beszédhelyzet Petrivel. Dokumentumunk maradt róla, filmünk azonban nem.

50 Kbyte