Csantavéri Júlia Alain Tanner 2000-ben

Jónás és Lilla

Jónás film 1975-ből
Jónás film 1975-ből
28 Kbyte

Nem tudom, hány éves pontosan Mundruczó Kornél, vagy Török Feri vagy a többiek, akik kamerával a kezükben manapság errefelé azzal próbálkoznak, hogy rögzítsenek valamit a körülöttük felhalmozódott valóságtörmelékből. Körülbelül olyan korúak lehetnek, mint a fiam, vagy mint a svájci Jónás, aki talán épp 2000-ben lett huszonöt éves. Azt pedig végképp nem sejtem, vajon vonzódnak-e ők is úgy a szeméthez, a bokrok oldalán fennakadó kecsesen lírai papírhulladékhoz meg a hatalmas szeméttelepeket elborító impozáns halmokhoz, mint Tanner hőse. Jónás ugyanis még Dél-Amerikába is elutazik, hogy videóra vegye a szeméttelepeket… Mindenesetre, bár sok szempontból más körülmények között, de nálunk is most indul el a saját útján az a nemzedék, amelynek élete még a "make love not war" jelszavában fogant, de gyerekkora már egyre szigorodó szabályok között telt, s mire felnőtt, nincs egy mondat, amelynek érvényességében megkapaszkodhatna. Csak a szemét maradt. Mert hiába volt a szülők jó szándéka, hogy "25 év alatt eltakarítsák a világ piszkát", ez illúziónak bizonyult, és Tanner következetesen szembesít is minket ezzel a szomorú ténnyel.

A két film, a '75-ös Jónás, aki 2000-ben lesz huszonöt éves és a valóban 2000-ben készült Jónás és Lilla nem egy folytatólagos családregény részei. Egyszerű pillanatfelvételek a "történelem redőiről" pontosan annak szellemében, ahogyan Marco, a 75-ös opusz tohonya és whiskypárti történelem tanára magyarázza a diákjainak: a történelem nem azokban a véres cafatokban van, amelyeket a bárd a metronóm ütemére lenyisszant a hurkából, hanem a redőkben, az alig észrevehető hajlatokban, a rejtőzködő kisvilágban.

"Anarchia da, religia nyet" kiabálták annó a fiúk a Szilágyi Erzsébet gimnázium folyosóin a matek meg a kémia óra közötti szünetben nem egészen megfelelően értelmezve egy Csapajev nagyszerűségét taglaló filmalkotást. A moziban a Sárga tengeralattjárót néztük, a tévében az Orion ürhajót, aztán egyszer csak összehívták a KISZ alapszervet, hogy foglaljon állást a csehszlovákiai bevonulással kapcsolatban. Tizenöt évesek voltunk 68-ban. Ennek a különös évnek a jelentőségét csak spétreflexszel értettük meg igazán. De nem csak mi. Három évtized óta nem hagyja nyugodni a kollektív emlékezetet. Sem azokét, akik benne voltak, sem azokét, akik már akkor is utálták, és érdekes módon azokét sem, akik '68-ban még a világon sem voltak. Anélkül, hogy hosszas fejtegetésbe bocsátkoznám, hadd idézzem éppen Mundruczó Kornélt egy interjúból: "'68-ig még volt esély arra, hogy megváltoztassuk a világot, de azóta minden ilyen gesztust besöpörtek a szőnyeg alá, és a felszín alatt elképesztően borzalmas történetek mennek…"

Valójában erről a spétreflexről szól Alain Tanner mindkét Jónás filmje. '75-ben Marcel, Mathilde, Max, Marguerite, Marco, Marie, Madeleine és Mathieu, egyszóval az m-betűsök bandája még friss sebként hordja magában a vereséget, az illúziók elvesztésének kínos érzését. Még lendületben vannak, még próbálkoznak ezzel-azzal, amivel esetleg kikezdhetnék a bekeményedő rendszer burkát, vagy legalább magukat kimenekíthetnék, ha máshová nem, a barátság és összetartozás, a közös vacsorák és filozofálások békés szigetére, miközben a Gauloises ára folyton emelkedik. Marcel és Marguerite például egy saját kertészetet tartanak fenn, ahol Marcel békésen rajzolgathatja a háziállatokat és hosszú környezetvédő kirohanásokkal szórakoztathatja az arra vetődőket a bálnák védelmében, míg Marguerite az olasz vendégmunkások barakkjait látogatja. Átmenetileg náluk talál munkára és otthonra Mathieu az állástalan nyomdász, ám egyszer csak rájön, hogy a lótrágya szállítmányozása helyett, amolyan rousseau-i nevelőként szívesebben foglalkozna a telep gyerekseregének oktatásával. Az ő felesége, Mathilde szüli majd meg a történet titkos hősét, Jónást. Az újságíróból korrektorrá átminősített Max, aki a nagy idők emlékeként revolvert őrizget a fehérneműje közt, ám legfeljebb az ébresztőórát lövi keresztül vele, véletlenül értesül arról a nagyszabású telekspekulációról, amely Marcelék földjét is érintené. A régi beidegződések még hatnak. A kihasználtságából a zen-buddhista szerelmi szokások bűvöletébe menekülő titkárnő, Madeleine ellopja a dokumentációt és Max sikeresen fellázítja a tulajdonosokat. Marco a különös történelem óráihoz szükséges káposztát szerzi be Marceléktől, szerelme, a Franciaországból illegálisan átjáró Marie pedig azzal próbálja elviselhetővé tenni a maga számára a pénztárosnői létet, hogy a kispénzű öregeknek, ágrólszakadt álomjáróknak egyszerűen kevesebbet számol…

Tanner pontosan és nagy szeretettel rajzolja meg hőseit, apró cselvetéseiket a szabadság visszaszerzésére, álmaikat és kudarcaikat. Egy olyan filmtípust alkot értük, amely rugalmasan illeszkedik sorsuk töredezettségéhez. Külön-külön követi mindegyiküket az elszigeteltségtől a rövid összeverődésen keresztül vissza a közösségvesztett - habár páros - magányba. A mozaikok véletlenszerű összekapcsolása révén pedig egy pillanatra összeáll a tabló, hogy aztán - már korántsem ilyen véletlenszerűen - újra darabjaira essen szét. Babrás aprómunka ez, de nagyon megéri. Olyan erős hitelességet és természetességet biztosít a filmnek, hogy még az is bőven belefér, ahogy színesből fekete-fehérbe váltva a történet néha kicsit elrugaszkodik a kézzelfogható valóságtól, külön hangsúlyt ad a szereplők egy-egy gesztusának, megmutatja emlékeiket és vágyaikat, amelyek nem is mindig térnek el annyira markánsan az éppen megélt szituációtól. 68 emléke tárgyszerűen csak Max hosszú monológjában idéződik fel, kézzelfoghatóan ott van azonban azokban az értékekben, a szabadság, kreativitás, őszinteség, szolidaritás összetartozás eszméiben, amelyeket a szereplők keresnek, és amelyek megélésének a lehetőségét, ahogyan egymást is, lassan elveszítik. A bálnák faja kihalásra ítéltetett, mondja Tanner, de mielőtt végleg eltűnnének, még megszületik Jónás, akinek felnövekedvén megint csak kell majd valamit kezdenie a világgal.

Nos, Jónás 2000-ben sokban hasonlít szüleire, leginkább abban a fetisiszta szeretetben, amellyel a valóság darabkái felé fordul. Ezért teljesen természetes, hogy ez a Jónás filmeket készít, mi több, kifejezetten kamera-függő személyiség. Szülei helyét egy visszavonult filmrendező foglalta el, és már a főcímet megelőző párbeszédük sem hagy kétséget afelől, hogy ezúttal a film magáról a filmezésről is szólni fog. Nagyot változott a világ. Ami 75-ben még közvetlenül is megélhető volt, ma már csak a kamera objektívjén át látható és megragadható, egyébként képlékeny és mállékony, minduntalan kicsúszik az utána kapkodó kezek közül. Az idős rendező Marseille tengerpartjára száműzi önmagát a formáját vesztett világ elől, amelyben a dolgokat már csak úgy, azaz csak megközelítőleg lehet érzékelni, és nem éppen úgy, ahogy valójában vannak. Marseille szikrázó napsütése, szabad terei jól ellenpontozzák Genf zárt, fásult, esős és reménytelen képét. Jónás idemenekül, ha nem tud mit kezdeni a kamera által látott és a ténylegesen létező valóság ellentmondásaival. Például azzal, hogy az a tiszta arcú, édes szavú, Oroszországból ideszökött lány, aki az állatkertben a gorillák ketrecénél oly hitelesen tudja elmondani a kamerának Jónás mondatait a szabadságról, röviddel ezután ellopja a televízióból "kikölcsönzött" gépet. Jónás kétségbeesetten kutat utána, a megadott címen azonban egy pornó-stúdiót talál, ahol talán éppen az ő gépével veszik fel a soron következő ágyjelenetet, aztán a lány is előkerül egy bárban, ahol talán konzumnő, talán kurva… Jónás erőszakkal magával hurcolja, hogy kiszabadítsa a "maffia" fogságából, de csak sajátmagát zavarja össze kockára téve az egyetlen biztosnak látszó dolgot az életében, a szerelmet, amellyel együtt nőtt fel.

Jónás Lillával él, egy gyönyörű fekete lánnyal, aki sok szempontból hasonlít a másik filmből Marie-ra. Ugyanúgy idegen, ugyanúgy páriaként tengődik, ugyanúgy fittyet hány a munkáltatói önkénynek... Csakhogy az ő lázadása már nem anyagi, pusztán kulturális természetű: a lemezboltban, ahol néha kisegít, bizalmasan megsúgja a vevőknek, hogy a CD, amit a kezükben tartanak, bizony szart se ér, itt kérem, jó zenét nem árulunk. A megtorlás persze nem marad el, de Lilla nem jut börtönbe, mint Marie, egyszerűen hazazavarják. Tanner, aki a Rose Hill asszonyában egész filmet szentelt az "idegen" problémájának most Lillával mesélteti el Jónás történetét, amely a saját története is. Ezzel, mint két egymás felé fordított, de nem teljesen azonos foncsorozású tükörben, megsokszorozza a jelentéseket, felerősíti, de ugyanakkor elbizonytalanítja őket, amíg végleg el nem tűnnek.

A kis videokamera, amelyet a rendező Jónásnak ajándékoz, akár a bűvészinas elszabadult seprűje, hamar önálló életre kél. Előbb a baráti társaságot állítja fel az asztal mellől, hogy végeérhetetlen szócsaták helyett valami akcióba kezdjenek. "Újra filmeket fogunk csinálni", mondják lelkesen, és felveszik, ahogy polgárpukkasztó fricskaként hatalmas, égő szivarokkal tüntetnek a villamoson a dohányosok emberi jogai mellett, vagy ahogy - vidám terroristák - szétlabdázzák egy bevásárlóközpont kényes-fényes berendezését és árukészletét. Az arcukon sapka-maszk, az elárusító kisasszonyok sikítoznak is rendesen, de géppisztoly nem kerül elő. A lázadást bőven helyettesíti a rögzítés erotikájának eufóriája, ahogy később, a szeretkezést az aktus kilesésének és felvételének voyeur öröme, amelyet csak utóbb vált fel a bánat, a csömör és az üresség. Lilla örökbefogadó apjának váratlan lóverseny nyereménye folytán eljutnak ugyan a vágyott Afrikába, Lilla megölelheti a nagymamáját, de a részletek nem állnak össze egésszé. A kamera csak esztétikus töredékeket rögzít, ahogy a Lilla által mindenféle okos könyvekből felolvasott bölcs mondatok sem állnak össze rendszerré.

Tanner ezúttal is laza epizódokból állítja össze a filmjét, amelynek ívét mégis jól nyomon követhető néhány hónap adja. 2000 várakozásokkal teli szilveszterétől a filmbéli rendező, a szellemi apa haláláig. Azt is mondhatnánk, hogy a felnőtté válás története ez, bár semmi igazán különös nem történik, az élet csendesen halad a maga találkozások, beszélgetések, veszekedések és békülések szegélyezte útján. Közben sorra veszi, szinte észrevétlenül a 75-ös film legfontosabb problémáit, a történelemét, az alkotásét, a szabadságét, a pénzét, a szolidaritásét, a játékét, és rá kell döbbennünk, hogy bár megvannak még, de kiüresedtek, kopottak és jelentéktelenek. Még beszélnek róluk, de igazi tartalom nélkül, csak a nyomukban támadó kínzó üresség utal az elmúlt dicsőségre. A filmbéli rendező a halálba menekül a fájdalmas hiány elöl.

Tanner 2000-ben úgy látja, az apák korosztálya, amely már megbukott egy próbán, nem sokat tehet Jónásért és Lilláért, akiknek talán egyetlen lehetőségük, ha megpróbálják konokul mégis lefejteni a valóságra rárakódó törmelékek burkát. Az esély, mint a ruletten vagy a lóversenyen szinte elhanyagolhatóan kicsi. De bejöhet.

Jónás film 2000-ből
Jónás film 2000-ből
15 Kbyte
Jónás: Jérome Robart
Jónás:
Jérome Robart
15 Kbyte
Lilla: Aissa Maiga
Lilla:
Aissa Maiga
18 Kbyte
Jónás és Lilla
Jónás és Lilla
34 Kbyte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap kereső