Filmkultúra: Filmek: Boszorkányság

Joe Berlinger:Blair Witch Project 2. - Ideglelés 2.

Stephen Barker Turner és
Tristen Skyler
23 Kbyte
A boszorkányoknak, azt hiszem, ehhez semmi köze. Boszorkányok ugyanis nincsenek. Ez azonban nem zárja ki a boszorkányság létezését, vagyis az ember érzékeivel és idegeivel űzött gonosz kis tréfákat. A szerelem után a második legrejtélyesebb érzés a félelem.

A pszichoanalízis után pedig talán éppen a film a második legalkalmasabb eszköz ennek vizsgálatára. Már persze, ha egy erre a célra szövetkezett és a feladatra alkalmas stáb áll rendelkezésre. A Blair Witch Project esetében ez másodszor is így történt.

A Blair Witch Project első része maga volt a színtiszta pszichológia. Nem különösebben meglepő, hogy igazi kultuszfilmmé nőtte ki magát a próbálkozás, ami azt a folyamatot mutatta be rendkívül érzékletesen, melynek során néhány fiatal először csak szórakozásból, majd visszavonhatatlanul átlépi a realitás és a képzelet között húzódó vékonyka határvonalat, hogy végül saját félelmébe zárva örökre elvesszen a burkittsville-i erdő árnyai között.

Az Ideglelés nagyszerűségét éppen amatőrsége adta: az egész film egy megtalált videofelvételnek álcázta magát, amelyet az erdőben elveszett kis csapat vett fel. Ennek megfelelően rossz minőségű, kézi kamerás kapkodó, hadonászó felvételeket nézhettünk másfél órán át, és mivel a film nagy része éjszaka játszódott, tulajdonképpen semmit sem láttunk a képen. Az európai Dogma mozgalom írott szabályait szélsőségesen betartó alkotásnak is tekinthetnénk ezt a filmet: nincsenek színészek, díszlet vagy bevilágított helyszín, sőt többnyire még aláfestő zene sem.

A Blair Witch Projectben az volt a zseniális, hogy egy teljesen ártatlanul induló történet úgy vezetett el minket a vegytiszta rettegésig, hogy közben szinte semmit sem láttunk. A képen soha nem tűnt föl maga a gonosz, az utána kutatók csak hátrahagyott és igen kevéssé meggyőző nyomaira akadtak, a félelem alapját az egyre-másra eltűnő szereplők adták, nem az, hogy bármi is felbukkant vagy előkerült volna (mint egy igazi horrorban szokás), és legfőképpen senki nem bántott senkit: sem külső ellenségek, sem a fiatalok egymással szemben nem produkáltak véres jeleneteket.

Legelemibb emlékem az Idegleléssel kapcsolatban a felismerhetetlenségig eltorzult, hisztérikusan sikoltozó emberi arc. Egyedül, éjszaka az erdőben. Akár Munch Sikoly című festménye. Csak a pánik. Rettegés valami olyantól, amit az ember magának talált ki, de az önálló életre kelt és alkotója ellen fordulva most felmorzsolja annak idegeit. Maga az őrület.

Az Ideglelés első részében a blairi boszorkány tényleg nem létezett. A film tulajdonképpen visszafordította a hagyományos horror-dramaturgiát azáltal, hogy éppen magát a szörnyet, a lényt, a rettegés okát iktatta ki. A horrorfilmek általában már címükben hordozzák a borzongás új forrását, amitől a moziban majd félnünk kell: A múmia, A ragadozó, A vírus, A cápa, King-Kong, Dracula vagy éppen A farkas. Ennek a filmnek azonban nem pusztán annyi volt a címe, hogy Blair Witch, vagyis A blairi boszorkány, hanem az, hogy Blair Witch Project, vagyis az a team-munka, mely megalkotja a blairi boszorkányt. A külső szereplő - maga a blairi boszorkány - tehát eleve kizárva. Ő nem létezik, ami hallatlan lehetőséget kínál a vállalkozó kedvűeknek a megalkotására.

A vállalkozó kedvűek pedig meg is alkották. A horrorfilm, mely kizárja magából a horror tárgyát, olyan helyzetbe kergeti saját szereplőit, hogy azok felfedezik és életre keltik saját magukban és saját magukból a gonoszt, de így az ellene, a legyőzésére induló támadások is csak saját maguk ellen irányulhatnak. Ha a szereplő tudja, hogy mondjuk a múmia a gonosz, és azt kell legyőzni, akkor számtalan praktika, múltfeltáró nyomozás és némi mágia következhet, hogy ha nem is megsemmisítse, de legalább szarkofágjába visszaparancsolja azt, ami oda való, és elnyerje az időközben ugyan viharvertté váló, de még így is szép hősnő kezét. De mi van, ha a múmia én vagyok? Mi történik, ha a gonosz a saját lelkem mélyén elásott szarkofágból szabadult ki? Nos, akkor szereplőink csak önmaguk és egymás ellen támadhatnak, és kénytelenek legyilkolni önmagukat és egymást.

Az Ideglelés első részéből ez egyértelműen nem derült ki, csak annyi, hogy mindenki meghalt. Márpedig a blairi boszorkány nem létezik, ez viszont egyértelműen kiderült a filmből. Ő tehát nem tehette. Más pedig nem volt ott.

Az Ideglelés azonban nemcsak olyan horrorfilm volt, amely a horror-elemet hagyta ki magából, ezáltal mégis horrort állítva elő, hanem a "film"-et (mint játékfilmet) is. Dokumentumfilmnek állította ugyanis magát. E szerencsétlen eset egyetlen fennmaradt dokumentumának, a megtalált "eredeti" videokazettának. (Ismerős eljárás: Ottlik is úgy kezdi az Iskola a határon-t és Kierkegaard is a Vagy-vagyot, hogy azt állítja, ezúton csak egy megtalált kéziratot, illetve levelezést publikál.)

A dokumentumfilm eszközeit használó játékfilmet áldokumentumfilmnek nevezzük. Ez szintén nem új találmány a filmművészetben, legjelesebb példáját mutatja a műfaj hatásosságának Az olajfalók (Jan Svérák, 1988), vagy a magyar Az igazi Mao (Siklósi Szilveszter,1994) előidézte kész átverés-show.

Nem hiszem, hogy a Blair Witch Project idején Amerika még mindig Orson Welles rádiójátékának hatása alatt állt volna, és hogy valóban elhitték a képzelt boszorkány szelleme által kivégzett három fiatal tényként tálalt halálhírét. Egyszerűen csak akadtak páran, akiknek megtetszett a blairi boszorkány gondolata, és ahogy mondjuk a Rocky Horror Picture Show híres, a vetítésekre jelmezbe öltözött nézőközönsége, ők is tudatosan építették tovább a boszorkány mítoszát. Tévéshow-k és internetes csevegő oldalak kedvelt témájává vált a boszi, és ez persze üzletnek sem éppen utolsó.

Ezen a ponton csöppenünk bele a második részbe. A Burkittsville-ben nyüzsögnek a turisták, a lakosok a földművelésről fénysebességgel álltak át a vadkapitalista kereskedelemre, minden portán helyi földet, ágakat, köveket lehet jutányos áron kapni (bár az igazi siker ezek internetes forgalmazása): egy háziasszony saját bevallása szerint már csak kifestve, kiöltözve mer kimenni az utcára, mert mindig éppen forgat valamely tévécsatorna stábja, és persze közben váltig állítják, hogy érthetetlen ez az őrület, hiszen a blairi boszorkány nem létezik. Végül is ez sem új találmány, valahogy így keletkezhetett annak idején Lochness hírneve, és azóta is egész jól megélnek ebből.

A néző azonban most már óvatos, azt hiszi, tanult az esetből, és azonnal felmerül benne a gyanú, hogy ismét áldokumentumot lát. Mi van, ha Burkittsville-ben továbbra is csendes az élet, nem is tudnak az első film létezéséről, és csak az áldokumentum áldokumentumát látjuk, amikor egy nem létező történet következtében keletkező újabb - talán szintén nem létező - történetet tárnak elénk. De a képek igazán meggyőzőek: ismert tévéshow, híradások tűnnek fel, melyek a boszorkánnyal és a film első részével foglalkoznak, és igen, mintha magunknak is lennének emlékeink effélékről, magyar csatornák is átvették a híreket és foglalkoztak az első rész témájával, bár nálunk ez inkább a film bemutatásának reklámkampányát képezte.

Nincs azonban idő ilyesmin gondolkozni, hiszen kisvártatva a déja vu érzése száll meg minket, ismét néhány fiatal érkezik, hogy kipróbálja a legújabb szolgáltatást: a boszorkányvadász túrát (Blair Witch Hunt), a legelsőt, melynek során felkeresik az egykori legenda, illetve az első film helyszínét, hogy pár éjszakát töltsenek a romnál, nem messze a Koporsósziklától a történet innen már ismerős. Talán nem lövöm le a poént, ha elmondom, hogy végül, ha nem is mindenki, de elég sokan meghalnak.

Talán nem lövöm le a poént, mert nem ez a poén. Bár sok kritika érte a második részt, hogy felhagyva az eredeti ötlet nagyszerűségével, ócska horrorrá silányította az eredetileg mélyebb gondolati síkon értelmezhető filmet.

Igen, a forma kicsit megváltozott: előfordulnak igényes trükkök, több helyszín van, a hitelesség a szereplők jellemzésével még jobban megalapozott, ugyanakkor elég sablonos is (az egyik fiút nemrég engedték ki az elmegyógyintézetből, az egyik lány terhes, a másik azt állítja, hogy furcsa megérzései vannak, és kisvártatva tapasztaljuk is, hogy ez igaz). A trükkök is hátrányosak abból a szempontból, hogy megtörik a gonosz láthatatlanságának varázsát, de azért annak továbbra is csak bizonyos jeleit láthatjuk, ezúttal látványosabban, mint korábban.

A divatos filmkészítést idézi a szerkesztés is, alapvetően nem időrendben látjuk az eseményeket, múltbeli és jövőbeli történések villannak be egy-egy jól kiválasztott ponton; vagyis látszik a filmen, hogy az előző rész bevételéből futotta komolyabb felszerelésre, ugyanakkor eluralkodott egy hagyományosabb filmkészítési mód az egyébként az első részhez képest teljesen új stábon.

Én mégis azt hiszem, a második rész a legfontosabb gondolatot megőrizte, sőt még hatásosabban mutatja be azt. Arról a gondolatról van szó, hogy a videofelvételt az ember dokumentumként fogja föl, a felvett történés tárgyi bizonyítékaként, pedig amit a film mutat, nem valóság, legalábbis konkrét értelemben nem az. A film - még ha dokumentumfilm is - a valódit (a rögzítettet) nem csupán önmagában akarja visszaadni, hanem valamiféle többlettel; nem valóságot, hanem igazságot tehát. A Blair Witchben a kamera egy ponton megszűnik rögzítő eszközként funkcionálni, és az általa felvett film nem külső, hanem belső igazságot mutat.

A szereplők hihetetlen mennyiségű kamerát visznek magukkal az erdőbe a romhoz, és tisztességesen be is kamerázzák a környéket, hogy a történések minden részletéről emlék maradjon.

A felszerelés reggelre gyakorlatilag megsemmisül, de sebaj, a kirándulást vezető fiú házában (értsd: egy lerobbant gyártelepen) akad még egy kisebb vagonra való technikai kütyü, ahogy maga a ház is be van kamerázva. Kamerák rögzítenek minden lépést a rendőrségen is az elhagyott erdőből, mely ismét tetthellyé alakult. Tévéstábok közvetítenek folyamatosan (feledhetetlen pillanat, amikor az egyik fiúval telefonon beszélő serif az erdőből egy riporter mögött állva integet a tévét néző gyanúsítottnak), még az útszéli közértben is akad egy biztonsági kamera; nincs esemény, amit ne figyelne legalább egy ridegen csillogó üvegszem.

Mi sem egyszerűbb tehát, mint pontosan megtudni, mi is történt a kérdéses éjszakán ám akkor kiderül, hogy a felvételek valóságtükör helyett lélektükör arcukat mutatják. Semmi sem úgy volt, ahogy a szereplők emlékeznek, sőt semmi sem úgy volt, ahogy mi nézők azt a saját szemünkkel láttuk.

Kim leugrik a boltba sörért, kicsit veszekszik az eladóval, majd hazahajt, útközben kisebb baleset (gyerekeket vél látni a kocsi előtt az úton és félrekapja a kormányt), a kocsiban minimális kár esik. Így tudjuk, mert így láttuk. Fél órával később pedig: a bolti kamera brutális gyilkosságot rögzített (Kim egy körömreszelővel szúrta le az eladót), a tévében egy riporter a ronccsá tört kocsit választja háttérül. Mindennek az ellenkezője is igaz.

"A felvételeket meghamisították" - mondja a kihallgatás közben az egyik kétségbeesett szereplő. Pedig a felvételek nem hamisak, csak mindenkinek a maga igazát mutatják, a rendőrnek a gyilkosságot, indítékkal, bizonyítékkal, tettessel és áldozattal, ahogy az kell; a gyanúsítottnak egy balesetet, vagy egyenesen semmit, a nézőnek mindent, az összes lehetséges nézőpontot. Hiszen a szereplők azért kamerázták be a helyszíneket, hogy tökéletes körpanorámát nyújthassanak a blairi boszorkányról; hát tessék, a néző megkapja: az emberi lélek körpanorámáját, a tökéletesen kiszolgáltatott rettegést és a tökéletesen embertelen brutalitást egyazon személyiségen belül.

A videók annyira igazodnak az emberi lélekhez, hogy az éjszakai felvételeken valóságos pszichoanalízist kell alkalmazni, hogy az igazságra - az egyik lehetséges igazságra, de a semminél ez is több - fény derüljön. Úgy tűnik, a videóról valahogy eltűnt három órányi esemény (egyszerűen ugrik egyet a számláló, a képen pedig semmi sem látszik): igazi freudi elfojtás, a legkellemetlenebbre nem emlékezhetünk, fel kell oldani azt. Mint minden pszichózisnál, eddig itt is csak a tüneteket, a végeredményt kaptuk (hullák vannak mindenfelé és bizonyos dolgok tönkrementek), de a kiváltó esemény helyén csak egy fekete lyuk.

Az alkalmas eljárás: a visszaforgatás. (Itt ugyan bekapcsolódik a thriller vonal: az egyik magát boszorkánynak tartó, időközben rejtélyesen eltűnt lány mondta ezt a kaland elején: vissza kell forgatni a rosszat jóra, és mormolt valami varázsigét. A következetes logika - bár lehet mondani, hogy ez a forgatókönyv hiánya, vagy ügyetlenség az alkotók részéről - messze száműzetett a filmből; ám ez arra jogosít, hogy ne is akarjuk a történéseket a kívülálló logikájával megérteni.) Hipnózis, korábbi élmények felkutatása kell tehát, egyfajta transzállapot, amiben átéljük a korábbi eseményeket ismét, és ezzel feldolgozzuk azokat.

A rejtélyes, elfojtott esemény gyilkosság volt; a feloldódáshoz újabb gyilkosság kell tehát. Ez már nem is az erdőben történik meg, a szereplők, ahogy megsejtik maguk is megsejtik, magukkal hozták a gonoszt, ha úgy tetszik a hatalmába kerítette (megszállta) őket a blairi boszorkány, így az újabb gyilkosságok maguk is elfojtódnak, és csak a korábbit hozzák felszínre. Megkerül a felvételen az elveszett három óra, és bár a szereplők szembesülnek tettükkel (a rendőrségen a későbbiekkel is), mégis, egyben felmentve is érzik magukat ("esküszöm, hogy baleset volt"), hiszen őket - mint egy hagyományos thrillerben - csak a gonosz szállta meg.

Boszorkányok márpedig nincsenek. A blairi boszorkány a második részben sem létezik. Létezik viszont az ember lelkének mélyén öntudatra ébredő gonosz, és létezik az ember kiszolgáltatottságából származó ősfélelem. Ez a film ennek a kettőnek az emberi lélek egyre mélyülő köreiben való ábrázolása, nem kidolgozott történet tehát.

A pszichológusok néha azzal a rejtélyes mondással illusztrálják a tériszony jelenségét, hogy "ha a szakadékba nézel, a szakadék is visszanéz beléd", ha pedig a gonoszba nézel, akkor a gonoszság is visszanéz beléd (különben mitől lenne minden akciófilm zsaruja maga is kegyetlen gyilkos), és ha a felvevőgépbe, akkor a film néz vissza beléd. Elmentem egy moziba, hogy lássam végre a blairi boszorkányt, és láthattam magamat, ahogy azzá változom.

Ez a film igazi hatalma, tényleges mágiája, a blairi boszorkány nem a szereplőkbe, hanem a kamerába bújt, filmigazság, boszorkányság.

A lélekigazságok pedig ismét áldokumentumok, a film végén már tényleg hamisítottak a híradófelvételek is, és végül a film leleplezi magát, hiszen a legutolsó elhangzó mondat az, hogy "az egész egy kibaszott átverés". Tényleg az. Már, ami a konkrétumokat illeti.

Erika Leerhsen,
Stephen Barker Turner,
Tristen Skyler és
Jeff Donovan
39 Kbyte

Jeff Donovan és
Erika Leerhsen
44 Kbyte

Stephen Barker Turner
63 Kbyte

Jeff Donovan
37 Kbyte

Erika Leerhsen
82 Kbyte

41 Kbyte

Joe Berlinger
59 Kbyte

Stephen Barker Turner és Tristen Skyler 23 Kbyte	A boszorkányoknak, azt hiszem, ehhez semmi köze. Boszorkányok ugyanis nincsenek. Ez azonban nem zárja ki a boszorkányság létezését, vagyis az ember érzékeivel és idegeivel űzött gonosz kis tréfákat. A szerelem után a második legrejtélyesebb érzés a félelem. A pszichoanalízis után pedig talán éppen a film a második legalkalmasabb eszköz ennek vizsgálatára. Már persze, ha egy erre a célra szövetkezett és a feladatra alkalmas stáb áll rendelkezésre. A Blair Witch Project esetében ez másodszor is így történt. A Blair Witch Project első része maga volt a színtiszta pszichológia. Nem különösebben meglepő, hogy igazi kultuszfilmmé nőtte ki magát a próbálkozás, ami azt a folyamatot mutatta be rendkívül érzékletesen, melynek során néhány fiatal először csak szórakozásból, majd visszavonhatatlanul átlépi a realitás és a képzelet között húzódó vékonyka határvonalat, hogy végül saját félelmébe zárva örökre elvesszen a burkittsville-i erdő árnyai között. Az Ideglelés nagyszerűségét éppen amatőrsége adta: az egész film egy megtalált videofelvételnek álcázta magát, amelyet az erdőben elveszett kis csapat vett fel. Ennek megfelelően rossz minőségű, kézi kamerás kapkodó, hadonászó felvételeket nézhettünk másfél órán át, és mivel a film nagy része éjszaka játszódott, tulajdonképpen semmit sem láttunk a képen. Az európai Dogma mozgalom írott szabályait szélsőségesen betartó alkotásnak is tekinthetnénk ezt a filmet: nincsenek színészek, díszlet vagy bevilágított helyszín, sőt többnyire még aláfestő zene sem. A Blair Witch Projectben az volt a zseniális, hogy egy teljesen ártatlanul induló történet úgy vezetett el minket a vegytiszta rettegésig, hogy közben szinte semmit sem láttunk. A képen soha nem tűnt föl maga a gonosz, az utána kutatók csak hátrahagyott és igen kevéssé meggyőző nyomaira akadtak, a félelem alapját az egyre-másra eltűnő szereplők adták, nem az, hogy bármi is felbukkant vagy előkerült volna (mint egy igazi horrorban szokás), és legfőképpen senki nem bántott senkit: sem külső ellenségek, sem a fiatalok egymással szemben nem produkáltak véres jeleneteket. Legelemibb emlékem az Idegleléssel kapcsolatban a felismerhetetlenségig eltorzult, hisztérikusan sikoltozó emberi arc. Egyedül, éjszaka az erdőben. Akár Munch Sikoly című festménye. Csak a pánik. Rettegés valami olyantól, amit az ember magának talált ki, de az önálló életre kelt és alkotója ellen fordulva most felmorzsolja annak idegeit. Maga az őrület. Az Ideglelés első részében a blairi boszorkány tényleg nem létezett. A film tulajdonképpen visszafordította a hagyományos horror-dramaturgiát azáltal, hogy éppen magát a szörnyet, a lényt, a rettegés okát iktatta ki. A horrorfilmek általában már címükben hordozzák a borzongás új forrását, amitől a moziban majd félnünk kell: A múmia, A ragadozó, A vírus, A cápa, King-Kong, Dracula vagy éppen A farkas. Ennek a filmnek azonban nem pusztán annyi volt a címe, hogy Blair Witch, vagyis A blairi boszorkány, hanem az, hogy Blair Witch Project, vagyis az a team-munka, mely megalkotja a blairi boszorkányt. A külső szereplő - maga a blairi boszorkány - tehát eleve kizárva. Ő nem létezik, ami hallatlan lehetőséget kínál a vállalkozó kedvűeknek a megalkotására. A vállalkozó kedvűek pedig meg is alkották. A horrorfilm, mely kizárja magából a horror tárgyát, olyan helyzetbe kergeti saját szereplőit, hogy azok felfedezik és életre keltik saját magukban és saját magukból a gonoszt, de így az ellene, a legyőzésére induló támadások is csak saját maguk ellen irányulhatnak. Ha a szereplő tudja, hogy mondjuk a múmia a gonosz, és azt kell legyőzni, akkor számtalan praktika, múltfeltáró nyomozás és némi mágia következhet, hogy ha nem is megsemmisítse, de legalább szarkofágjába visszaparancsolja azt, ami oda való, és elnyerje az időközben ugyan viharvertté váló, de még így is szép hősnő kezét. De mi van, ha a múmia én vagyok? Mi történik, ha a gonosz a saját lelkem mélyén elásott szarkofágból szabadult ki? Nos, akkor szereplőink csak önmaguk és egymás ellen támadhatnak, és kénytelenek legyilkolni önmagukat és egymást. Az Ideglelés első részéből ez egyértelműen nem derült ki, csak annyi, hogy mindenki meghalt. Márpedig a blairi boszorkány nem létezik, ez viszont egyértelműen kiderült a filmből. Ő tehát nem tehette. Más pedig nem volt ott. Az Ideglelés azonban nemcsak olyan horrorfilm volt, amely a horror-elemet hagyta ki magából, ezáltal mégis horrort állítva elő, hanem a "film"-et (mint játékfilmet) is. Dokumentumfilmnek állította ugyanis magát. E szerencsétlen eset egyetlen fennmaradt dokumentumának, a megtalált "eredeti" videokazettának. (Ismerős eljárás: Ottlik is úgy kezdi az Iskola a határon-t és Kierkegaard is a Vagy-vagyot, hogy azt állítja, ezúton csak egy megtalált kéziratot, illetve levelezést publikál.) A dokumentumfilm eszközeit használó játékfilmet áldokumentumfilmnek nevezzük. Ez szintén nem új találmány a filmművészetben, legjelesebb példáját mutatja a műfaj hatásosságának Az olajfalók (Jan Svérák, 1988), vagy a magyar Az igazi Mao (Siklósi Szilveszter,1994) előidézte kész átverés-show. Nem hiszem, hogy a Blair Witch Project idején Amerika még mindig Orson Welles rádiójátékának hatása alatt állt volna, és hogy valóban elhitték a képzelt boszorkány szelleme által kivégzett három fiatal tényként tálalt halálhírét. Egyszerűen csak akadtak páran, akiknek megtetszett a blairi boszorkány gondolata, és ahogy mondjuk a Rocky Horror Picture Show híres, a vetítésekre jelmezbe öltözött nézőközönsége, ők is tudatosan építették tovább a boszorkány mítoszát. Tévéshow-k és internetes csevegő oldalak kedvelt témájává vált a boszi, és ez persze üzletnek sem éppen utolsó. Ezen a ponton csöppenünk bele a második részbe. A Burkittsville-ben nyüzsögnek a turisták, a lakosok a földművelésről fénysebességgel álltak át a vadkapitalista kereskedelemre, minden portán helyi földet, ágakat, köveket lehet jutányos áron kapni (bár az igazi siker ezek internetes forgalmazása): egy háziasszony saját bevallása szerint már csak kifestve, kiöltözve mer kimenni az utcára, mert mindig éppen forgat valamely tévécsatorna stábja, és persze közben váltig állítják, hogy érthetetlen ez az őrület, hiszen a blairi boszorkány nem létezik. Végül is ez sem új találmány, valahogy így keletkezhetett annak idején Lochness hírneve, és azóta is egész jól megélnek ebből. A néző azonban most már óvatos, azt hiszi, tanult az esetből, és azonnal felmerül benne a gyanú, hogy ismét áldokumentumot lát. Mi van, ha Burkittsville-ben továbbra is csendes az élet, nem is tudnak az első film létezéséről, és csak az áldokumentum áldokumentumát látjuk, amikor egy nem létező történet következtében keletkező újabb - talán szintén nem létező - történetet tárnak elénk. De a képek igazán meggyőzőek: ismert tévéshow, híradások tűnnek fel, melyek a boszorkánnyal és a film első részével foglalkoznak, és igen, mintha magunknak is lennének emlékeink effélékről, magyar csatornák is átvették a híreket és foglalkoztak az első rész témájával, bár nálunk ez inkább a film bemutatásának reklámkampányát képezte. Nincs azonban idő ilyesmin gondolkozni, hiszen kisvártatva a déja vu érzése száll meg minket, ismét néhány fiatal érkezik, hogy kipróbálja a legújabb szolgáltatást: a boszorkányvadász túrát (Blair Witch Hunt), a legelsőt, melynek során felkeresik az egykori legenda, illetve az első film helyszínét, hogy pár éjszakát töltsenek a romnál, nem messze a Koporsósziklától a történet innen már ismerős. Talán nem lövöm le a poént, ha elmondom, hogy végül, ha nem is mindenki, de elég sokan meghalnak. Talán nem lövöm le a poént, mert nem ez a poén. Bár sok kritika érte a második részt, hogy felhagyva az eredeti ötlet nagyszerűségével, ócska horrorrá silányította az eredetileg mélyebb gondolati síkon értelmezhető filmet. Igen, a forma kicsit megváltozott: előfordulnak igényes trükkök, több helyszín van, a hitelesség a szereplők jellemzésével még jobban megalapozott, ugyanakkor elég sablonos is (az egyik fiút nemrég engedték ki az elmegyógyintézetből, az egyik lány terhes, a másik azt állítja, hogy furcsa megérzései vannak, és kisvártatva tapasztaljuk is, hogy ez igaz). A trükkök is hátrányosak abból a szempontból, hogy megtörik a gonosz láthatatlanságának varázsát, de azért annak továbbra is csak bizonyos jeleit láthatjuk, ezúttal látványosabban, mint korábban. A divatos filmkészítést idézi a szerkesztés is, alapvetően nem időrendben látjuk az eseményeket, múltbeli és jövőbeli történések villannak be egy-egy jól kiválasztott ponton; vagyis látszik a filmen, hogy az előző rész bevételéből futotta komolyabb felszerelésre, ugyanakkor eluralkodott egy hagyományosabb filmkészítési mód az egyébként az első részhez képest teljesen új stábon. Én mégis azt hiszem, a második rész a legfontosabb gondolatot megőrizte, sőt még hatásosabban mutatja be azt. Arról a gondolatról van szó, hogy a videofelvételt az ember dokumentumként fogja föl, a felvett történés tárgyi bizonyítékaként, pedig amit a film mutat, nem valóság, legalábbis konkrét értelemben nem az. A film - még ha dokumentumfilm is - a valódit (a rögzítettet) nem csupán önmagában akarja visszaadni, hanem valamiféle többlettel; nem valóságot, hanem igazságot tehát. A Blair Witchben a kamera egy ponton megszűnik rögzítő eszközként funkcionálni, és az általa felvett film nem külső, hanem belső igazságot mutat. A szereplők hihetetlen mennyiségű kamerát visznek magukkal az erdőbe a romhoz, és tisztességesen be is kamerázzák a környéket, hogy a történések minden részletéről emlék maradjon. A felszerelés reggelre gyakorlatilag megsemmisül, de sebaj, a kirándulást vezető fiú házában (értsd: egy lerobbant gyártelepen) akad még egy kisebb vagonra való technikai kütyü, ahogy maga a ház is be van kamerázva. Kamerák rögzítenek minden lépést a rendőrségen is az elhagyott erdőből, mely ismét tetthellyé alakult. Tévéstábok közvetítenek folyamatosan (feledhetetlen pillanat, amikor az egyik fiúval telefonon beszélő serif az erdőből egy riporter mögött állva integet a tévét néző gyanúsítottnak), még az útszéli közértben is akad egy biztonsági kamera; nincs esemény, amit ne figyelne legalább egy ridegen csillogó üvegszem. Mi sem egyszerűbb tehát, mint pontosan megtudni, mi is történt a kérdéses éjszakán ám akkor kiderül, hogy a felvételek valóságtükör helyett lélektükör arcukat mutatják. Semmi sem úgy volt, ahogy a szereplők emlékeznek, sőt semmi sem úgy volt, ahogy mi nézők azt a saját szemünkkel láttuk. Kim leugrik a boltba sörért, kicsit veszekszik az eladóval, majd hazahajt, útközben kisebb baleset (gyerekeket vél látni a kocsi előtt az úton és félrekapja a kormányt), a kocsiban minimális kár esik. Így tudjuk, mert így láttuk. Fél órával később pedig: a bolti kamera brutális gyilkosságot rögzített (Kim egy körömreszelővel szúrta le az eladót), a tévében egy riporter a ronccsá tört kocsit választja háttérül. Mindennek az ellenkezője is igaz. "A felvételeket meghamisították" - mondja a kihallgatás közben az egyik kétségbeesett szereplő. Pedig a felvételek nem hamisak, csak mindenkinek a maga igazát mutatják, a rendőrnek a gyilkosságot, indítékkal, bizonyítékkal, tettessel és áldozattal, ahogy az kell; a gyanúsítottnak egy balesetet, vagy egyenesen semmit, a nézőnek mindent, az összes lehetséges nézőpontot. Hiszen a szereplők azért kamerázták be a helyszíneket, hogy tökéletes körpanorámát nyújthassanak a blairi boszorkányról; hát tessék, a néző megkapja: az emberi lélek körpanorámáját, a tökéletesen kiszolgáltatott rettegést és a tökéletesen embertelen brutalitást egyazon személyiségen belül. A videók annyira igazodnak az emberi lélekhez, hogy az éjszakai felvételeken valóságos pszichoanalízist kell alkalmazni, hogy az igazságra - az egyik lehetséges igazságra, de a semminél ez is több - fény derüljön. Úgy tűnik, a videóról valahogy eltűnt három órányi esemény (egyszerűen ugrik egyet a számláló, a képen pedig semmi sem látszik): igazi freudi elfojtás, a legkellemetlenebbre nem emlékezhetünk, fel kell oldani azt. Mint minden pszichózisnál, eddig itt is csak a tüneteket, a végeredményt kaptuk (hullák vannak mindenfelé és bizonyos dolgok tönkrementek), de a kiváltó esemény helyén csak egy fekete lyuk. Az alkalmas eljárás: a visszaforgatás. (Itt ugyan bekapcsolódik a thriller vonal: az egyik magát boszorkánynak tartó, időközben rejtélyesen eltűnt lány mondta ezt a kaland elején: vissza kell forgatni a rosszat jóra, és mormolt valami varázsigét. A következetes logika - bár lehet mondani, hogy ez a forgatókönyv hiánya, vagy ügyetlenség az alkotók részéről - messze száműzetett a filmből; ám ez arra jogosít, hogy ne is akarjuk a történéseket a kívülálló logikájával megérteni.) Hipnózis, korábbi élmények felkutatása kell tehát, egyfajta transzállapot, amiben átéljük a korábbi eseményeket ismét, és ezzel feldolgozzuk azokat. A rejtélyes, elfojtott esemény gyilkosság volt; a feloldódáshoz újabb gyilkosság kell tehát. Ez már nem is az erdőben történik meg, a szereplők, ahogy megsejtik maguk is megsejtik, magukkal hozták a gonoszt, ha úgy tetszik a hatalmába kerítette (megszállta) őket a blairi boszorkány, így az újabb gyilkosságok maguk is elfojtódnak, és csak a korábbit hozzák felszínre. Megkerül a felvételen az elveszett három óra, és bár a szereplők szembesülnek tettükkel (a rendőrségen a későbbiekkel is), mégis, egyben felmentve is érzik magukat ("esküszöm, hogy baleset volt"), hiszen őket - mint egy hagyományos thrillerben - csak a gonosz szállta meg. Boszorkányok márpedig nincsenek. A blairi boszorkány a második részben sem létezik. Létezik viszont az ember lelkének mélyén öntudatra ébredő gonosz, és létezik az ember kiszolgáltatottságából származó ősfélelem. Ez a film ennek a kettőnek az emberi lélek egyre mélyülő köreiben való ábrázolása, nem kidolgozott történet tehát. A pszichológusok néha azzal a rejtélyes mondással illusztrálják a tériszony jelenségét, hogy "ha a szakadékba nézel, a szakadék is visszanéz beléd", ha pedig a gonoszba nézel, akkor a gonoszság is visszanéz beléd (különben mitől lenne minden akciófilm zsaruja maga is kegyetlen gyilkos), és ha a felvevőgépbe, akkor a film néz vissza beléd. Elmentem egy moziba, hogy lássam végre a blairi boszorkányt, és láthattam magamat, ahogy azzá változom. Ez a film igazi hatalma, tényleges mágiája, a blairi boszorkány nem a szereplőkbe, hanem a kamerába bújt, filmigazság, boszorkányság. A lélekigazságok pedig ismét áldokumentumok, a film végén már tényleg hamisítottak a híradófelvételek is, és végül a film leleplezi magát, hiszen a legutolsó elhangzó mondat az, hogy "az egész egy kibaszott átverés". Tényleg az. Már, ami a konkrétumokat illeti.
Erika Leerhsen, Stephen Barker Turner, Tristen Skyler és Jeff Donovan 39 Kbyte
Jeff Donovan és Erika Leerhsen 44 Kbyte
Stephen Barker Turner 63 Kbyte
Jeff Donovan 37 Kbyte
Erika Leerhsen 82 Kbyte
41 Kbyte
Joe Berlinger 59 Kbyte