Filmkultúra: Filmek: Ne hagyd magad, Billy!

Néhány gondolat Stephen Daldry Billy Elliot című filmjéről

Jamie Bell (Billy)
55 Kbyte
Lassan megszokottá válik a mozinéző számára, hogy a 90-es évek óta készült angol filmekre érdemes beülni. A rendezők többsége - anélkül, hogy közönségfilm elkészítését célozgatná - valahogy azonos hullámhosszra állt a közönségével: többnyire mai témát választ, vagy legalábbis annyira a közeli múltból veszi a történetet, hogy a nézők húsbavágóan elevennek érzik. A társadalmi létezés olyan szeleteit mutatja meg, amelyeket a nézők jó része magáénak ismer; igen gyakran peremhelyzetbe sodródott embereket választ hőseiül, akiket aztán együtt érző humorral ábrázol. Végső soron a nézők többségével rokon kisembereket mutat hétköznapi szituációkban, mindennapi megélhetésükért tett erőfeszítéseik közepette. Ennek a vergődésnek, a hősöknek az önazonosságuk megtartásáért vívott küzdelmének követése nem letargiát idéz elő a közönségben, hanem az elemi szolidaritásérzés és megértés élményén keresztül kicsit meg is emeli. A finoman adagolt humor - ami természeténél fogva mindig a részvétet érző, de ugyanakkor kívülálló és a jelenséget felülről szemlélő ember sajátja - azon felül, hogy a film befogadásához kellemes közeget teremt, a nézőt önmagával is szembesíti: rendezze valamiképpen a lelkiismeretét azzal a jelenséggel kapcsolatban, amin most éppen nevet. Ha meggondolom, ezek az időnként könnyednek érzett filmek nagyon is erős késztetést jelentenek a nézők számára a morális kérdések fölvetésére és mérlegelésére.

Az angol filmek e vonulatába illeszkedőnek érzem Stephen Daldry új filmjét is. A címszereplő fiú, a 11 éves Billy köré rajzolt hátteret ezúttal is a már több filmben (Nevem Joe, Fújhatjuk, Alul semmi stb.) látott kopott munkáskörnyezet, most éppen a sztrájkoktól és munkanélküliségtől sújtott bányavidék, Durnhaim szolgáltatja. 1984-et írunk a történet kezdetén, s bizony a filmben mutatott angol vidék egyáltalán nem az orwelli utópiában festett idill képet formázza, sokkal inkább hasonlít a regényben ábrázolt London, a lepusztult világváros képeire. No, persze semmi világvárosi nincs benne, hacsak a viktoriánus korszakból örökölt vöröstéglás építkezést nem tekintjük annak: a bányászváros egyforma házait ebből a hajdani dicsőségből megmaradt egyforma téglakerítések zárják el az utcától. A bányászkolónia lakóit a kormány tervezett intézkedése a veszteségesen üzemelő tárnák bezárása, a dolgozók szélnek eresztése fenyegeti. A bányászok, köztük Billy apja és a radikális nézeteket valló s ekként is fellépő bátyja sztrájkkal próbálnak érvényt szerezni a munkához és megélhetéshez való joguknak. A munkáltatók mellett fellépő rendőrökkel és a sztrájktörőkkel vívott napi csatáik közepette nincs idejük törődni a családi ügyekkel, így Billyvel sem, akire ráadásul még a szenilis nagymama gondozása is áthárul. S ha mindez nem lenne elég a halmozottan hátrányos helyzetű gyerek címkéjéhez, azt is megtudjuk, hogy Billy édesanyja meghalt, s a gyászt sem a fiú, sem az apa nem tudta még földolgozni magában.

A felvázolt alaphelyzet, illetve annak most részletezett elemei azonban csak háttérként szolgálnak a film valódi történetéhez. Első látásra talán az "álom valóra válik" típusú karriertörténetek közé lenne sorolható a film - ha Billy egyáltalán tudná a történet elején, hogy mi is az ő álma. Ám kezdetben Billy egyszerűen csak szenved attól, hogy apja - talán gyerekkori - álmát neki kell valóra váltania, s apja egyik munkatársának edzői irányításával jó ökölvívóvá kell fejlődnie. Apjától ehhez megkapja a matuzsálemi korú bokszkesztyűket, és a keservesen összeszedett kis pénzt, a bokszedzések árát. A Billyt pályára állító apai döntésnek azonban csak egyik motivációja a "ha már nekem nem sikerült, legalább a gyerek" kezdetű meggondolás legalább ekkora súlyú az a bányászközeg által is meghatározott szemléletmód, amely a "férfi"-hoz tartozó magatartásjegynek tekinti az erőmutatást, a környezet kihívásait látszólag fel sem vevő érzéketlenséget. Ezzel együtt természetesen mindent, amiben az érzékenység, a művészi adottság megnyilvánul, férfiatlannak, impotensnek, semmire se valónak tartja. Ezért vált ki óriási felháborodást a család férfitagjaiból, amikor kitudódik, hogy Billy átkeveredett a tornaterem másik felében gyakorló balettcsoport lányai közé - s ott is akar maradni.

Billy útja sem eddig, sem innentől nem írható le egyszerűen a karriertörténet sémáival: sokkal inkább az eszmélés, a felismerés és az önmaga képességeivel szembeni bizonytalanság, az eltökéltség és az önfeladás közti hányódás alkotja a fiú drámáját. A rendező erre a dramaturgiai vonalra koncentrálva építi fel a filmjét, s részben ennek a döntésnek is köszönheti a film a sikerét. A döntéshelyzetek és fordulópontok libikókajátéka - aminek során a nézői várakozás és a beteljesülés között mindig akad valami apró eltérés - jótékony hatással van a feszültség fenntartására. A néző - bár a karriertörténetek szabályai szerint sejtheti egy-egy fordulat kibontakozásának irányát - nem lehet biztos abban, hogy Daldrynál valóban a várt esemény következik-e be. Jó példa erre a Billy és osztálytársa karácsonyi akciója, amikor az üres tornateremben - majd apja megérkezését észlelve annak jelenlétében - Billy kitáncolja magából minden keserűségét, álmát és vágyát, majd dacosan megáll az apja előtt. Vibrál a levegő, s valószínűsíthető az apa dühkitörése és egy hatalmas pofon, de nem ez következik, hanem az apa sarkon fordul, s a teremből dühösen kicsörtetve nem tudja visszafojtani a könnyeit. Hasonlóan jól felépített, a nézői várakozást számtalanszor megkérdőjelező és módosító jelenet a felvételi értesítés felbontása is. A család a konyhában tűkön ülve várja az eredményt, Billy a szobába vonul vissza a levél felbontásához: a rendező a két helyszín közötti ritmikus oda-vissza vágással teremt feszültséget. S miközben az értesítést olvasó Billyt mutatja, a néző nem tudja eldönteni, mi van a levélben. Nem azért, mert a Billyt játszó szereplő arca nem árulkodik, hanem éppen azért, mert nagyon is sokértelmű az arckifejezés, hogy aztán a jelenet végén feltörő zokogás látszólag egyértelművé tegye az olvasatot. Persze kiderül, hogy rosszul következtettünk: Billyt felvették a királyi balettintézetbe, a sírás itt a feszültségek alóli felszabadulás jele, de talán legalább ennyire az addig pokolba kívánt otthontól való elszakadás miatt feltörő fájdalomé is.

Egyetlen pontja van a filmnek, ahol a dramaturgiai érzék cserbenhagyja a forgatókönyvet író Lee Hallt és a rendezőt is. Az epilógusról van szó, amely a jó tíz évvel későbbi Billyt mutatja, amint a Hattyúk tavának férfi főszerepét táncolja, s a színház nézőterén a történet összehozza az apát, a testvért és a közben meleggé lett valamikori osztálytársat. Ez a "boldog vég" követelményének és a nézői komfortérzésnek tett engedmény túlságosan idilli történetté kerekíti Billy sorsát, elsimítja, mondhatni a mesék világába emeli, holott a korábbi száz perc nem ezt ígérte. Arról nem is beszélve, hogy a film eddigi dramaturgiai megoldásainak homlokegyenest ellentmond ez a lekerekítés. Ha következetesek maradnak a filmkészítők a korábban általam libikókajátéknak nevezett felfogásukhoz, akkor a Billyt Londonba vivő busz képével zárják a filmet: a fiú sorsának alakulását ez a kép is sejteti, ugyanakkor így lebegtetve, kissé nyitva hagyva a befejezést több teret engedtek volna a nézői gondolatok továbbvitelének, no és a Sors sem maradt volna szereplehetőség nélkül.

A filmnek még egy rétege érdemel megkülönböztetett figyelmet: a szexuális másság problémáját érintő történetszál. Manapság ezt a témát bemutatni egy játékfilmben nem számít különösebb bátorságnak, ám tizenegy éves fiúk közötti kapcsolatban feldolgozni - mégiscsak szokatlan. A rendezőt elismerés illeti azért, hogy a kiskamasz fiúk nemi identitáskeresésének egyáltalán nem könnyű, s egyáltalán nem kivételes gondja bemutatását fölvállalja, s teszi ezt olcsó poénok nélkül, toleránsan és empátiával, s ezzel a hasonló kapcsolatokhoz való viszonyulásra is humánus mintát adva. A film nagyon sok emlékezetes pillanata közül is megragad a nézőben Billy és osztálytársának kézmelengetős jelenete, amelynek végén a fiúbarát váratlanul arcon csókolja Billyt, s ennek párjelenete, amelyben Billy - szinte már a buszpályaudvarról visszaszaladva - egy minden szégyenkezés nélküli, arcra adott csókkal búcsúzik el a barátjától. Ugyancsak a tolerancia győzelmét hirdeti a balett átértékelődése a család férfitagjainak gondolkodásában: míg korábban az apa és a báty értékrendjében egyaránt - hogy finoman fogalmazzak - férfiatlan dolognak számított, Billy táncát látva az apában, majd az apa gondolkodásának fordulatát érzékelve a báty fejében is helyére kerül a balettművészet, s persze Billy, hiszen az a fontosabb. A színház nézőterén egymás mellé kerülő báty és a transzvesztitává lett egykori osztálytárs dialógusa, viselkedése csak megfejelése ennek a tendenciának. A rendező viszonya a témához éppen ezen a ponton válik kérdésessé: a szexuálisan mássá válás folyamatát leegyszerűsítően, eleve elrendeltségében vezeti elénk, a kiskamaszok nemi identitáskeresésének próbálkozásait már eldöntött irányultságként tételezi. (S akkor még nem említettem azt a jelenetet, amelyben Billy véletlenül betoppanva fölfedezi a barátja transzvesztita hajlamait, s a fiú elárulja, hogy apja is szívesen magára ölti az anya ruháit, ha senki sem látja.) Mai tudásunk szerint a dolog nem ennyire egyértelmű, mégis - ezzel együtt is - elismerés illeti Stephen Daldryt a probléma példaértékűen toleráns kezeléséért, s azért a sejthető pedagógiai érzékenységért, amellyel két fiú szereplőjét irányítja ezekben a nem könnyű helyzetekben. Erre bizonyítékul elég látni a filmvásznon a két gyerek tökéletes játékát.

Ha már az alakításoknál tartunk: ritka az olyan film, amelyben ennyire helyükön lennének a színészek. A Billyt játszó Jamie Bell - akit a hírek szerint kétezer fiú közül választottak ki az alkotók - nemcsak remekül táncol, hanem hallatlan természetességgel él is a jelenetekben. Nincs rá jobb szó: lenyűgöző! A táncokat kitaláló és betanító koreográfus, Peter Darling érdeme is, hogy a szándékosan karcos, időnként megbicsakló, kamaszosan esetlen mozdulatokkal hitelesített táncjelenetekben olyan nagy belső energiával és illúziókeltően tud jelen lenni. A lecsúszott balett-tanárnő szerepében Julie Walters annyira jó, hogy látatlanban is elhiszem: csak ő kaphatta az elmúlt évi legjobb színházi alakításért járó díjat az angol színésznők között. Az apát játszó Gary Lewist a magyar nézők is láthatták már Ken Loach egyik filmjében, a Nevem Joe-ban. Mostani játéka azt mutatja, hogy egyáltalán nem szürkült bele a társadalom peremén élő, nehéz helyzetű munkás szerepkörébe, képes újra és újra egyedíteni, új színekkel gazdagítani ezt a figurát.

Még egy elismeréssel adós vagyok - s nyomban elnézést kérek azoktól az alkotóktól, akiket most nem tudok megemlíteni. A kemény tónusban tartott, de azért lírai kitárulkozásra is alkalmat adó rockzenei háttér - Stephen Warbeck alkotása - nem egyszerűen kísérőzene: a nyolcvanas évek közepének angliai miliőjének felidézése mellett besegít a dramaturgiai fordulópontok megerősítésébe és invenciózusan támogatja a főszereplő érzéseinek táncban való kifejezését. Brian Tufano kamerája tökéletes összhangban mozog a zenével, a gyakran alkalmazott, klipritmusra vágott többszörös párhuzamos montázsok erős hangulati egységet alkotnak a film többi rétegével.

Ezt a remek ritmusú, friss filmnyelvi megoldásokat alkalmazó, érzékeny filmet tizennégy éven felülieknek szóló korhatár jelöléssel hirdetik a mozikban. Ha belegondolok, hogy a semmitmondóan hazug, ordenáréságban az egeket verő tini-vígjátékokra boldog-boldogtalant, mindenféle korú kamaszt beengednek, sőt ezeket nekik címezve gyártják, a kamaszok pedig lelkesülten veszik rá osztálytársaikat, hogy ezeket a filmeket feltétlenül megnézzék, akkor szomorodom el csak igazán: miért nem inkább a Billy Elliot közönsége lesz ez a korosztály? Tanulhatnának érzékenységet, toleranciát, drukkolhatnának: "Ne hagyd magad, Billy!" - s talán magukat sem hagynák elveszni.

Nicola Blackwell
(Debbie Wilkinson) és
Jamie Bell
66 Kbyte

Jamie Bell
52 Kbyte

Julie Walters
(Mrs. Wilkinson)
37 Kbyte

Jamie Bell
38 Kbyte

Jean Heywood (Nagyi)
és Billy
45 Kbyte

Jamie Bell (Billy) és
Gary Lewis (Apa)
38 Kbyte

58 Kbyte

Jamie Bell (Billy) 55 Kbyte	Lassan megszokottá válik a mozinéző számára, hogy a 90-es évek óta készült angol filmekre érdemes beülni. A rendezők többsége - anélkül, hogy közönségfilm elkészítését célozgatná - valahogy azonos hullámhosszra állt a közönségével: többnyire mai témát választ, vagy legalábbis annyira a közeli múltból veszi a történetet, hogy a nézők húsbavágóan elevennek érzik. A társadalmi létezés olyan szeleteit mutatja meg, amelyeket a nézők jó része magáénak ismer; igen gyakran peremhelyzetbe sodródott embereket választ hőseiül, akiket aztán együtt érző humorral ábrázol. Végső soron a nézők többségével rokon kisembereket mutat hétköznapi szituációkban, mindennapi megélhetésükért tett erőfeszítéseik közepette. Ennek a vergődésnek, a hősöknek az önazonosságuk megtartásáért vívott küzdelmének követése nem letargiát idéz elő a közönségben, hanem az elemi szolidaritásérzés és megértés élményén keresztül kicsit meg is emeli. A finoman adagolt humor - ami természeténél fogva mindig a részvétet érző, de ugyanakkor kívülálló és a jelenséget felülről szemlélő ember sajátja - azon felül, hogy a film befogadásához kellemes közeget teremt, a nézőt önmagával is szembesíti: rendezze valamiképpen a lelkiismeretét azzal a jelenséggel kapcsolatban, amin most éppen nevet. Ha meggondolom, ezek az időnként könnyednek érzett filmek nagyon is erős késztetést jelentenek a nézők számára a morális kérdések fölvetésére és mérlegelésére. Az angol filmek e vonulatába illeszkedőnek érzem Stephen Daldry új filmjét is. A címszereplő fiú, a 11 éves Billy köré rajzolt hátteret ezúttal is a már több filmben (Nevem Joe, Fújhatjuk, Alul semmi stb.) látott kopott munkáskörnyezet, most éppen a sztrájkoktól és munkanélküliségtől sújtott bányavidék, Durnhaim szolgáltatja. 1984-et írunk a történet kezdetén, s bizony a filmben mutatott angol vidék egyáltalán nem az orwelli utópiában festett idill képet formázza, sokkal inkább hasonlít a regényben ábrázolt London, a lepusztult világváros képeire. No, persze semmi világvárosi nincs benne, hacsak a viktoriánus korszakból örökölt vöröstéglás építkezést nem tekintjük annak: a bányászváros egyforma házait ebből a hajdani dicsőségből megmaradt egyforma téglakerítések zárják el az utcától. A bányászkolónia lakóit a kormány tervezett intézkedése a veszteségesen üzemelő tárnák bezárása, a dolgozók szélnek eresztése fenyegeti. A bányászok, köztük Billy apja és a radikális nézeteket valló s ekként is fellépő bátyja sztrájkkal próbálnak érvényt szerezni a munkához és megélhetéshez való joguknak. A munkáltatók mellett fellépő rendőrökkel és a sztrájktörőkkel vívott napi csatáik közepette nincs idejük törődni a családi ügyekkel, így Billyvel sem, akire ráadásul még a szenilis nagymama gondozása is áthárul. S ha mindez nem lenne elég a halmozottan hátrányos helyzetű gyerek címkéjéhez, azt is megtudjuk, hogy Billy édesanyja meghalt, s a gyászt sem a fiú, sem az apa nem tudta még földolgozni magában. A felvázolt alaphelyzet, illetve annak most részletezett elemei azonban csak háttérként szolgálnak a film valódi történetéhez. Első látásra talán az "álom valóra válik" típusú karriertörténetek közé lenne sorolható a film - ha Billy egyáltalán tudná a történet elején, hogy mi is az ő álma. Ám kezdetben Billy egyszerűen csak szenved attól, hogy apja - talán gyerekkori - álmát neki kell valóra váltania, s apja egyik munkatársának edzői irányításával jó ökölvívóvá kell fejlődnie. Apjától ehhez megkapja a matuzsálemi korú bokszkesztyűket, és a keservesen összeszedett kis pénzt, a bokszedzések árát. A Billyt pályára állító apai döntésnek azonban csak egyik motivációja a "ha már nekem nem sikerült, legalább a gyerek" kezdetű meggondolás legalább ekkora súlyú az a bányászközeg által is meghatározott szemléletmód, amely a "férfi"-hoz tartozó magatartásjegynek tekinti az erőmutatást, a környezet kihívásait látszólag fel sem vevő érzéketlenséget. Ezzel együtt természetesen mindent, amiben az érzékenység, a művészi adottság megnyilvánul, férfiatlannak, impotensnek, semmire se valónak tartja. Ezért vált ki óriási felháborodást a család férfitagjaiból, amikor kitudódik, hogy Billy átkeveredett a tornaterem másik felében gyakorló balettcsoport lányai közé - s ott is akar maradni. Billy útja sem eddig, sem innentől nem írható le egyszerűen a karriertörténet sémáival: sokkal inkább az eszmélés, a felismerés és az önmaga képességeivel szembeni bizonytalanság, az eltökéltség és az önfeladás közti hányódás alkotja a fiú drámáját. A rendező erre a dramaturgiai vonalra koncentrálva építi fel a filmjét, s részben ennek a döntésnek is köszönheti a film a sikerét. A döntéshelyzetek és fordulópontok libikókajátéka - aminek során a nézői várakozás és a beteljesülés között mindig akad valami apró eltérés - jótékony hatással van a feszültség fenntartására. A néző - bár a karriertörténetek szabályai szerint sejtheti egy-egy fordulat kibontakozásának irányát - nem lehet biztos abban, hogy Daldrynál valóban a várt esemény következik-e be. Jó példa erre a Billy és osztálytársa karácsonyi akciója, amikor az üres tornateremben - majd apja megérkezését észlelve annak jelenlétében - Billy kitáncolja magából minden keserűségét, álmát és vágyát, majd dacosan megáll az apja előtt. Vibrál a levegő, s valószínűsíthető az apa dühkitörése és egy hatalmas pofon, de nem ez következik, hanem az apa sarkon fordul, s a teremből dühösen kicsörtetve nem tudja visszafojtani a könnyeit. Hasonlóan jól felépített, a nézői várakozást számtalanszor megkérdőjelező és módosító jelenet a felvételi értesítés felbontása is. A család a konyhában tűkön ülve várja az eredményt, Billy a szobába vonul vissza a levél felbontásához: a rendező a két helyszín közötti ritmikus oda-vissza vágással teremt feszültséget. S miközben az értesítést olvasó Billyt mutatja, a néző nem tudja eldönteni, mi van a levélben. Nem azért, mert a Billyt játszó szereplő arca nem árulkodik, hanem éppen azért, mert nagyon is sokértelmű az arckifejezés, hogy aztán a jelenet végén feltörő zokogás látszólag egyértelművé tegye az olvasatot. Persze kiderül, hogy rosszul következtettünk: Billyt felvették a királyi balettintézetbe, a sírás itt a feszültségek alóli felszabadulás jele, de talán legalább ennyire az addig pokolba kívánt otthontól való elszakadás miatt feltörő fájdalomé is. Egyetlen pontja van a filmnek, ahol a dramaturgiai érzék cserbenhagyja a forgatókönyvet író Lee Hallt és a rendezőt is. Az epilógusról van szó, amely a jó tíz évvel későbbi Billyt mutatja, amint a Hattyúk tavának férfi főszerepét táncolja, s a színház nézőterén a történet összehozza az apát, a testvért és a közben meleggé lett valamikori osztálytársat. Ez a "boldog vég" követelményének és a nézői komfortérzésnek tett engedmény túlságosan idilli történetté kerekíti Billy sorsát, elsimítja, mondhatni a mesék világába emeli, holott a korábbi száz perc nem ezt ígérte. Arról nem is beszélve, hogy a film eddigi dramaturgiai megoldásainak homlokegyenest ellentmond ez a lekerekítés. Ha következetesek maradnak a filmkészítők a korábban általam libikókajátéknak nevezett felfogásukhoz, akkor a Billyt Londonba vivő busz képével zárják a filmet: a fiú sorsának alakulását ez a kép is sejteti, ugyanakkor így lebegtetve, kissé nyitva hagyva a befejezést több teret engedtek volna a nézői gondolatok továbbvitelének, no és a Sors sem maradt volna szereplehetőség nélkül. A filmnek még egy rétege érdemel megkülönböztetett figyelmet: a szexuális másság problémáját érintő történetszál. Manapság ezt a témát bemutatni egy játékfilmben nem számít különösebb bátorságnak, ám tizenegy éves fiúk közötti kapcsolatban feldolgozni - mégiscsak szokatlan. A rendezőt elismerés illeti azért, hogy a kiskamasz fiúk nemi identitáskeresésének egyáltalán nem könnyű, s egyáltalán nem kivételes gondja bemutatását fölvállalja, s teszi ezt olcsó poénok nélkül, toleránsan és empátiával, s ezzel a hasonló kapcsolatokhoz való viszonyulásra is humánus mintát adva. A film nagyon sok emlékezetes pillanata közül is megragad a nézőben Billy és osztálytársának kézmelengetős jelenete, amelynek végén a fiúbarát váratlanul arcon csókolja Billyt, s ennek párjelenete, amelyben Billy - szinte már a buszpályaudvarról visszaszaladva - egy minden szégyenkezés nélküli, arcra adott csókkal búcsúzik el a barátjától. Ugyancsak a tolerancia győzelmét hirdeti a balett átértékelődése a család férfitagjainak gondolkodásában: míg korábban az apa és a báty értékrendjében egyaránt - hogy finoman fogalmazzak - férfiatlan dolognak számított, Billy táncát látva az apában, majd az apa gondolkodásának fordulatát érzékelve a báty fejében is helyére kerül a balettművészet, s persze Billy, hiszen az a fontosabb. A színház nézőterén egymás mellé kerülő báty és a transzvesztitává lett egykori osztálytárs dialógusa, viselkedése csak megfejelése ennek a tendenciának. A rendező viszonya a témához éppen ezen a ponton válik kérdésessé: a szexuálisan mássá válás folyamatát leegyszerűsítően, eleve elrendeltségében vezeti elénk, a kiskamaszok nemi identitáskeresésének próbálkozásait már eldöntött irányultságként tételezi. (S akkor még nem említettem azt a jelenetet, amelyben Billy véletlenül betoppanva fölfedezi a barátja transzvesztita hajlamait, s a fiú elárulja, hogy apja is szívesen magára ölti az anya ruháit, ha senki sem látja.) Mai tudásunk szerint a dolog nem ennyire egyértelmű, mégis - ezzel együtt is - elismerés illeti Stephen Daldryt a probléma példaértékűen toleráns kezeléséért, s azért a sejthető pedagógiai érzékenységért, amellyel két fiú szereplőjét irányítja ezekben a nem könnyű helyzetekben. Erre bizonyítékul elég látni a filmvásznon a két gyerek tökéletes játékát. Ha már az alakításoknál tartunk: ritka az olyan film, amelyben ennyire helyükön lennének a színészek. A Billyt játszó Jamie Bell - akit a hírek szerint kétezer fiú közül választottak ki az alkotók - nemcsak remekül táncol, hanem hallatlan természetességgel él is a jelenetekben. Nincs rá jobb szó: lenyűgöző! A táncokat kitaláló és betanító koreográfus, Peter Darling érdeme is, hogy a szándékosan karcos, időnként megbicsakló, kamaszosan esetlen mozdulatokkal hitelesített táncjelenetekben olyan nagy belső energiával és illúziókeltően tud jelen lenni. A lecsúszott balett-tanárnő szerepében Julie Walters annyira jó, hogy látatlanban is elhiszem: csak ő kaphatta az elmúlt évi legjobb színházi alakításért járó díjat az angol színésznők között. Az apát játszó Gary Lewist a magyar nézők is láthatták már Ken Loach egyik filmjében, a Nevem Joe-ban. Mostani játéka azt mutatja, hogy egyáltalán nem szürkült bele a társadalom peremén élő, nehéz helyzetű munkás szerepkörébe, képes újra és újra egyedíteni, új színekkel gazdagítani ezt a figurát. Még egy elismeréssel adós vagyok - s nyomban elnézést kérek azoktól az alkotóktól, akiket most nem tudok megemlíteni. A kemény tónusban tartott, de azért lírai kitárulkozásra is alkalmat adó rockzenei háttér - Stephen Warbeck alkotása - nem egyszerűen kísérőzene: a nyolcvanas évek közepének angliai miliőjének felidézése mellett besegít a dramaturgiai fordulópontok megerősítésébe és invenciózusan támogatja a főszereplő érzéseinek táncban való kifejezését. Brian Tufano kamerája tökéletes összhangban mozog a zenével, a gyakran alkalmazott, klipritmusra vágott többszörös párhuzamos montázsok erős hangulati egységet alkotnak a film többi rétegével. Ezt a remek ritmusú, friss filmnyelvi megoldásokat alkalmazó, érzékeny filmet tizennégy éven felülieknek szóló korhatár jelöléssel hirdetik a mozikban. Ha belegondolok, hogy a semmitmondóan hazug, ordenáréságban az egeket verő tini-vígjátékokra boldog-boldogtalant, mindenféle korú kamaszt beengednek, sőt ezeket nekik címezve gyártják, a kamaszok pedig lelkesülten veszik rá osztálytársaikat, hogy ezeket a filmeket feltétlenül megnézzék, akkor szomorodom el csak igazán: miért nem inkább a Billy Elliot közönsége lesz ez a korosztály? Tanulhatnának érzékenységet, toleranciát, drukkolhatnának: "Ne hagyd magad, Billy!" - s talán magukat sem hagynák elveszni.
Nicola Blackwell (Debbie Wilkinson) és Jamie Bell 66 Kbyte
Jamie Bell 52 Kbyte
Julie Walters (Mrs. Wilkinson) 37 Kbyte
Jamie Bell 38 Kbyte
Jean Heywood (Nagyi) és Billy 45 Kbyte
Jamie Bell (Billy) és Gary Lewis (Apa) 38 Kbyte
58 Kbyte