Marik Noémi Egy hatás alatt álló nő

Neil LaBute: Betty nővér

Chris Rock (Wesley), Morgan Freeman (Charlie) és Renée Zellweger (Betty) 60 Kbyte	Betty, a fehér köpenyes, angyali szőke presszósnő (Renée Zellweger) születésnapján útra kel (igaz, úgy is fogalmazhatnánk, hogy megkattan.) Útra kel, mert egy érzéketlen, sivár tahó a férje (plusz még csalja is). És útra kel, mert álmai vannak: ápolónő akar lenni és fel akarja keresni az egykori szerelmének vélt jóképű David Ravell doktort - kedvenc szappanoperájának hősét. Betty ugyanis szappanopera-rajongó - elvágyódik a pirítósok, a presszókávék világából és bugris férje mellől. Így egy furcsa véletlen következtében egy pillanat alatt összekeveredik benne fantázia és valóság. LaBute zseniálisan érzékelteti képileg is látszat és valóság kuszaságát: Bettyt születésnapján imádott hőse ajándékba kapott életnagyságú fotója mellett fotózzák le kollégái - így való és látszat montázsából megszületik egy harmadik, egy virtuális valóság, amelybe Betty majd bele is zuhan egy időre. Mentálisan belecsusszan kedvenc sorozata világába, amikor olyan dolog történik vele, amit képtelen feldolgozni. Szemtanúja lesz saját férje spontán és elhamarkodott megskalpolásának, és legyilkolásának - Betty ekkor sokkot kap, s végképp belemenekül álomvilágába. Bettyt már korábban is teljesen beszippantotta ez a világ: gépiesen, vakon szolgálta ki vendégeit a bisztróban, s még férje megkínzását is alig volt képes érzékelni, úgy csüngött a képernyőn, kedvenc sorozatán, a Reason to Love-on. Csak ez a brutális gyilkosság képes kiszakítani belőle egy rövid időre, ami elől azonban rögtön vissza is menekül ebbe a másik világba. Ez a világ végleg elszakítja a környezetétől és a realitástól - "meghibbantja": elhiteti vele saját képzelgéseit - Betty így műteni kezd, és sorozatbeli hősnőként éli meg helyzeteit, férje meggyilkolását pedig zárolja. Sőt annyira feloldódik és beleéli magát kedvencei világába, hogy tényleg átlényegül: valóban nővér lesz. Mert a kórházsorozat nézése közben észrevétlen elsajátítja azt a tudást is, amellyel egy nővérnek rendelkeznie kell, s így képessé válik arra, hogy megmentse egy meglőtt ember életét, amikor belecsöppen egy filmbe illő lövöldözésbe. De vajon elsajátítható, megismerhető-e valóban a valóság a valóság torzított tükörképének szemlélésével? "Az életed éld, ne látszatéletet" - gúnyolódik, veszekszik vele minduntalan a férje. Ám Betty csak nevet rajta, hiszen a valóság is éppoly látszatnak bizonyul majd, és ugyanúgy csalásra épül, mint a szappanopera hőseinek a világa: autókereskedő férje valójában lopott autókkal üzérkedik és drogdíler - csal az üzletben és csal a szerelemben, Bettyt is csalja a titkárnőjével. És különben is hogyan is élhetné az életét egy olyan környezetben, ahol kedvenc sorozatán kívül nem éri semmi inger, ahol mindenünnen sivárság veszi körül, és ahol a férje még a születésnapjáról is megfeledkezik. (A valóság persze végül mégis izgalmasabbnak bizonyul majd a szappanoperáknál, hiszen lesz benne üldözés, skalpolás, szerelem, filmforgatás, túszejtés és lövöldözés.) És ekkor megkezdődik egy ínycsiklandóan kacér játék látszat és valóság között. A valóságról mindinkább kiderül, hogy csak látszat, a látszat pedig apránként mind valóságossá válik. Bettynek ugyanis minden sikerül. Mindent elér, amiben hisz: nővér lesz, és képzeletbeli szerelmét is utoléri, sőt még csodált sorozatába is belekerül. Mert Betty elszánt és kitartó, és amihez következetesen és megveszekedetten ragaszkodik, egy idő után már nem is tűnik lehetetlennek, és "eladhatóvá" válik. A tisztaság és ártatlanság e megtestesítőjének ellenpólusa a két hidegvérű bérgyilkos (Morgan Freeman és Chris Rock). (LaBute nem véletlenül játszatja e két szerepet a szőke és fehérbőrű Renée Zellweger mellett színesbőrű színészekkel.) Két sötét alak üldözi tehát az ártatlant, hogy megsemmisítse. De ez az üldözés a sátáni, a rossz örök vágyát is jelzi az angyali, a romlatlan iránt, arra, hogy megérinthesse, hogy a közelében lehessen, hogy találkozhasson vele. A két bűnöző mester és tanítvány, apa és fia (derül ki a film végén). Az idősebb épp örökíti át a fiatalabbra a gyilkolás tudományát s művészetét, és épp fejezné be a gyilkolászást ez utolsó küldetéssel, a széppel és tisztával való találkozással; az ifjabb pedig már venné át a stafétabotot. Remekül kiegészítik egymást: a fiú forrófejű, cinikus és türelmetlen, az öreg már lehiggadó félben lévő, nyugodt és bölcs. És érzelemre, romantikára nyíló - őt szinte megbabonázza Betty lénye. (Betty férjét egyébként nem véletlenül skalpolják meg, hiszen a skalpolás egyrészt ugyan brutális és kegyetlen, másrészt azonban nagyon is ősi és kultikus. Megy is későbbiekben a vita a bérgyilkosok és Betty nagyszülei között, embertől idegen vagy természetes és emberi, ösztönből jövő-e a gyilkolás. Ám megoldás ebben a kérdésben sem lesz.) A pont, amelyben végül találkozik e két világ, az angyali és a pokoli, épp a kórházsorozat, a Reason to Love - ez az, ami jón s rosszon túl, téren és időn át összeköti ezeket az embereket. A közös meseismeret, vagyis az a gyermeki naivitás és mesevágy, amit e XX. századi tömegével gyártott mesék igényelnek. Vesztüket is épp ez okozza. Hiszen a fiatal, érzéketlen bérgyilkos tanonc is éppolyan rajongó, akárcsak Betty, így egy szintre kerül vele: gyenge, sebezhető és kiszolgáltatott lesz. A találkozás tehát végzetes. Apa és fia belepusztulnak a jóval történő találkozásba - elgyengülnek és elvesznek. Ám a hatás kölcsönös: Betty is majdnem gyilkossá lesz általuk (persze csak önvédelemből), majd később épp az öreg bérgyilkos ébreszti rá, hogy "nincsen szüksége senkire, neki elég önmaga". S Bettyben is elveszik, elpusztul valami, amikor épp maga a szappanopera leplezi le magamagát Betty előtt egy forgatáson. Betty így visszazökken a rendes kerékvágásba, s végre "hazatérhet", akár Dorothy. Vissza a realitásba. (Nem véletlenül nevezi egy ismerőse a saját álomvilágában kóválygó Bettyt Dorothynak). Fordul tehát a kocka, s a szerepek felcserélődnek: Betty lesz racionális, hidegfejű, s a bérgyilkosok romantikusok, álmodozók és rajongók. Betty csak ekkor kerülhet bele, immáron valóságosan is, kedvenc szappanoperájába. Akkor, amikor már hideg fejjel, kiábrándultan, józanul képes szemlélni azt - hiszen a meséket gyártó világ is ilyen. S ekkor végre megvalósíthatja, egykori álomvilágának felhasználásával, régi álmát a valóságban is: gázsijából befizet egy ápolónői tanfolyamra. Végül tehát maga Betty is részévé válik kedvenc szappanoperájának - ám most már tudatosan, csupán célja megvalósítása végett: azért vállalja el a sorozatbeli nővérszerepet, hogy a valóságban is nővérré válhasson. A történet végén Bettyt Rómában találjuk (idősödő sorstársa életének nagy vágya volt, hogy kijusson egyszer Rómába) - Betty más vágyát is megvalósítja; más álmát is megéli, magára ölti, mint örök álmodozó. És itt, Rómában megismétlődik a film eleji szituáció, csakhogy most ő a szenvedő alany és a tárgy is egy személyben: a felszolgáló pincér rá sem hederít Bettyre, mert éppen a tévében nézi őt. Neil LaBute filmje olyan abszurd történet, fekete komédia, amelyben nincs megoldás, nincs egyértelmű felelet, amelyben a főhősnek ugyan teljesül minden vágya, ám épp mikor teljesül, már el is száll. LaBute kisköltségvetésű filmjei, kamaradrámái után most egy nagyobb lélegzetű, nagyobb költségvetésű filmet rendezett. Kórházsorozat, krimi, szatíra, paródia, Tarantino-parafrázis, road movie virtuóz egyvelege a Szappanopera. Hangulatában, atmoszférájában talán nem olyan eredeti és markáns, mint elődei, stílusában is talán hígultabb, ám most is jó néhányszor megcsavarja a történetet, látszat és valóság problematikája pedig kiszélesedik, többrétegű és bonyolultabb lesz. Dokumentarista szenvtelenség és düh helyett viszont, ami előző filmjeit jellemezte, Neil LaBute most empatikus és együttérző, megértéssel és rokonszenvvel közelít hőséhez és annak történetéhez. Talán ettől lesz filmje valahogy vígabb, s jóval meseibb, mint az előzőek. (S így persze populárisabb is.) Hiszen most a szappanoperák mesevilágába emeli, illetve a tarantinósan szenvtelenül kegyetlen gengsztervilág ironikusan felnagyított brutalitásába öli a valóságot. De elítéli-, megveti-e vajon Neil LaBute a szappanoperákat és azok életben tartóit, a nézőket? Úgy tűnik, most kevésbé foglal állást, pontosabban nem is igazán foglal állást, nem akar didaktikus lenni, és nem akar ítélkezni - megmutatja ennek a világnak színét is, visszáját is. Többek között az a nagyszerű a filmjében, hogy miközben végig a szappanoperák világát parodizálja, filmje mégsem erről szól, sőt még csak nem is ítéli el egyértelműen a műfajt sem, hiszen a rajongó hősnőt nagy empátiával és részvéttel követi végig szappanopera-ittas útján. Mert csak azok képesek így feloldódni és rajongani egy sorozatért, akik őrzik még magukban a gyermeki tisztaságot és ártatlanságot - tűnik ki Neil LaBute filmjéből. Nem véletlen, hogy még az ifjabb, tettre készebb bérgyilkosban is elhal a gyilkolás vágya, és szelíd báránnyá szelídül, mikor kedvenc sorozatát nézi. Így történhet, hogy Betty és társai végül megszabadulnak a halál markából, vérmes üldözőik kezei közül. És azt se feledjük, hogy a szappanopera segített Bettynek átvészelni a krízist az idegösszeomlás szélén, és erőt adott az álmaiért folytatott küzdelemben is. A szappanopera tehát - sugallja LaBute - jó barát, lélektisztító, áloméltető és agressziócsökkentő. Hiába ábrázolta gyártását szatirikusan és parodisztikusan. De hát LaBute egész filmje egy nagy parodisztikus rohanás. Így nem kel se pro, se kontra komolyan venni. Vagy még inkább, pro és kontra is nagyon komolyan kell venni. A film honlapja
Morgan Freeman és Renée Zellweger 45 Kbyte
Morgan Freeman és Chris Rock 41 Kbyte
Renée Zellweger 43 Kbyte
Tina Texeda és Renée Zellweger 51 Kbyte
Greg Kinnear és Renée Zellweger 42 Kbyte