Filmkultúra: Filmek: Mindent a nézőért! - A Szabadság-szobor árnya

Mindent a nézőért! - A Szabadság-szobor árnya

(John Herzfeld: 15 perc hírnév)

145 Kbyte Úgy tűnik, manapság Amerika az a hely, ahol a számtalan bugyuta tucatfilm mellett megszületnek azok a filmek is, amelyek a leginkább képesek szembenézni a maguk kitermelte valósággal (lásd Született gyilkosok, Amerikai szépség, Rekviem egy álomért, a Coen fivérek filmjei, Kollek filmjei, és a nemrég bemutatott Cecil B. Demented, stb.). John Herzfeld filmje is ez utóbbiak közé sorolható, mert a 15 perc hírnév nemcsak egy mindvégig feszültségteli és fordulatos krimi, hanem élesen társadalombíráló, szatirikus és leleplező munka is.

Herzfeld filmje már felállásában is hollywoodi társai kritikája, itt ugyanis nincsenek csillogó szemű, szupererős, szuperjó, hibátlan hősök, akikkel azonosulni lehet, akikért szurkolhatunk, aki ez lehetne - Jordy Warsaw, a tűzoltó-nyomozó (Edward Burns) -, az mellékszereplővé degradálva, vesztes pózba és háttérbe kényszerítve van csak jelen. Nincsenek tehát főszereplők, nincs itt egyetlen központi figura sem. (Ezért halhat meg például a film közepén az, akit a főszereplőnek gondolnánk.) Itt történet van, meg szereplők vannak. (Egyébként színészileg sem csak egy ember, azaz De Niro viszi el a filmet, a többieknek éppúgy részük van a film sikerében.)

Ilyen cseppet sem hibátlan szereplő Eddie Fleming (Robert De Niro) is, a tévécsatornák sztárnyomozója, aki jobban ért a médiában való szerepléshez, mint a nyomozáshoz, s aki közel sem olyan tehetséges, mint amilyen hírneves nyomozó. Fleming tehetsége abban rejlik, hogy kitűnően képes kommunikálni (no persze csupán a képernyőn, mert a magánéletben esetlen és suta). Ő egy 21. századi Faustus, aki eladja a lelkét a médiának. A média által gerjesztett hírnevét s népszerűségét használja fel a bűnügyek felgombolyítására - élőben közvetíti a bűnözők üldözését, és a média segítségével valóban sikerre viszi nyomozásait. Ám aki egyszer lepaktál az ördöggel, annak előbb-utóbb meg kell fizetnie az árat. Aki bűnözők kelepcébe csalását közvetíti, abból magából is könnyen tévében közvetíthető áldozat lesz.

Vagy ott van a kelet-európai bűnözőpáros, egy cseh, Emil (Karel Roden) és egy orosz, Oleg (Oleg Taktarov), akik jogos bosszút állnak egykori bűntársaikon, némi brutalitással, cseppnyi rafinériával és egy kézikamerával. Egyikük (Oleg) ugyanis filmes karrierről álmodik (groteszkül - ez is Herzfeld finom iróniáját mutatja - Frank Caprának képzeli magát), ezért megszállottan s kedvtelve rögzíti társa pusztításait lopott kamerájával. Saját szerzői filmje elkészítésén bütyköl, s legizgalmasabbnak, legeredetibbnek a valóságot találja (némi kritika a rendezőtől Hollywood felé) - így készül horrorisztikus home-videója, véres reality show-ja. (Olykor nem is igazán érzékelni, hol a határ film és filmbéli valóság között.) Oleg az, aki többnyire képeken is megelégszik az erőszakkal, az agresszióval. És vajon melyikük a rosszabb: aki kiterveli és végrehajtja a kegyetlen gyilkosságokat, vagy aki abban leli örömét, hogy mindezt lencsevégre kapva megörökíti, és ismételten vissza-visszanézi? (Akár állásfoglalásnak is tekinthető a rendezőtől Oleg figurája az agressziót szül-e a képernyőn látott agresszió a valóságban?-vitában. És Herzfeld igencsak józan e kérdésben: úgy tűnik, az ő véleménye az, hogy bár nem növeli az agressziót, ám passzív szemlélésére edz. Herzfeld egyébként filmjében az erőszakot, a brutalitást csak közvetve, Oleg kameráján keresztül mutatja (Tarantinóval ellentétben ő így tiltakozik az agresszió ellen, így tartja el magától.) A rendező finom fricskája, hogy épp nagydarab, brutális termetű figurája a művészlélek, és a filigrán kistermetű szereplő a brutális szadista. És ezzel Herzfeld némi iróniával be is állította kelet-európai gyilkosait a klasszikus filmes párok sorába.

Már éppen dühöngeni kezdenénk, hogy megint a kelet-európaiakra osztják a tahó, primitív, brutális sorozatgyilkos figuráját, és az amerikaiak kapják a jóképű, szimpatikus hős szerepét, amikor rájövünk, hogy itt mind a két oldal egyformán kifiguráztatik. Hiszen éppen e sötét ösztönök vezérelte keletiek leckéztetik majd meg az amerikaiakat, kihasználva azok túlzásba vitt liberalizmusát, toleranciáját és sztárkultuszát - Emil és Oleg az amerikaiak rendszerét fordítják a visszájára a maguk védelmében egy ördögi ötlettel. (Nevezetesen egy híres ember meggyilkolásának megörökítésével, és az amerikai igazságszolgáltatás rákfenéje felmutatásával: megölhetnek úgy egy köztiszteletben álló amerikait, hogy nemcsak megússzák a tettüket (diliház), hanem még meg is gazdagodnak belőle (videofelvételeik, könyveik, nyilatkozataik jogdíja), sőt, ünnepelt sztárokká válnak a média által. (A média olyan fortyogó káosznak mutatkozik, amelyből, antik mintára, bármikor istenek születhetnek.) A két távolról jött bűnöző az amerikaiak korlátok nélküli szabadságeszményét és toleranciáját fegyverként fordítja az amerikaiak ellen. És a rendszer saját dugájába dől.

Jobban mondva dőlne, ha Herzfeld nem kanyarítaná vissza filmjét az optimizmus irányába (ám ez a visszakanyarítás mit sem csorbít a kritikai élen), így a gyilkosok mégiscsak megbűnhődnek: a Szabadság-szoborral a háttérben buknak el, egymás ellenségeivé válva. (Vitájuk tárgya pedig az, hogy melyikük a jelentősebb: aki gyártja vagy aki megörökíti és művészi szintre emeli a valóságot.) Persze a nagydarab orosz még önnön pusztulásukat is - akár egy filmes szerepet - lencsevégre kapja, és beépíti filmjébe, ő a végletekig viszi amatőr művészetét.

Ám nemcsak e két kelet-európai gazember a gyilkos, gyilkos a média is, hiszen Eddie Fleming is neki köszönheti halálát. Az egykori barát Top Story című hírműsora is áthágja a határt, és mindent feláldoz a nézettség oltárán - a hiteles tájékoztatás ürügyén még saját barátait, sztárjait is kiárusítja. A Fleming özvegyét éppen megvigasztalni készülő, megrendült műsorvezető-hírszerkesztő (Kelsey Grammer) csupán pillanatokig tépelődik barátja gyilkosainak ajánlatán, és már másnap le is adja a sztárnyomozó meggyilkolásáról szóló, gyilkosoktól vett felvételt a saját felkonferálásával. Az emberek pedig úgy nézik ezeket a kedvenc sztárjukról készült brutális kockákat, akár a csemegét, és annyira megbabonázza őket a látvány, hogy azt a valóságot, amelyet nem a média közvetít, már meg sem látják: észre sem veszik, hogy a gyilkosok ott ülnek közöttük. A média valósága elfedi a kinti valóságot - érdekesebbnek bizonyul.

Ám Herzfeld nem a média manipulatív voltát veszi górcső alá, sokkal inkább a határokat, amelyeket - még ha hátrányokkal jár is - meg kellene végre vonni. Így történhet, hogy - e határok híján - csak vesztesek vannak, győztes nincs. Eddie Fleming meghal, de a gyilkosok sem élik túl tettüket; a szenzációéhes tévés barát erkölcsileg lesz halott, a barátnő elveszti kedvesét, a tűzoltósági nyomozó pedig példaképét és igazságba vetett hitét.

Herzfeld nem a szabadságért vív harcot, épp fordítva, a korlátlan szabadság korlátozásáért száll harcba, a szabadság védelmében. Persze ő sem szakad/szakadhat el teljesen a hollywoodi hagyományoktól - nem is ez a célja. Ő nem kivonulni, lázadozni vagy megváltani akar, csak bölcsen rávilágítani egy izgalmas krimin és média-szatírán keresztül egy problémára, az amerikai szabadság buktatóira.

Edward Burns
38 Kbyte

Oleg Taktarov,
Karel Roden és
Vera Farmiga
62 Kbyte

Robert De Niro,
John Herzfeld és
Edward Burns
61 Kbyte

54 Kbyte

145 Kbyte	Úgy tűnik, manapság Amerika az a hely, ahol a számtalan bugyuta tucatfilm mellett megszületnek azok a filmek is, amelyek a leginkább képesek szembenézni a maguk kitermelte valósággal (lásd Született gyilkosok, Amerikai szépség, Rekviem egy álomért, a Coen fivérek filmjei, Kollek filmjei, és a nemrég bemutatott Cecil B. Demented, stb.). John Herzfeld filmje is ez utóbbiak közé sorolható, mert a 15 perc hírnév nemcsak egy mindvégig feszültségteli és fordulatos krimi, hanem élesen társadalombíráló, szatirikus és leleplező munka is. Herzfeld filmje már felállásában is hollywoodi társai kritikája, itt ugyanis nincsenek csillogó szemű, szupererős, szuperjó, hibátlan hősök, akikkel azonosulni lehet, akikért szurkolhatunk, aki ez lehetne - Jordy Warsaw, a tűzoltó-nyomozó (Edward Burns) -, az mellékszereplővé degradálva, vesztes pózba és háttérbe kényszerítve van csak jelen. Nincsenek tehát főszereplők, nincs itt egyetlen központi figura sem. (Ezért halhat meg például a film közepén az, akit a főszereplőnek gondolnánk.) Itt történet van, meg szereplők vannak. (Egyébként színészileg sem csak egy ember, azaz De Niro viszi el a filmet, a többieknek éppúgy részük van a film sikerében.) Ilyen cseppet sem hibátlan szereplő Eddie Fleming (Robert De Niro) is, a tévécsatornák sztárnyomozója, aki jobban ért a médiában való szerepléshez, mint a nyomozáshoz, s aki közel sem olyan tehetséges, mint amilyen hírneves nyomozó. Fleming tehetsége abban rejlik, hogy kitűnően képes kommunikálni (no persze csupán a képernyőn, mert a magánéletben esetlen és suta). Ő egy 21. századi Faustus, aki eladja a lelkét a médiának. A média által gerjesztett hírnevét s népszerűségét használja fel a bűnügyek felgombolyítására - élőben közvetíti a bűnözők üldözését, és a média segítségével valóban sikerre viszi nyomozásait. Ám aki egyszer lepaktál az ördöggel, annak előbb-utóbb meg kell fizetnie az árat. Aki bűnözők kelepcébe csalását közvetíti, abból magából is könnyen tévében közvetíthető áldozat lesz. Vagy ott van a kelet-európai bűnözőpáros, egy cseh, Emil (Karel Roden) és egy orosz, Oleg (Oleg Taktarov), akik jogos bosszút állnak egykori bűntársaikon, némi brutalitással, cseppnyi rafinériával és egy kézikamerával. Egyikük (Oleg) ugyanis filmes karrierről álmodik (groteszkül - ez is Herzfeld finom iróniáját mutatja - Frank Caprának képzeli magát), ezért megszállottan s kedvtelve rögzíti társa pusztításait lopott kamerájával. Saját szerzői filmje elkészítésén bütyköl, s legizgalmasabbnak, legeredetibbnek a valóságot találja (némi kritika a rendezőtől Hollywood felé) - így készül horrorisztikus home-videója, véres reality show-ja. (Olykor nem is igazán érzékelni, hol a határ film és filmbéli valóság között.) Oleg az, aki többnyire képeken is megelégszik az erőszakkal, az agresszióval. És vajon melyikük a rosszabb: aki kiterveli és végrehajtja a kegyetlen gyilkosságokat, vagy aki abban leli örömét, hogy mindezt lencsevégre kapva megörökíti, és ismételten vissza-visszanézi? (Akár állásfoglalásnak is tekinthető a rendezőtől Oleg figurája az agressziót szül-e a képernyőn látott agresszió a valóságban?-vitában. És Herzfeld igencsak józan e kérdésben: úgy tűnik, az ő véleménye az, hogy bár nem növeli az agressziót, ám passzív szemlélésére edz. Herzfeld egyébként filmjében az erőszakot, a brutalitást csak közvetve, Oleg kameráján keresztül mutatja (Tarantinóval ellentétben ő így tiltakozik az agresszió ellen, így tartja el magától.) A rendező finom fricskája, hogy épp nagydarab, brutális termetű figurája a művészlélek, és a filigrán kistermetű szereplő a brutális szadista. És ezzel Herzfeld némi iróniával be is állította kelet-európai gyilkosait a klasszikus filmes párok sorába. Már éppen dühöngeni kezdenénk, hogy megint a kelet-európaiakra osztják a tahó, primitív, brutális sorozatgyilkos figuráját, és az amerikaiak kapják a jóképű, szimpatikus hős szerepét, amikor rájövünk, hogy itt mind a két oldal egyformán kifiguráztatik. Hiszen éppen e sötét ösztönök vezérelte keletiek leckéztetik majd meg az amerikaiakat, kihasználva azok túlzásba vitt liberalizmusát, toleranciáját és sztárkultuszát - Emil és Oleg az amerikaiak rendszerét fordítják a visszájára a maguk védelmében egy ördögi ötlettel. (Nevezetesen egy híres ember meggyilkolásának megörökítésével, és az amerikai igazságszolgáltatás rákfenéje felmutatásával: megölhetnek úgy egy köztiszteletben álló amerikait, hogy nemcsak megússzák a tettüket (diliház), hanem még meg is gazdagodnak belőle (videofelvételeik, könyveik, nyilatkozataik jogdíja), sőt, ünnepelt sztárokká válnak a média által. (A média olyan fortyogó káosznak mutatkozik, amelyből, antik mintára, bármikor istenek születhetnek.) A két távolról jött bűnöző az amerikaiak korlátok nélküli szabadságeszményét és toleranciáját fegyverként fordítja az amerikaiak ellen. És a rendszer saját dugájába dől. Jobban mondva dőlne, ha Herzfeld nem kanyarítaná vissza filmjét az optimizmus irányába (ám ez a visszakanyarítás mit sem csorbít a kritikai élen), így a gyilkosok mégiscsak megbűnhődnek: a Szabadság-szoborral a háttérben buknak el, egymás ellenségeivé válva. (Vitájuk tárgya pedig az, hogy melyikük a jelentősebb: aki gyártja vagy aki megörökíti és művészi szintre emeli a valóságot.) Persze a nagydarab orosz még önnön pusztulásukat is - akár egy filmes szerepet - lencsevégre kapja, és beépíti filmjébe, ő a végletekig viszi amatőr művészetét. Ám nemcsak e két kelet-európai gazember a gyilkos, gyilkos a média is, hiszen Eddie Fleming is neki köszönheti halálát. Az egykori barát Top Story című hírműsora is áthágja a határt, és mindent feláldoz a nézettség oltárán - a hiteles tájékoztatás ürügyén még saját barátait, sztárjait is kiárusítja. A Fleming özvegyét éppen megvigasztalni készülő, megrendült műsorvezető-hírszerkesztő (Kelsey Grammer) csupán pillanatokig tépelődik barátja gyilkosainak ajánlatán, és már másnap le is adja a sztárnyomozó meggyilkolásáról szóló, gyilkosoktól vett felvételt a saját felkonferálásával. Az emberek pedig úgy nézik ezeket a kedvenc sztárjukról készült brutális kockákat, akár a csemegét, és annyira megbabonázza őket a látvány, hogy azt a valóságot, amelyet nem a média közvetít, már meg sem látják: észre sem veszik, hogy a gyilkosok ott ülnek közöttük. A média valósága elfedi a kinti valóságot - érdekesebbnek bizonyul. Ám Herzfeld nem a média manipulatív voltát veszi górcső alá, sokkal inkább a határokat, amelyeket - még ha hátrányokkal jár is - meg kellene végre vonni. Így történhet, hogy - e határok híján - csak vesztesek vannak, győztes nincs. Eddie Fleming meghal, de a gyilkosok sem élik túl tettüket; a szenzációéhes tévés barát erkölcsileg lesz halott, a barátnő elveszti kedvesét, a tűzoltósági nyomozó pedig példaképét és igazságba vetett hitét. Herzfeld nem a szabadságért vív harcot, épp fordítva, a korlátlan szabadság korlátozásáért száll harcba, a szabadság védelmében. Persze ő sem szakad/szakadhat el teljesen a hollywoodi hagyományoktól - nem is ez a célja. Ő nem kivonulni, lázadozni vagy megváltani akar, csak bölcsen rávilágítani egy izgalmas krimin és média-szatírán keresztül egy problémára, az amerikai szabadság buktatóira.
Edward Burns 38 Kbyte
Oleg Taktarov, Karel Roden és Vera Farmiga 62 Kbyte
Robert De Niro, John Herzfeld és Edward Burns 61 Kbyte
54 Kbyte