Tisztelt családtagok! Kedves Barátaim!
Kedves Tamás!
Mikor legutoljára Pécsen beszélgettünk, tudtuk, hogy ez lesz.
Akkor még élt édesapád, de mi már a jövőre gondolva éreztük, és hallgatólagosan
megegyeztünk abban, hogy igen, ez lesz, ez így lesz. Hogy valószínűleg ez a temető,
ez lesz a jövő, hogy ezek a dolgok így fognak megtörténni itten…
Te - mint sebesülése előtt Lermontov is - láttad magadat, és
magad előtt a bekövetkezett időt.
A dagesztáni déli nap tüzében
Feküdtem némán, égetett a seb:
A mellemet golyó találta mélyen,
És lassam folyt a vérem, cseppre-csepp.
Feküdtem árván, perzselő fövényen,
Vad katlanszirtek bámultak felém.
Csúcsok ragyogtak sárgán fenn a fényben,
S halálos álomban feküdtem én.
Igen! Ott ültünk, s te egy víz alatti kórházi ágy csendjében
érezted magad. Tudtad, hogy édesanyád és apád halála után te már nem sokáig
fogod?, akarod? - nem mindegy? … Barátok közt nem volt mit vitatni ezen.
Mindehhez hozzá kell tegyem, hogy az elmúlt években a barátaim mind
maguk választották a sorsukat. Egy sem adta meg magát, de semmi sem történt
véletlenül.
Önálló, makacs férfiak és nők sorsa ez, akik a saját lábukon mentek szembe a
halállal.
Zsugán István, Bánk László, Huszárik Zoltán, Koza Dezső halála
óta tudom, hogy vannak közöttünk emberek, akik maguk választják meg a
magatartásukat, a sorsukat. És ők - bármi történjen is - nem éltek hiába. Itt
vannak bennem, velünk. Erőt adtok. E gerinctörő korban, gerince tört emberek között
- oszlopok. Körülöttünk álltok, mert - minden betegség ellenére - nem vitt el
benneteket se Isten, se ördög. Magatok mentetek oda, ahova indultatok. A saját utatokon
jártatok, saját természetek szerint. Ritka, sétáló árnyak - óriások. Jó volt
találkozni veletek. Jó volt együtt élni veletek, független, szabad emberekkel,
táborba szállt férfiakkal, nőkkel, kik saját életet éltek, nem megtűrtet, nem
tévedést, nem a másét.
Emlékszel még a falmászásra, Tamás?
A falmászás! Oly jellemző dolog volt. Tamás, akárhova mentünk,
megmászta, nemcsak a helyszínt, az épületet is, kívülről-belülről, mint indián
az erdőt. Egerben átment a 3. Emeleti szobán, "mindjárt jövök!" - mondta,
kiment az erkélyre, és utána vártunk. Vártunk egy órát, két órát. Aztán utána
mentünk. Tamás nem kint az erkélyen állt, nem cigarettázva nézte az eget, hanem az
épületet mászta meg. Mint a híres francia pókember, megjárt három emeletet az
épület homlokzatán. Függeszkedve és kapaszkodva hihetetlen ügyességgel mászkált a
falon, a levegőben, az élet és a halál között.
Tamás tudta, mit kockáztat. Férfiasan és hivalkodás nélkül az
egész életével kockáztatott. Sorsa volt. Tudta. Tudatosan készült rá, beszéltünk
róla, tisztában volt vele. Mint a pilóták, bátor volt és szerény. Néha
túlságosan szerény, talán vállalt sorsa tette azzá. A stílusa sorsához tartozott.
És Tamás a stílus mestere - tudta, hogy mi illik - mihez.
Azt hiszem, fiatal kora óta tudta, hogy a legőrültebb látomása a
sorsa lesz.
A munka, a művészet csak a tehetségét kérte tőle, és ő bármit
meg tudott oldani. Ezért nem várt sem csodálatot, sem elismerést, mert nem az
érdekelte. Mondom: az életét tudta, azt figyelte. Mert magához és az övéihez nem
lehetett se méltatlan, se stílustalan. A nagy tervet pedig készen kapta, és tudatosan
elfogadta. Mondhatnám azt is, kiválasztotta magának ezt a civil háborút, a tereppé
vált életet, a szülőkkel való mély együtt létezést, a fiúi sorsot.
A művészethez csak tehetség kell, de az igaz helytálláshoz teljes
élet és teljes odaadás szükségeltetik. Tamás tudta, leszerződött erre a
jövendőre, és őrült eleganciával odaadta az életét. A munkái, a zseniális
megoldásai, minden - ennek mellette volt. Tamásnak a szabadidejében volt élete,
azalatt hozott létre annyi mindent, ami három másiknak elég. Tamás bőkezű volt,
elegáns, gyors és kreatív. Nem volt hiú, két kézzel adott mindent, amit adhatott. A
tudás vágya, a munka izgalma hajtotta naponta sok száz kilométereken. Legenda volt, az
országban hány helyen tudott megjelenni egyetlen nap alatt.
Igen. A falmászások, a munkák, filmek, az átszáguldott
kilométerek… Tamás Fausttal ellentétben nem gyötrődött a lét felett. Döntése
megfellebezhetetlen volt és nem tette zárkózottá. Sőt. Az egyik legnyitottabb ember
volt, akit ismertünk. Bőséggel jutott ideje, figyelme másokra. A gladiátorok
nyugalma, cinkos és kedves vidámsága lehetett olyan, mint ami az ő törékeny, fürge
mozgású lényéből áradt.
Kedves Tamás!
Te is, mint a másik Tamás, a fiam, a a többi ilyen vagány alak,
nők, férfiak, mindennap itt vagytok velünk. Szükségünk van rátok.
Te mindig azt hitted, csak a szüleid a nagy példák, de én tudom és
láttam, és hiszem, hogy ezzel a nehéz tudattal megpakolva - ezt így végig élni, te
voltál a nagy példa, Tamás!
Ki van ma ilyen? Hamis hitek nélkül, "csak úgy" méltó a
léthez? Hányat találsz?
Kedves Barátaim!
Közlöm veletek, hogy Vayer Tamás a szülei halála után visszament
abba az életbe, amibe igazán otthon érzete magát. Hozzájuk, velük. Nem érdekelte
tovább ez a nyári táborozás, iskola, férfimunka, elegáns vendégszereplés
melettünk, szakma, ambíció. Ami másnak maga az élet lenne, neki az kirándulás volt
velünk. A "nemsokára jövök" cédula az ajtón, az "elszaladok valahova,
vacsorára itt vagyok". Tamás hazament. Haza a családhoz, ami jobban érdekelte,
mint a művészi gesztusok, a nagy tehetséggel odatett melók, a világ. Az volt a valódi
élete. A velünk való pedig ajándék - nekünk.
Mikor Pécsről hazajöttünk, a kapuban nem köszöntünk el
egymástól, csak visszaintett. Kis időre rá - másfél évvel a mama után -
meghalt az édesapja is. Tamás pedig - nehéz tudomásul venni, de igaz - az ő
nagyvonalú vendégszereplésének, itteni látogatásának véget vetetett. Befejezte.
Nem kellettek hozzá segédeszközök, csak akarat, hűség, elszántság, és erős vágy
egy másik lét után.
Fogta magát, s egy kórházi pályaudvaron felszállt az égi vonatra
és távozott.
Kedves Tamás!
Én most búcsú helyett a Filmművészek Szövetsége, munkatársaid
és minden barátod nevében tudatom veled, hogy tőlünk eltávolodni nem fogsz soha.
Halál sekély vízben, 1993 balra: Vayer Tamás 37 KByte
|
Grunwalsky Ferenc |
| |