Filmkultúra: Gondolatok: In memoriam Vayer Tamás

Vayer Tamás
28 KByte Tisztelt családtagok! Kedves Barátaim!

    Kedves Tamás!

    Mikor legutoljára Pécsen beszélgettünk, tudtuk, hogy ez lesz. Akkor még élt édesapád, de mi már a jövőre gondolva éreztük, és hallgatólagosan megegyeztünk abban, hogy igen, ez lesz, ez így lesz. Hogy valószínűleg ez a temető, ez lesz a jövő, hogy ezek a dolgok így fognak megtörténni itten
    Te - mint sebesülése előtt Lermontov is - láttad magadat, és magad előtt a bekövetkezett időt.

A dagesztáni déli nap tüzében
Feküdtem némán, égetett a seb:
A mellemet golyó találta mélyen,
És lassam folyt a vérem, cseppre-csepp.

Feküdtem árván, perzselő fövényen,
Vad katlanszirtek bámultak felém.
Csúcsok ragyogtak sárgán fenn a fényben,
S halálos álomban feküdtem én.

    Igen! Ott ültünk, s te egy víz alatti kórházi ágy csendjében érezted magad. Tudtad, hogy édesanyád és apád halála után te már nem sokáig fogod?, akarod? - nem mindegy? Barátok közt nem volt mit vitatni ezen.
    Mindehhez hozzá kell tegyem, hogy az elmúlt években a barátaim mind maguk választották a sorsukat. Egy sem adta meg magát, de semmi sem történt véletlenül.
Önálló, makacs férfiak és nők sorsa ez, akik a saját lábukon mentek szembe a halállal.
    Zsugán István, Bánk László, Huszárik Zoltán, Koza Dezső halála óta tudom, hogy vannak közöttünk emberek, akik maguk választják meg a magatartásukat, a sorsukat. És ők - bármi történjen is - nem éltek hiába. Itt vannak bennem, velünk. Erőt adtok. E gerinctörő korban, gerince tört emberek között - oszlopok. Körülöttünk álltok, mert - minden betegség ellenére - nem vitt el benneteket se Isten, se ördög. Magatok mentetek oda, ahova indultatok. A saját utatokon jártatok, saját természetek szerint. Ritka, sétáló árnyak - óriások. Jó volt találkozni veletek. Jó volt együtt élni veletek, független, szabad emberekkel, táborba szállt férfiakkal, nőkkel, kik saját életet éltek, nem megtűrtet, nem tévedést, nem a másét.
    Emlékszel még a falmászásra, Tamás?
    A falmászás! Oly jellemző dolog volt. Tamás, akárhova mentünk, megmászta, nemcsak a helyszínt, az épületet is, kívülről-belülről, mint indián az erdőt. Egerben átment a 3. Emeleti szobán, "mindjárt jövök!" - mondta, kiment az erkélyre, és utána vártunk. Vártunk egy órát, két órát. Aztán utána mentünk. Tamás nem kint az erkélyen állt, nem cigarettázva nézte az eget, hanem az épületet mászta meg. Mint a híres francia pókember, megjárt három emeletet az épület homlokzatán. Függeszkedve és kapaszkodva hihetetlen ügyességgel mászkált a falon, a levegőben, az élet és a halál között.
    Tamás tudta, mit kockáztat. Férfiasan és hivalkodás nélkül az egész életével kockáztatott. Sorsa volt. Tudta. Tudatosan készült rá, beszéltünk róla, tisztában volt vele. Mint a pilóták, bátor volt és szerény. Néha túlságosan szerény, talán vállalt sorsa tette azzá. A stílusa sorsához tartozott. És Tamás a stílus mestere - tudta, hogy mi illik - mihez.
    Azt hiszem, fiatal kora óta tudta, hogy a legőrültebb látomása a sorsa lesz.
    A munka, a művészet csak a tehetségét kérte tőle, és ő bármit meg tudott oldani. Ezért nem várt sem csodálatot, sem elismerést, mert nem az érdekelte. Mondom: az életét tudta, azt figyelte. Mert magához és az övéihez nem lehetett se méltatlan, se stílustalan. A nagy tervet pedig készen kapta, és tudatosan elfogadta. Mondhatnám azt is, kiválasztotta magának ezt a civil háborút, a tereppé vált életet, a szülőkkel való mély együtt létezést, a fiúi sorsot.
    A művészethez csak tehetség kell, de az igaz helytálláshoz teljes élet és teljes odaadás szükségeltetik. Tamás tudta, leszerződött erre a jövendőre, és őrült eleganciával odaadta az életét. A munkái, a zseniális megoldásai, minden - ennek mellette volt. Tamásnak a szabadidejében volt élete, azalatt hozott létre annyi mindent, ami három másiknak elég. Tamás bőkezű volt, elegáns, gyors és kreatív. Nem volt hiú, két kézzel adott mindent, amit adhatott. A tudás vágya, a munka izgalma hajtotta naponta sok száz kilométereken. Legenda volt, az országban hány helyen tudott megjelenni egyetlen nap alatt.
    Igen. A falmászások, a munkák, filmek, az átszáguldott kilométerek Tamás Fausttal ellentétben nem gyötrődött a lét felett. Döntése megfellebezhetetlen volt és nem tette zárkózottá. Sőt. Az egyik legnyitottabb ember volt, akit ismertünk. Bőséggel jutott ideje, figyelme másokra. A gladiátorok nyugalma, cinkos és kedves vidámsága lehetett olyan, mint ami az ő törékeny, fürge mozgású lényéből áradt.
    Kedves Tamás!
    Te is, mint a másik Tamás, a fiam, a a többi ilyen vagány alak, nők, férfiak, mindennap itt vagytok velünk. Szükségünk van rátok.
    Te mindig azt hitted, csak a szüleid a nagy példák, de én tudom és láttam, és hiszem, hogy ezzel a nehéz tudattal megpakolva - ezt így végig élni, te voltál a nagy példa, Tamás!
    Ki van ma ilyen? Hamis hitek nélkül, "csak úgy" méltó a léthez? Hányat találsz?

Kedves Barátaim!
    Közlöm veletek, hogy Vayer Tamás a szülei halála után visszament abba az életbe, amibe igazán otthon érzete magát. Hozzájuk, velük. Nem érdekelte tovább ez a nyári táborozás, iskola, férfimunka, elegáns vendégszereplés melettünk, szakma, ambíció. Ami másnak maga az élet lenne, neki az kirándulás volt velünk. A "nemsokára jövök" cédula az ajtón, az "elszaladok valahova, vacsorára itt vagyok". Tamás hazament. Haza a családhoz, ami jobban érdekelte, mint a művészi gesztusok, a nagy tehetséggel odatett melók, a világ. Az volt a valódi élete. A velünk való pedig ajándék - nekünk.
    Mikor Pécsről hazajöttünk, a kapuban nem köszöntünk el egymástól, csak visszaintett. Kis időre rá - másfél évvel a mama után - meghalt az édesapja is. Tamás pedig - nehéz tudomásul venni, de igaz - az ő nagyvonalú vendégszereplésének, itteni látogatásának véget vetetett. Befejezte. Nem kellettek hozzá segédeszközök, csak akarat, hűség, elszántság, és erős vágy egy másik lét után.
    Fogta magát, s egy kórházi pályaudvaron felszállt az égi vonatra és távozott.

    Kedves Tamás!
    Én most búcsú helyett a Filmművészek Szövetsége, munkatársaid és minden barátod nevében tudatom veled, hogy tőlünk eltávolodni nem fogsz soha.

Halál sekély vízben,
1993
balra: Vayer Tamás
37 KByte

Grunwalsky Ferenc

Vayer Tamás 28 KByte	Tisztelt családtagok! Kedves Barátaim! Kedves Tamás! Mikor legutoljára Pécsen beszélgettünk, tudtuk, hogy ez lesz. Akkor még élt édesapád, de mi már a jövőre gondolva éreztük, és hallgatólagosan megegyeztünk abban, hogy igen, ez lesz, ez így lesz. Hogy valószínűleg ez a temető, ez lesz a jövő, hogy ezek a dolgok így fognak megtörténni itten Te - mint sebesülése előtt Lermontov is - láttad magadat, és magad előtt a bekövetkezett időt. A dagesztáni déli nap tüzében Feküdtem némán, égetett a seb: A mellemet golyó találta mélyen, És lassam folyt a vérem, cseppre-csepp. Feküdtem árván, perzselő fövényen, Vad katlanszirtek bámultak felém. Csúcsok ragyogtak sárgán fenn a fényben, S halálos álomban feküdtem én. Igen! Ott ültünk, s te egy víz alatti kórházi ágy csendjében érezted magad. Tudtad, hogy édesanyád és apád halála után te már nem sokáig fogod?, akarod? - nem mindegy? Barátok közt nem volt mit vitatni ezen. Mindehhez hozzá kell tegyem, hogy az elmúlt években a barátaim mind maguk választották a sorsukat. Egy sem adta meg magát, de semmi sem történt véletlenül. Önálló, makacs férfiak és nők sorsa ez, akik a saját lábukon mentek szembe a halállal. Zsugán István, Bánk László, Huszárik Zoltán, Koza Dezső halála óta tudom, hogy vannak közöttünk emberek, akik maguk választják meg a magatartásukat, a sorsukat. És ők - bármi történjen is - nem éltek hiába. Itt vannak bennem, velünk. Erőt adtok. E gerinctörő korban, gerince tört emberek között - oszlopok. Körülöttünk álltok, mert - minden betegség ellenére - nem vitt el benneteket se Isten, se ördög. Magatok mentetek oda, ahova indultatok. A saját utatokon jártatok, saját természetek szerint. Ritka, sétáló árnyak - óriások. Jó volt találkozni veletek. Jó volt együtt élni veletek, független, szabad emberekkel, táborba szállt férfiakkal, nőkkel, kik saját életet éltek, nem megtűrtet, nem tévedést, nem a másét. Emlékszel még a falmászásra, Tamás? A falmászás! Oly jellemző dolog volt. Tamás, akárhova mentünk, megmászta, nemcsak a helyszínt, az épületet is, kívülről-belülről, mint indián az erdőt. Egerben átment a 3. Emeleti szobán, "mindjárt jövök!" - mondta, kiment az erkélyre, és utána vártunk. Vártunk egy órát, két órát. Aztán utána mentünk. Tamás nem kint az erkélyen állt, nem cigarettázva nézte az eget, hanem az épületet mászta meg. Mint a híres francia pókember, megjárt három emeletet az épület homlokzatán. Függeszkedve és kapaszkodva hihetetlen ügyességgel mászkált a falon, a levegőben, az élet és a halál között. Tamás tudta, mit kockáztat. Férfiasan és hivalkodás nélkül az egész életével kockáztatott. Sorsa volt. Tudta. Tudatosan készült rá, beszéltünk róla, tisztában volt vele. Mint a pilóták, bátor volt és szerény. Néha túlságosan szerény, talán vállalt sorsa tette azzá. A stílusa sorsához tartozott. És Tamás a stílus mestere - tudta, hogy mi illik - mihez. Azt hiszem, fiatal kora óta tudta, hogy a legőrültebb látomása a sorsa lesz. A munka, a művészet csak a tehetségét kérte tőle, és ő bármit meg tudott oldani. Ezért nem várt sem csodálatot, sem elismerést, mert nem az érdekelte. Mondom: az életét tudta, azt figyelte. Mert magához és az övéihez nem lehetett se méltatlan, se stílustalan. A nagy tervet pedig készen kapta, és tudatosan elfogadta. Mondhatnám azt is, kiválasztotta magának ezt a civil háborút, a tereppé vált életet, a szülőkkel való mély együtt létezést, a fiúi sorsot. A művészethez csak tehetség kell, de az igaz helytálláshoz teljes élet és teljes odaadás szükségeltetik. Tamás tudta, leszerződött erre a jövendőre, és őrült eleganciával odaadta az életét. A munkái, a zseniális megoldásai, minden - ennek mellette volt. Tamásnak a szabadidejében volt élete, azalatt hozott létre annyi mindent, ami három másiknak elég. Tamás bőkezű volt, elegáns, gyors és kreatív. Nem volt hiú, két kézzel adott mindent, amit adhatott. A tudás vágya, a munka izgalma hajtotta naponta sok száz kilométereken. Legenda volt, az országban hány helyen tudott megjelenni egyetlen nap alatt. Igen. A falmászások, a munkák, filmek, az átszáguldott kilométerek Tamás Fausttal ellentétben nem gyötrődött a lét felett. Döntése megfellebezhetetlen volt és nem tette zárkózottá. Sőt. Az egyik legnyitottabb ember volt, akit ismertünk. Bőséggel jutott ideje, figyelme másokra. A gladiátorok nyugalma, cinkos és kedves vidámsága lehetett olyan, mint ami az ő törékeny, fürge mozgású lényéből áradt. Kedves Tamás! Te is, mint a másik Tamás, a fiam, a a többi ilyen vagány alak, nők, férfiak, mindennap itt vagytok velünk. Szükségünk van rátok. Te mindig azt hitted, csak a szüleid a nagy példák, de én tudom és láttam, és hiszem, hogy ezzel a nehéz tudattal megpakolva - ezt így végig élni, te voltál a nagy példa, Tamás! Ki van ma ilyen? Hamis hitek nélkül, "csak úgy" méltó a léthez? Hányat találsz? Kedves Barátaim! Közlöm veletek, hogy Vayer Tamás a szülei halála után visszament abba az életbe, amibe igazán otthon érzete magát. Hozzájuk, velük. Nem érdekelte tovább ez a nyári táborozás, iskola, férfimunka, elegáns vendégszereplés melettünk, szakma, ambíció. Ami másnak maga az élet lenne, neki az kirándulás volt velünk. A "nemsokára jövök" cédula az ajtón, az "elszaladok valahova, vacsorára itt vagyok". Tamás hazament. Haza a családhoz, ami jobban érdekelte, mint a művészi gesztusok, a nagy tehetséggel odatett melók, a világ. Az volt a valódi élete. A velünk való pedig ajándék - nekünk. Mikor Pécsről hazajöttünk, a kapuban nem köszöntünk el egymástól, csak visszaintett. Kis időre rá - másfél évvel a mama után - meghalt az édesapja is. Tamás pedig - nehéz tudomásul venni, de igaz - az ő nagyvonalú vendégszereplésének, itteni látogatásának véget vetetett. Befejezte. Nem kellettek hozzá segédeszközök, csak akarat, hűség, elszántság, és erős vágy egy másik lét után. Fogta magát, s egy kórházi pályaudvaron felszállt az égi vonatra és távozott. Kedves Tamás! Én most búcsú helyett a Filmművészek Szövetsége, munkatársaid és minden barátod nevében tudatom veled, hogy tőlünk eltávolodni nem fogsz soha.
Halál sekély vízben, 1993 balra: Vayer Tamás 37 KByte

	Grunwalsky Ferenc