Györffy Miklós Metafizikai távlatok 1. A Rossz mint kelet-európai bóvli. Tarr Béla

27 KByte

(Részlet a szerző A tizedik évtized című tanulmánykötetéből, ami a Könyvhétre jelenik meg a Magyar Nemzeti Filmarchívum és a Palatinus kiadó gondozásában.) Tarr Béla Sátántangó (bemutató: 1994) című, több, mint hét órás filmje, amely Krasznahorkai László hasonló címe regénye alapján több éven át készült, valószínűleg a kilencvenes évek legjelentősebb magyar filmje. Ugyanakkor összemérhetetlen is a magyar film többi alkotásaival, mert több és más, mint egy film a sok (vagy kevés) közül. Nem okvetlenül azért több és más, mert "jobb" vagy "művészibb" náluk, bár ilyen oldala is van: a Sátántangó egyebek közt szuggesztív, öntörvényű, rendkívüli műalkotás. De másról is szó van itt. A Sátántangót már elkészítésének körülményei is különleges vállalkozássá avatták: a több éven át tartó előkészületek és forgatási munkák, bár nyilván nagyon sok pénzbe kerültek, bizonyos mértékig a szétesőben lévő állami-professzionista gyártási kereteken kívül folytak, e produkció különleges követelményei szerint rögtönzött, alternatív formában, tanúsítva, hogy a hagyományostól, a megszokottól eltérő új filmet csakis hozzá igazodó feltételek mellett lehet elkészíteni. A Sátántangó forgalmazási szempontból sem egy "nehéz" művészfilm a többi közül. Kérdéses volt, hogy a mozik működtetésének mai rendszerében és a mai moziba járási szokások mellett lehet-e egyáltalán és hogyan lehet játszani egy több, mint hét órás és minden vizuális szuggesztivitása mellett is kihívóan monoton, minimalista filmet. Erre a kérdésre született egy feltételes, kísérleti válasz: Budapesten a Művész mozi egyik kisterme játszotta hetente egyszer a filmet, szombat délutántól éjjelig. "Telt házak" mellett is csak néhány tucatnyi nézője lehetett így hetente, de a Sátántangót sok más helyen is játszották, főleg külföldön, és ezen a módon elvben hosszú ideig (örök időkig?) lehet bizonyos fajta mozik alkalmanként visszatérő, úgyszólván rituális műsorszáma, mint egyes Wagner-operák az előadásukra bizonyos sátoros ünnepeken minden erejüket mozgósító operaházak műsorán. És itt a Sátántangó egy további másságához érünk. Ez a film esztétikai téren is bi-zonyos fogalmaink felülbírálására késztet. Tarr Béla filmje minden eminens filmszerűsége mellett is olyan kicsit, mint egy regény, nem csak azért, mert egy regény, Krasznahorkai László regényének filmváltozata. Ezt a filmet "olvasni" is lehet, a végtelen hosszú beállításait mint egy monoton prózaszöveget sorról sorra követni, az olvasást időnként esetleg kicsit felfüggeszteni, elkalandozni, csak épp jelen lenni a mű világában, majd újra intenzívebben figyelni. Egy "szabályos" másfél órás filmnek egyfolytában feszültségben kell tartania a nézőt, lehetőleg minél inkább beszippantania magába, itt ez nyilvánvalóan képtelenség: a Sátántangó világába be kell lépnünk hét órára, vagy más befogadási forma esetén (?) még inkább úgy, mint a regényolvasásnál, több alkalommal rövidebb-hosszabb időre, és úgy időzhetünk ott, hogy közben szemlélődésre is módunk van. Ezért kicsit olyan is ez a film, mint egy képzőművészeti alkotás: nemcsak benne vagyunk, hanem rajta kívül is, előtte, körülötte, nézegethetjük, körüljárhatjuk, hagyhatjuk, hogy csak úgy hasson ránk, anélkül, hogy "izgulnánk", vagy akár csak "figyelnénk" különösebben. E rendkívüli filmvállalkozás eredménye elsősorban persze mégiscsak egy rendkívüli film. Egy delejes hatású apokaliptikus vízió, amely lenyűgöző vizuális minimalizmusát mindenestül Krasznahorkai regényének verbális sajátosságaiból meríti. Aligha volt még fontos, eredeti regény, amely ilyen tökéletesen született volna újjá a film közegében. Így megjelenik a filmben a regénynek az a lényeges dimenziója is, amely a világvégi lepusztultságot és reménytelenséget jellegzetesen magyar posztkommunista vidéki miliőből kiindulva teremti meg. A Sátántangó világa egyszerre az ismerős alföldi sár és nyomor és a bukott ember elpusztult élettere. Az emberből itt már semmi más nem maradt, csak földhözragadt vegetálása és elcsökevényesedett várakozása valamiféle megváltásra. Megváltó lehet itt akár egy kisstílű szélhámos és besúgó is, aki még az ördögnek is szánalmas megcsúfolása. Irimiás és groteszk csatlósa, Petrina, akiket kafkai képzeteket keltő kisvárosi tisztviselők mozgatnak tisztázatlan, de mély-kádár-kori körülményekre emlékeztető célzattal, silány, olcsó trükkökkel elbolondítják egy istenhátamögötti, düledező, esőáztatta telep reménytelenségbe süppedt, nyomorgó, iszákos lakóit, hogy adják oda nekik összes pénzüket, és egy új élet reményében kövessék őket egy másik, elhagyott és ha lehetséges, még lepusztultabb majorba. A Sátántangó olyan princípiumként ábrázolja a Rosszat, mint amely ott támadja meg az embereket, ahol életük alapjai vannak: a legnyomorúságosabb vegetálás mélyén is ott rejlő reményben. S ez a Rossz egyszerre jelenik meg vérlázítóan hitvány, ócska bóvliként, üres, átlátszó szélhámosságként - és kelet-európai fátumként. A filmnek ez az egyik fő művészi tette: az eső, a sár, a szűrt, kopár és piszkos nappali fények, a tompa lámpafény és az éjfekete sötétség tónusaiból, a jellegzetesen alföldi-pusztai, de minden etnográfiai színezetét levetett és a kelet-európai egyen-szocialista sémákba torzult nyomorúság hosszan kitartott fekete-fehér képeiből a lumpenség mint emberi létállapot vízióját teremti meg. A hét és fél órás vetítési időtartam, a mérhetetlen hosszú és szinte mozdulatlannak tűnő beállítások ennek az állapotnak a dimenziói. Nem arról van szó tehát, hogy Tarr valamiféle avantgarde gesztusként, warholi módra mintegy "talált tárgyként" mutatja fel a valóságot, és az elbeszélő időt az elbeszélt idővel azonosnak láttatja - ez különben még csak mint látszat sem jelenik meg a filmben -, hanem hogy a film maga teremti meg idődimenzióját, hogy világát létrehozhassa. Ennek a "világon kívüli" világnak létezési és megjelenési formája az időtlenség, a körkörösség. Jelöl is valamit a Sátántangó időtlenül terjeszkedő világa: a kelet-európai mozdulatlanságot, apátiát, örökös várakozást, világvégi, "Godot-ra várva"-állapotot, de ugyanakkor ez a világ egy öntörvényű film világa is: csak a Sátántangó című filmben létezik.

63 KByte