Péterffy Gabriella "Keresem a titkot..."

Születésnapi portré Csikos Sándorról

Gaál István: Sodrásban, 1963 Csikos Sándor Orbán Tiborral
Gaál István:
Sodrásban,
1963
Csikos Sándor
Orbán Tiborral
130 Kbyte

"Ki vagy, miért vagy, hol lakol? és kinek
Szavára mozgasz? s végre mivé leszel?"

(Csokonai)

Hatvanéves?

Aki filmekből ismeri, annak talán örökké diák marad: egy vívódó, a világban helyét kereső fiú, a Sodrásban Király Lacijának megszemélyesítője. Amikor másodéves főiskolásként felelősségről, a lét alapkérdéseiről töpreng Gaál István és Sára Sándor kamerája előtt, még aligha sejti, hogy évtizedekkel később államalapítónk és Lucifer szerepében elmélkedik majd hasonlóképpen, hogy Oszlopos Simeonként, Nyikolaj Sztavroginként viaskodik önmagával. Király Laci csak az első karaktere annak a ma már tekintélyes szerepvonulatnak, amelyben őt Shakespeare méla Jaques-jától Németh László Széchenyijéig a világirodalom számos intellektuális hőse követi.

Tekintete, karizmatikus lénye filmes jövőt ígér, a műtermek világa mégsem marasztalja a fiatal színészt. Csikos Sándor vidékre szerződik, vidéki színházakban találják meg a főszerepek. Az önkeresés fontosabbnak bizonyul a fővárosi művészlétnél, az értékes feladat a "tűzközelségnél", a színészet - milyen különös ellentmondás! - a népszerűségnél. Nem lett sztár, de - az ő szavaival élve - "hivatalnok-színész" sem, tehetségét a tévé-rádió-szinkron gépezetben koptató. Jellemábrázoló lett. Átváltozóművész. Markáns rajzolatú pályáján Eger és Miskolc jelenti a kezdetet, Győr afféle erőpróba-közjáték, Nyíregyháza a kihívásokban gazdag sorsfordító, Debrecen az "örök város", mely mindig jó szerepekkel várja vissza, s ahol huszadik évadát kezdte az idén. Szerteágazó útjaival, nyugtalan fordulataival együtt is csaknem egyenletesnek tetsző a pályakép: főszerepek sora teremti meg a rendjét. Még az egyetlen budapesti korszak - az Irodalmi Színpadnál töltött, saját kritikája szerint eltékozolt három év - disszonanciájára is összhangzó ellenpont felel: Nemzeti színházi vendégjáték Lucifer szerepében, harminc esztendő múltán, három évadon át.

Amikor a Tragédia egyik budapesti előadása után első ízben beszélgettem Csikos Sándorral, az járt a fejemben, rég hallottam művészt így nyilatkozni a szakmáról: pátosz nélkül, fásultság és önsajnálat nélkül, jól hangzó frázisok nélkül. Az örök megújulók hitével és belső tartásával, az örök kérdezők nyughatatlan temperamentumával, a titkot sejtők örök kétkedésével. Míg nemzedékének tagjai közül számosan epizódokra cserélik fel a főszerepeket, vagy visszavonulnak, "eltűnnek", elfáradnak, megsértődnek, ő a drámairodalom nagy szerepeit játssza, és gimnazistákat tanít a mesterség alapjaira. "Nem látványos karrier az enyém, de hálás vagyok a sorsnak, hogy azt csinálhatom, amit mindig is akartam" - mondta azon a várszínházi estén, mintegy összegzésképpen.

"Nem látványos karrier..." Vagy száznegyven szerepet játszott el eddig - jórészt főszerepeket -, előadóestjeivel járta az országot, rendezett, volt színigazgató. Tanítványai sorra nyerik a versmondó versenyeket, kerülnek be a főiskolára, Kossuth-díjas is van már köztük. Debrecenben alig kaptam jegyet az előadásaira, kollégái a lelkesedés hangján szólnak, ha róla kérdezem őket.

Nem látványos karrier? De milyen hát voltaképpen? Szegedi lévén nemigen láthattam őt színpadon, így aztán régen volt előadások felvételei után kezdtem kutatni, bízva a mozgókép varázserejében, mely az örökkévalóság illúzióját adja a tünékeny színházi estéknek. Tapasztalatból tudom: legendás alakításokról nem létezik egyetlen kocka sem; míg filmes életművek esetében súlyos veszteség, ha egy-egy kópia elkallódik, színháziaknál csoda, ha ugyanennyi megkerül. Csikos Sándor alakításaiból tizennégyről őriz felvételt a televízió archívuma. Nem mondhatni, hogy a legjelentősebbekről, azok többségét csak videokamera rögzítette. De bármelyiket nézem is, sokarcú életműből idéz. Videoszínházam legizgalmasabb pillanatai a kontrasztok elvét követő válogatásból adódnak: nem mindennapi élmény, ha Szent István imája után az ördögi Sztavrogin, a zseniális Porfirij, a kéjsóvár Pozdnisev vagy a Pompás Gedeon részeges kántora jelenik meg egy rögtönzött montázsban. Éles körvonalú, gazdagon árnyalt, sokrétű jellemek, az intellektus, a belső mozgékonyság sugallatával. A "vérségi kapcsolat", mely a színészi életművekben legtöbbször elhalványítja a figurák egyedi vonásait, itt teremtő erő, az újjászületés ígérete. Csikos Sándor egyéniséggé formálja hőseit, ugyanakkor félreérthetetlenül jelzi: a legkiválóbb és a leghitványabb is hozzánk hasonlatos, közülünk való. Különös jellemábrázolói érzékkel láttatja az ördögiek sebezhetőségét, a megtörtek erejét, a kétkedők hitét. Az emberi lényben - az embert.

E pályakép-interjú bevezetéseként a számomra legemlékezetesebb átváltozásait idézem.

*

A Magyar Elektra 1964. decemberi vizsgaelőadásában egy nyílt tekintetű, míves beszédű fiatalember személyesíti meg a költőt, Bornemisza Pétert. Tíz esztendővel később, a dráma televíziós változatában ugyanő a Prológus (egykori rendezőtanára, Vámos László kéri fel ismét a szerepre); előadásmódja ezúttal közvetlenebb hangú, bensőséges - a tévéjáték műfajához illő. Főiskolai szerepléseinek különleges dokumentuma az a műsor is, amelyben Gáti József tanítványaként Villon-verseket mond évfolyamtársaival. Hetvennél is több Villon-est leendő előadójaként természetes eleganciával, iróniával és könnyedséggel szövi át a Ballada az asszonyi állhatatlanságról sorait.

Az 1965-től 1976-ig terjedő időszakban nem látta kamera Csikos Sándor színpadi alakításait. Pontosabban: az Ahogy tetszik miskolci előadását közvetítette egykor a televízió, de valószínűleg egyenes adásban, csupán egyszeri élményt nyújtva nézőinek. A maga fukar módján viszont néhány filmjelenet kárpótol a hiányzó felvételekért: a Patyolat-akció, a Virágvasárnap szuggesztív villanásai. Aztán ismét elszakad a filmszalag. Megválaszolhatatlan kérdés, miért.

Egy pályaszakasz sokszínűségéről győznek meg azok a felvételek, amelyeket a hetvenes-nyolcvanas évek Csokonai színházi előadásairól készített a televízió. Sajnos nem az Az a szép, fényes napról, az Anyeginről, a János királyról vagy a Whiting-féle Ördögökről van szó, személyes impresszióként csak másik négy előadás pillanatait idézhetem. Egy 1976-os felvételen, vívódó hősei sorában Shakespeare-karaktert jelenít meg a színész: a Szeget szeggel Claudióját, a halálra ítélt ifjú szerelmest. Remény és kétségbeesés, életösztön és lemondás, önzés és önfeláldozás küzd egymással az epizódszerepnyi mikrovilágban - alakítása nyugtalanul váltakozó árny- és fényhatás, az "életre várok, s halni készülök" jegyében. Kétségnek, megrendülésnek nyoma sincs a Volpone Keselyű-ügyvédjében. Pimaszul fölényes, rafinált figura, gentleman eleganciájú gazfickó. Fekete talárjában valódi ragadozómadár képzetét kelti "a pénz komédiájá"-nak bírósági jelenetében. Újfent másféle színészi eszközöket kíván Csikos Sándortól a Megszámláltatott fák tanárának megjelenítése. Mint Ranke őrnagy foglyát, hosszú ideig némaságra ítéli a szerep Kocsis István második világháborús témájú darabjában, alakítása mégis élményt nyújt. Nem a szavak, nem a gesztusok játéka dominál benne, hanem a félelemtől és megvetéstől újra és újra megfeszülő arcizmoké, a vádló, gyanakvó pillantásoké, az égő csendeké. Három felvonásnyi időn át a színészi jelenlét vall kiszolgáltatottságról és helytállásról, megtörhetetlen emberségről. Igazi "filmalakítás". Tamási Áron-mű, az Ördögölő Józsiás látnoki képességgel megáldott mesefigurája varázsol derűt a drámai karakterek által fémjelzett pályaszakaszba. Kámzsa "égi mester" megjelenése akár szimbolikusnak is mondható: a színész életének új korszakát jelzi.

*

"Eddigi szép szerepeimet sajnos nem mutathatom fel, mint festményt vagy szobrot az alkotója. Újabb szerepekkel szeretnék számot adni arról: mire jutottam." A nyíregyházi színház 1984/85-ös évadának egyik műsorfüzetében olvastam ezeket a feszes mondatokat, s mindjárt el is időztem fölöttük: hitelesebb portrét oldalnyi önvallomás sem adhatna az akkori Csikos Sándorról. "Eddigi szép szerepeimet..." Keserű irónia vegyül a józan tárgyilagosságba, hivatása természetének szól. A folytatás viszont az elhatározásé: elszántságot, szikár önfegyelmet sugall, sőt - megkockáztatom -, némi dacot is.

Igen: újabb szerepek következnek, igazi kihívások. A színész, akit már főiskolásként sem a hősszerelmek megjelenítése, hanem a gondolati színjátszás érdekelt, most végre méltó erőpróbák elé néz: pályájának ezen a fordulópontján, lélekben fényévnyi távolságra két olyan karakter áll, mint István király és Nyikolaj Sztavrogin.

Dosztojevszkij Ördögök című színpadi adaptációjának "ragadozói" vonásokkal felruházott hőse valószínűleg az egyik legizgalmasabb figura, amelyet valaha életre keltett. Hanyag, furcsán aszimmetrikus testtartása a különcöké, a megközelíthetetleneké, úgy jár-kél, mintha nem jutna el hozzá se fény, se érzelem. Bármilyen különösnek tűnő asszociáció is, nekem az Al Pacino megformálta Keresztapát, a fiatal Michael Corleonét juttatja eszembe: az ő feszültséggel terhes indulattalanságát, diabolikus lényét hatja át ez a furcsa, nyugtalanítóan emberi szomorúság.

Sztavroginnak két monológja van az előadásban: az egyik - a gyónás - egy kislány megrontásának bűnét idézi, a másik az álmot a görög szigetvilágról, az Aranykorról. Az előadás legszebb pillanatai ezek. Szavak vonzzák, csalogatják a nézőt Sztavrogin lelkének labirintusába, bűvös hatalmuk van, képpé formáló, láttató erejük; a hangszínek, cezúrák és hangsúlyok játéka nyomán résztvevővé leszünk, cinkossá, szemtanúvá. Ajtók tárulnak fel odabenn, rejtett kapuk nyílnak meg, fölfedve a különc figurában a gyötrődő, sebezhető, tépelődő embert.

Kilépve az Ördögök stúdióelőadásának misztikus homályából, nemes fényű alakítás tanúja lehettem a Segítsd a királyt! nézőjeként. Az államalapító uralkodásának utolsó éveiben játszódó Ratkó József-mű előadását elmulasztotta rögzíteni a tévé, de még a fekete-fehér, statikus kamerával készült felvételeken is megrázó erővel hat a fiavesztett apa, az országa sorsáért aggódó király vívódása. Máig legkedvesebb szerepét húsz esztendővel a főiskola befejezése után játssza el Csikos Sándor, éppúgy két történelmi korszak határán töprengve hitről és magyarságról, nyelvünkről, megmaradásunkról és jövőnkről, mint egykor az általa megszemélyesített uralkodó. A kortárs dráma főszerepének első megformálójaként olyan lehetőséggel élhet, amelyet színész-értelmiségiként boldogan fogad: sajátjának érzett gondolatokat közvetíthet saját korának. Alakítása mottójául a szerep kapcsán megfogalmazott vallomásai bármely mondatát választhatnám: "Olyasvalamit éreztem, mintha nem is én mozdulnék, mintha valami öntudatlan erő mozgatna a színpadon, mozgatná a hangomat, a végtagjaimat, a gondolkodásomat. Szárnyra kelt, s engem is megemelt ez a figura." (...) "Amíg próbálom és játszom, én adok testet és lelket, hangot neki, fájdalma, gyásza, aggodalma, dühe, töprengései, véleménye, fohászai mind-mind enyéim lesznek."

Nem hagy kétséget afelől, hogy valóban az övéi: a szerepüket élők egyszerűségével jeleníti meg az önmagával és a környezetével viaskodó, kétségektől gyötört, haragjában is kristálytiszta indulatú királyt, mintegy megmerítkezve a dráma gyönyörű szövegében. Istvánja gyászoló apaként is királyi, uralkodóként is ember. Rám a megtörtségben lévő erő hat a leginkább ebből a portréból, és az a tartás, amely az uralkodónak még önvádja mélyén, a megvakított Vászoly előtt térdelve is sajátja. Ez az erő és tartás ad méltóságot imájának, mely megkoronázva a művet, egyszerre súlyos és felemelő, fényes és komor - hitet sugalló.

Csikos Sándor felváltva játszotta a Segítsd a királyt! és az Ördögök főszerepét. A két előadás egymásutánja a nézőnek is rendkívüli élmény, kivált, ha levetítheti magának a zárójeleneteket. Istenhez való fohász és öngyilkosság előtti meditáció - az egyikben "ámen" a zárszó, a másikban: pisztolylövés.

Borzongató játék a Mindenséggel.

Galilei, Atyai ház, Ivanov. Csikos Sándor nyíregyházi előadásai közül még erre a háromra "kaptam jegyet" - mintegy másfél évtizeddel a bemutató után. A Németh László-műben - akárcsak a Remenyik-darabban - a legpuritánabb színészi eszközöket követeli tőle a szerep. Maculano pátert, Galilei megbízott ügyészét az egyházi fegyelem köti, ugyanakkor Maculano, a vádlott jóakarója megmentené a tudóst. Mivel a szövegbeli utalások nyomán nem válik egyértelművé a figura belső konfliktusa, a színész úgyszólván csak a hangszín meg a tekintet játékával jelezheti a segítő szándékot és a páter egyéni drámáját. Maculano alakja éppen ezektől az apró jelzésektől lesz plasztikussá, mintegy hírt adva a dogmák szorításában lélegző emberségről.

A szigorúan feszes Galilei után a valóságosnál is áttetszőbbnek hat a képzelet és az emlékezés játéka, az Atyai ház. Csikos Sándor Andrása évtizednyi távollét után hazatérő fiúként pergeti le a múlt képeit, diák önmagát is megidézve ebben a keserédes varázslatban. Legihletettebb pillanata a néhai szülőkkel való elképzelt találkozás megjelenítése: gesztusok nélkül, szinte egyetlen halk köszönéssel érzékelteti mindazt, amit számára ez a két ember és a ház jelent. A felvétel érdekessége, hogy az előadást követő riportban saját "atyai ház"-áról mesél a művész, nem sokkal fia születése után.

Különös élmény a negyvenes éveiben járó Csikos Sándort nyűgös, idősödő úrként látni Csehov Ivanov című drámájában. Sabelszkij gróf szerepe, melyet a hatvanhárom esztendős Mensáros Lászlótól, beugrással vesz át, az előbbieknél lényegesen szélesebb jellemábrázolói mozgásteret kínál - az alakítás tehát többszörös bravúr. Csikos Sabelszkij grófja szeretni valóan kellemetlen lény: végtelenül szenzibilis, sértődékeny és izgága, de társaságban valósággal újjászületik, kivirul. Örökös fecsegése mosolyra késztető, szeretetvágya megindító; humor-szikráiban, élcelődéseiben éppúgy ott a keserűség, mint panaszáradatában az irónia. Vérbeli Csehov-karakter!

*

Hét kupica rum, három pohár fröccs, egy hosszú korty misebor. Akárhogy számolom is, a Pompás Gedeon részeges kántorának adagja nem kevesebb tizenegy pohár itókánál. Ám ez egyszer nem az ital mennyisége számít, hanem az, ahogyan isszák. Márpedig a kántor valóságos művész ebben, öröm nézni, hogyan sóvárog a különféle üvegek tartalma után, hányféle gesztussal, szemvillanással képes üdvözölni egy kis szíverősítőt. Amikor végre töltenek neki, egész lényével, minden idegszálával a poháron csügg, mágusként bűvöli, már-már csalogatja a pompás nedűt. Meglepő, hogy a Csikos-életmű intellektuális hőseit vérrokonság fűzi ehhez a folyton italt kunyeráló, csetlő-botló marionettfigurához, akinek érthetetlen módon minden végtagja önálló életet él. Pedig be kell látnunk: hozzájuk hasonlóan ő is öntudatos lény, sőt igazi egyéniség. Alighanem az egyik legeredetibbje a mindenkori színjátszás hasonló karakterű figuráinak.

Amikor a színészi trouvaille-on fellelkesülve visszapörgettem a videoszalagot, valami szokatlan tűnt fel, amit nyilván nem érzékeltem a többi előadásban. Csak később tudatosult bennem, mi az valójában: egy széles, felszabadult, csibészes mosoly. Az "ánizspálinka" szóra a kántor játékosan a levegőbe lendíti karját, arca diadalmasan felragyog. Csikos Sándor hőseinek ritkán adatik meg ilyen gondtalan pillanat, ők a lélek útvesztőiben járnak, ahol a kétely, a lelkifurdalás és a felelősségérzet emel köréjük falat. A kántor vagány mosolya az alakítás emblematikus pillanata is: egy boldog alakításé.

"Jó évadok vannak mögöttem" - nyilatkozza Csikos Sándor 1995-ben, immár két esztendeje ismét a Csokonai Színház tagjaként. A közelmúlt szerepélményeit idézve a Pompás Gedeon kántorát említi, és Maculanót, akit évekkel a nyíregyházi Galilei-előadássorozat után Debrecenben is megjelenít. Ha az interjú alkalmával kezében tarthatná az azóta eltelt időszak szereplistáját, akár úgy is fogalmazhatna: "Jó évadok vannak előttem." Mert nagy szerepek várják, köztük pályája egyik domináns karaktere: Lucifer.

Nem a sátáni, a diabolikus Lucifer, hanem valóban a "fényhozó": a tudást és a reményt adó, a kételyt ébresztő, az emberrel együttgondolkodó. Bölcs barát, aki bár láttatja a világban megmutatkozó emberi gyarlóságokat, nem teremtője a rossznak. Érvel, figyelmeztet és kijózanít, küzdelemre sarkallja az első emberpárt. Megjelenése törvényszerűnek hat ebben az intellektuális életműben, melynek minden töprengő hősében az ő tanítványára ismerünk.

A Nemzeti színházi és a debreceni előadásokon mintegy százharminc alkalommal jeleníti meg Csikos Sándor a "fényhozó"-t. Ezzel a számok alapján is előkelő helyet foglal el a Luciferek között, hiszen a szerepet első megformálója, Gyenes László óta senki sem játszotta nála többször. Kétféle interpretációja közül számomra a debreceni nyújt maradandóbb élményt - azt sokrétűbb, egyedibb karakternek látom, mint az említett tulajdonságokat némi fölénnyel és iróniával színező, hűvös eleganciájú várszínházi Lucifert. A Lengyel György rendezte előadás "fényhozó"-jából mindaz hiányzik, ami a Faust Mephistójának ördögiségét idézhetné, mégis izgalmasabb figura a másiknál. Izgalmasabb, mert diabolikus vonásaitól megfosztva ambivalens lénnyé válik, aki magában hordozza a bíráló és kérdező, de alkotásra nem hivatott lény drámáját. "... töprengő, rezignált értelmiségi. Humanista" - írja róla egy kritikus. Titka, melyet végtére is a nézőnek kell megfejtenie, ebben a minőségében rejlik; továbbgondolásra és azonosulásra késztet, akár az életmű hús-vér figurái. Amelyek közül az egyik legérdekesebbet éppen Lucifer szerepével felváltva játssza a színész Tolsztoj-Gyurkovics Kreutzer szonátájában.

Pozdnisevben egy feleséggyilkos világfi és egy bölcselő küzd egymással, roppant energiát szabadítva föl ebben az önégetésben. Az általam látott Csikos Sándor-alakítások közül ennek a legszélesebb az érzelmi skálája, ez a legmerészebb, ha úgy tetszik, a leglátványosabb jellemábrázolás. Mintha film peregne, úgy váltakozik a múltidéző dialógus az egykorvolt házasság jeleneteivel: a vonatfülkében a férfi-nő kapcsolatot lélektani-filozófiai síkon is elemző vallomások, a szalonban pazar szituációk sora. Félszegnek mutatkozó udvarlót, szelíd-kényeztető, kéjsóvár, zsarnok-mogorva, rideg és féltékeny férjet egyaránt élményszerűen jelenít meg Csikos Sándor, érezhetően gyönyörűségét lelve a játékban. Átváltozásait a címadó zeneműből felhangzó idézetekkel azonos hőfokon, a beethoveni szélsőségek dinamikája szerint éli, miként monológjait: vad, keserű fortékba, sejtelmes pianókba, zaklatott crescendókba forrósítva a bűntudat és a féltékenység hangjait. Ráció és szenvedély különös, ördögi módon egyesül ezekben a vallomásokban. Pozdnisev szavai felizzanak, vádolnak, lázadnak, kétkednek és gyűlölnek, hogy aztán végképp kihűljenek, magukban hordozva a dermesztő magányt.

A Kreutzer szonáta évadában a féltékenység vígjátéki ábrázolásával sem marad adós a színész: eljátssza a Szombat, vasárnap, hétfő című olasz komédia Don Peppinóját. Lucifer és Pozdnisev után egy morcos digó - parádés hármas egyetlen évadban!

Mely arcait ismerem még?

Láttam a Bűn és bűnhődés Porfirij vizsgálóbírójának szerepében mint szakmája és a társalgás virtuózát és láttam pályája csúcsán lévő, ünnepelt, majd kegyvesztett és beteg Moliere-ként, amint egy zuhanó ívű pályaszakasz lélektani tükrét tárja elénk Bulgakov Az álszentek összeesküvése című drámájában.

Legutóbbi alakításait már valóban színházi élményként idézhetem. Széchenyi Istvánja bensőséges hangú, feszes ritmusú stúdió-előadásból lép elém - csupa érző idegszál, csupa vibrálás: egy nagy szellem megtestesülése. Még az elmúlt évadban megadatott, hogy egy másik "nagy magyar"-t is eljátsszon: a Sziluettben, ebben a múlt és jelen határmezsgyéjén lebegő, gyönyörű játékban a gyermek, az ifjú és az idős Vörösmarty Mihály megszemélyesítőjeként él meg egy életet. A március 15-i bemutató után arra gondoltam: nekem mindig filmélményekkel teljes ez a nap, a Várkonyi-klasszikusok adják sajátos hangulatát. Azon a debreceni március 15-én Szabó Magda Sziluettje, Csikos Sándor Vörösmartyja jelentette az ünnepet.

*

Hatvanéves?

Színjátszó táborban nyüzsgő gyerekcsapattal alkot kört - nyár van, verőfényes júliusi reggel.

Beszédtechnika órára jöttem, de amit látok, több beszédóránál: személyiségfejlesztő és önismeretóra, irodalom-, verstan- és színjátszásóra, kommunikáció óra - életóra. Még inkább: szavakkal labdázó, mondatokat fűző, memóriát tornáztató játék, melyben a legkevésbé rátermett éppúgy örömöt lelhet, mint a legügyesebb.

Családias légkörű beszélgetéssel indul a nap, aztán szabadverssé formálódnak a mondatok, mindenki saját fantáziájához, szókincséhez mérten rögtönöz. Sok-sok dinamikus elem követi a lírai hangú bevezetőt. A helyzetgyakorlat, úgy tűnik, még a játékos mondatpároknál is népszerűbb: a gyerekek egymással versengve jelenítik meg a diákélet apró mozzanatait. Tanáruk frappáns instrukciókkal lendíti tovább a játékot, egyszerre irányító és háttérben maradó, akár a jó rendező, aki hagyja kibontakozni színészeit. Ő játszotta Pozdnisevet, meg a részeges kántort? Szélsőséges indulatú figurái egészen távoliak e pillanatban: Széchenyi István megtestesítője Maci Laci-hangon szól, harangocskát imitál.

Amíg vendégként is belefeledkezve a játékba, elnézem ezt a lelkes kis csapatot, eszembe jut, irodalmár kolléganőm milyen csalódottan tért haza a jól hangzó művésznevekkel fémjelzett színjátszó tanfolyamról, ahol a tanárok "egyéb elfoglaltságai" miatt a résztvevők jószerével maguk készültek fel a vizsgaelőadásra. Ezek az általános iskolások, ha jól beszélni nem is tanulhatnak meg a tábor néhány napja alatt, a magyar szavak ízére biztosan ráéreznek itt. Talán választékosabban fogalmaznak majd, talán képregény helyett elolvasnak pár verset. Talán színházba is...

"Ádám! Hány ördög van benned?" - villan Csikos-Lucifer egy örökösen izgő-mozgó kisfiúra, de a szeme nevet.

Szóval Ádám... Mestersége űzhet csak ilyen tréfát a színésszel: még itt is egy Ádámmal kell viaskodnia. De miért ne, ha ez is része a játéknak?

A játéknak, amely Csikos Sándor lételeme.

Sodrásban, Orbán Tiborral és Kozák Andrással
Sodrásban,
Orbán Tiborral és
Kozák Andrással
108 Kbyte
Sodrásban, Kozák Andrással
Sodrásban,
Kozák Andrással
121 Kbyte
Sodrásban, Kormos Lajossal
Sodrásban,
Kormos Lajossal
114 Kbyte
Sodrásban: Moór Marianna, Csikos Sándor, Drahota Andrea és Orbán Tibor
Sodrásban:
Moór Marianna,
Csikos Sándor,
Drahota Andrea és
Orbán Tibor
105 Kbyte
Sodrásban, Csikos balról a második
Sodrásban,
Csikos balról a második
171 Kbyte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap kereső