| Sárosdy Judit | Asta Nielsen, avagy a gyöngytyúk metamorfózisa |
|
Péreli Zsuzsa hallgatag múzsája
 105 KByte |
Péreli Zsuzsa nevét az 1976-os szombathelyi Fal- és Tértextil Biennálén tanulta meg a szakma, ahol egy szentségtörő művel, a mintás selyemkendőkből összevarrt Régiséggel debütált. Eredetileg ugyan festőnek készült, művészeti tanulmányait azonban már az Iparművészeti Főiskolán folytatta, ahol megismerkedett a textilművészet legjobb hagyományaival. Számára az anyag tapinthatósága, közelsége mindig fontos volt, akár keramikusként, akár restaurátorként dolgozott. Ez utóbbi tevékenységének köszönhetően fedezte fel az inka tollszöveteket, melyek szépsége annyira magával ragadta, hogy az ősi technika tanulságait több munkájában is hasznosította. A toll mint textília, illetve applikáció már Péreli diplomamunkáján (Lepke, 1974) megjelenik, majd a Madárbarát (1979) után a két híres Asta Nielsen (1978, 1984) gobelinen, hogy azután az 1986-os Gyermekmadonnával záródjon e különös ciklus. Péreli hagyományszeretetét s a mulandósággal folytatott elszánt küzdelmét már korai munkái is tükrözték. A ’70-80-as évek szocialista eszméket hirdető, a jelen és a szebb jövendő ígéretével kecsegtető magyar valóságban a régi korokat idéző miliő igen különösnek tűnt, főleg egy fiatal művésztől. Az ábrázolás realista-tradicionalista szemléletével az olyan "talált tárgyak", mint a madártoll, hivatalosan aligha fértek meg. Pedig Péreli ötlete - az elhullott tollakból készült kompozíciók - nagyon "ült", amint azt a kiváló szobrászművész, a hagyományokat az avantgárd szemlélettel ötvöző Samu Géza számos nagysikerű plasztikája (ld.: Tollas oszlop, 1983; Tollas érem, 1984 stb.) is igazolta. De míg a szobrász a népi, archaikus gyökereket kereste, s a rusztikusat, a monumentálisat részesítette előnyben, Péreli a polgári múlt emlékeit igyekezett visszacsempészni. A giccsel, a divatja múlttal már korán bensőséges kapcsolatba került. Fékezhetetlen gyűjtőszenvedélye persze nemcsak az ósdi, ecseris tárgyakra, régi fotográfiákra, de a különböző ikonokra is kiterjedt - nem okvetlenül tárgyiasult mivoltukban. Szentképeit, melyek főszereplője a boldogtalan Boldogasszony (1987) vagy bármely ismert vagy épp névtelen utóda, ma is maga szövi. Gobelinjei menet közben formálódnak, alakulnak. A gobelin a legnemesebb képzőművészeti műfajok egyike. Persze nem nagymamáink bájos hímzéseire gondolok, hanem a művészi igénnyel készült, szövött falképre, mely egyidős a kereszténységgel. E dekoratív, reprezentatív alkotások gyökerei még ennél is távolabbra nyúlnak. Míg a gobelin technikája, a szövés-fonás a legősibb időkből származik, anyaga, a textil az ember életének nélkülözhetetlen része - bölcsőtől a koporsóig. Bár nálunk nem oly régi és elismert műforma, mint Franciaországban vagy Belgiumban, de évszázados hagyományaink, a Gödöllői műhely szecessziós gobelinjei, vagy Ferenczy Noémi egyéni hangvételű munkáit követően az 1970-es évek közepén megújuló magyar textilművészet szakmai sikerei vitathatatlanok. Több kiváló művészünk nemzetközi rangot vívott ki magának és a szakmának, egyéni s újabban monumentális kollektív munkákkal növelve a szövött kárpit népszerűségét. E szaporátlan, olykor szinte kolostori fegyelmet és magányosságot igénylő tevékenységet, mely komoly szaktudást, kultúrát és különleges érzékenységet kíván az alkotótól, időnként szokás volt lenézni, s lekicsinylően az iparművészet, vagyis az alkalmazott művészetek körébe sorolni. Pedig a fejedelmi vagy főúri udvarokba kerülő mestermunkák kartonjait hajdan is nagynevű művészek készítették. Raffaellótól Goyán át napjainkig számos neves festőművész kárpitja növelte már e költséges és igényes műfaj tekintélyét. Egy jó gobelin vagy falikárpit - méretétől, stílusától függetlenül - ma is őszinte hódolatot szerez a művésznek, aki szívét-lelkét szövi a színes gyapjú és selyemszálak közé. Pragmatista világunkban ugyan ritka jelenség, hogy valaki egy életen át a szövőszék rabja legyen, ősi anyagokkal és technikákkal dolgozzon, ám az informatikai robbanás korában e látszólagos anakronizmus is átértékelődik. A hagyományok felélesztése, a számítógép elvével analóg szövés reneszánsza az utóbbi időkben számos fejlett országban tapasztalható jelenség. "A nagy szakmai klisé szerint a gobelin szinonimája Péreli Zsuzsa. Viszont Péreli szinonimája nem - nemcsak - a gobelin, hiszen dolgozik ő más technikával is…" - írta róla az "eleven textil" teoretikusa, Frank János művészettörténész még 1990-ben, a Szentendrei Képtárban rendezett kiállítás alkalmából. A 70-es évek második felében idehaza is virágzó kísérleti textil alkotói igyekeztek elszakadni a hagyományos keretektől, s az ősi műfajnak új tartalmat és formát adni. A textilesek egy csoportja addig szokatlan anyagokat kezdett használni, s a hivatalos művészetpolitika lazaságát kihasználva a grand art legfrissebb nemzetközi stílusirányzatainak - mint a land art, a koncept art és az environment - lett hazai szószólója. Péreli azonban nem tartozott a lázadó művészek közé; privát forradalma az akkoriban anakronisztikusnak tűnő hagyományvállalás volt. Ezért sokan konzervatívnak bélyegezték, de a "textil textil nélkül" zsákutcáját sikerült elkerülnie. Immár negyed százados munkássága, számos szép gobelinje, egyéni és csoportos kiállítások, díjak, kitüntetések, publikációk sora bizonyítja, hogy a művész tudása, tehetsége mellett a személyes jelenlét, a manualitás egy technicizálódó világban is képes időt álló, egyetemes értékeket létrehozni. "Az akvarell percek, egy rajz órák, egy festmény néhány nap alatt készül el. Egy nagyobb méretű gobelin hosszú hónapokig tartó fáradtságos, … monoton munkát kíván." - állapítja meg Péreli monográfusa, Hann Ferenc művészettörténész. (Hann Ferenc: Péreli Zsuzsa. Berta Kiadó, Budapest, 1992) A művésznő egyedül ül a szövőszéknél, s mint a festő a palettáján, úgy keveri ki a színeket, a finom tónusokat. Korai gobelinjeinek előképe, ihletője azonban nem a festmény, hanem a századeleji fotó volt, ahol a "modell" riadt ünnepélyessége, szenvtelen merevsége az ikonok, középkori táblaképek világát idézi. Míg a mozgás a pillanatnyiság, a mulandóság képi szimbóluma, a mozdulatlan, statikus figura az örök változatlan ikonografikus leképezésének felel meg. Mint ahogy hajdan a némafilm még a komikumba is becsempészett valamit a templomok megszentelt ünnepélyességéből. De ne menjünk íly messzire, előbb saját közelmúltunkat vegyük szemügyre. A 70-es évek elején idehaza is virágzó konceptuális művészet éppen kapóra jött az ifjú művésznek, aki nem a forma elvetését, inkább annak megőrzését tűzte ki célul. Hisz minden egyes tárgynak és embernek saját sorsa van, s Péreli számára e titok megfejtése, a mese vagy legenda mindig fontos volt. Míg pályatársai többségét a modern technikai civilizáció lehetőségei ejtették rabul, őt a múlt igézete, s jelennek szóló üzenetét kereste. A fotográfiák leszövése, az egyedi, köznapi megnemesítése Péreli művészi leleménye, a talált tárgyak felhasználásának gesztusát azonban a pop artból vette át. Gyűjtőszenvedélye, a giccs iránti különös fogékonysága révén kortársait messze megelőzve, elsőként kapcsolódott egy nemzetközi stílusáramlathoz. Ám míg az amerikai, majd pedig az ázsiai képzőművészek zöme a ’90-es évektől erőteljes iróniával reflektál a disneylandes kispolgári ízléstelenségre, a kezdettől fogva tudatosan archaizáló Péreli inkább a finom, halk iróniát kedveli. A századforduló s a századelő, a boldog békeidők idillisztikus világa, nagyanyáink féltve őrzött, kissé megsárgult fotográfiái nála idézőjelként, metaforaként működnek. A hajdani kispolgári vagy paraszti miliő emlékeit, az ismert vagy rég elfeledett arcokat gobelinjein ugyanaz az ünnepélyes komolyság vagy melankólia hatja át, mint a pravoszláv ikonok szentjeit. Hisz a ’70-80-as években készült munkái akár egy hatalmas, profán ikonosztáz darabjai is lehetnének. A dán származású színésznő, a két világháború között világszerte ismert és népszerű Asta Nielsen (1881-1972) jelentős helyet foglal el Péreli művészetében, akinek színház és a film iránti vonzalmáról témaválasztása mellett bizonyos kompozíciós és stiláris elemek is tanúskodnak. S persze olyan konkrét művek, mint az 1973-as Márkus Emília, vagy a két tenyérnyi gobelinkép, a Színésznő I-II., illetve az egy évvel később, 1977-ben készült egész alakos Sarah Bernhardt (1) állókép. Az ünnepelt díva ruháján egy kis csipkeapplikáció is megjelenik, ami a harmadik dimenziót és a játékosságot volt hivatva képviselni. Az ekkortájt készült Angyalka (2) című gobelint, ha tematikailag nem is, de kompozíciós szempontból - főleg a díszítőmotívumokat tekintve - szintén az Asta Nielsen előzmények közé sorolhatjuk. A némafilm hajdani sztárja, aki a politikai események miatt visszavonult, s ideje javát az írásnak, illetve a képzőművészetnek szentelte, 1945-46-ban megjelent önéletrajzában, a Den tiende Muse-ban (3) hű képet fest pályájáról, s az új művészet megszületésének viszontagságos körülményeiről. Nielsen - mint a műfaj egyik megteremtője és jeles képviselője -éppoly kitartó munkával építette fel szakmai karrierjét, mint rendíthetetlen személyiségét. Bár az első nemzetközi filmsztár imázsa látszólag szöges ellentéte a magyar textilművészének, Péreli lelkialkata és pályaíve mégis mutat némi analógiát a "hallgatag múzsá"-val (4). Ahogy a művészi film megteremtésén fáradozó dán művésznő, aki nemcsak szereplője, de létrehozója is volt az általa híressé vált filmeknek, úgy a magyar művésznő is kemény fába vágta a fejszéjét, amikor a gobelin rangjának visszaadását tűzte ki célul, melyhez szellemi-fizikai munkájával immár negyed százada maximálisan hozzájárul. A lelki rokonság mellett főleg a Filmmúzeumban töltött gyermek- és ifjúkori éveknek, a meghatározó moziélményeknek köszönhető, hogy Asta Nielsenről Péreli öt gobelint is szőtt (1978, 1984, 1985, 1987, 1995). Az első, s egyben a legismertebb az a bekeretezett fotográfiára emlékeztető portré, ahol egy különös, melankolikus nő holdfehér arca szinte kivilágít mozgalmas környezetéből. E szokatlan textilmontázs nemcsak rendhagyó kompozíciójával, de különös technikájával is megragadja a néző figyelmét. Hisz ez az 1978-as Asta Nielsen (5) a többi tollképhez hasonlóan francia gobelin technikával készült, ahol a művész "a lánc-vetülék struktúrába szervesen beleszőve - mintegy a tollakat is textilesítve - hozza létre ezeket a dekoratív kompozíciókat". (6) Bár a gobelin tradicionális műfajában szinte lehetetlen a technikai újítás, Péreli már számtalanszor bebizonyította, hogy a törvényszerűségeket ismerve és tiszteletben tartva a kellőképp nyitott alkotó a "megőrizve meghaladás" által csodákra képes. Rég elfeledett embereket, atmoszférákat kelt új életre, a semmire nem becsültnek rangot adva egy humánusabb értékrend mellett voksol. A már említett első Asta Nielsen gobelinen a nagy, sötét szemek, a távolba révedő tekintet, a modellszerű merevséget oldó enyhe inklináció és a tompa, visszafogott, szürkés-lilás színek, melyek a régi filmek hangulatát idézik, valamint a körbefutó díszítő motívum csillagként vibráló megannyi világos foltja kozmikus időtlenséget sugallnak. A széles keret - vagyis a hagyományos bordűr -, illetve a magasan záródó ruhanyak plasztikusan fejezik ki a hajdani sztár titokzatosságát. Hisz Asta Nielsen nem kereste a népszerűséget, a média tolakodó kíváncsiságától féltve őrizte önmagát és családját. Ezt a csöndes, töprengően komoly lényt a ruháját díszítő tollakkal, a külső és belső világot, a valóságot és annak képi mását a természet varázsát idéző ornamentikus virágdíszekkel teszi egyedivé a textilművész. A pamut, selyem és gyapjúszálak közé szőtt gyöngytyúk tollak Péreli Zsuzsa leleményességét dicsérik. A prekolumbián textilek, a páratlan mesterségbeli tudásról tanúskodó tollmozaikok ősi technikáját felelevenítő ifjú művésznő ezzel a munkájával egy abszolút eredeti, XX. századi átiratot alkotott. A századeleji fotográfiák halk melankóliáját idéző portrén keret díszíti a színésznő mellképét különös. A motívum - mint a zenében a téma s annak különböző variánsai -, a bordűrön leszőve, felnagyítva megismétlődik. S a valóság jelképpé, képi metaforává lényegül át. A ritmikusan ismétlődő, amorfnak tűnő formák közt azonban a figyelmes néző még egy üzenetet vehet észre: az alsó sorban - közel a művész szignójához - a mulandóság ősi szimbóluma, egy aprócska koponya búvik meg. A gyermeki-művészi fantázia - mely egy kis kavicsba vagy az égen úszó felhőkbe különféle alakokat képes belelátni - a memento mori figyelmeztetését rejteti. De a koponya és a szív Asta Nielsen nagy szerepeire is utal. A drámai tehetséggel megáldott színésznő, aki elsők között fedezte fel az új művészeti ágban rejlő lehetőséget, 22 év alatt több mint 70 filmben szerepelt; sikerét Moszkvától Torontóig, Fokvárostól Stockholmig visszhangozták a korabeli lapok. "Hajtsátok meg előtte a zászlókat, mert összehasonlíthatatlan és utólérhetetlen" - írta róla Balázs Béla miután haldokló Hamletként (7) látta. Ez a szerep ihlette meg jóval később a fiatal magyar művészt is. S persze a színésznő mögött rejtező nő, ez a nagyszerű ember, aki életével máig érvényes példát tudott felmutatni. Akit nem ejtett kétségbe, hogy bár a kritikák egyre elismerőbbek voltak, s 600 filmszínházban vetített filmjeit másfél millióan (!) látták világszerte, saját hazájában tudomást se vettek róla. Ez azonban nem nagyon zavarta, nővére és imádott lánya, Jesta után - akit Péreli 1992-ben szintén megörökített - másfajta alkotásban lelte vigaszt. Bár a festészettel önkritikusan már korábban felhagyott, Koppenhágába visszatérve elkezdett textilkollázsokat készíteni. A Hamlet, az Angyalka, a Szegény Jenny és a többi nagy szerep jelmezei - melyeket gondolkodás nélkül áldozott fel egy-egy motívumhoz - e kollázsokban élnek tovább. Asta Nielsen, aki ifjú korától tevékenyen és céltudatosan élt, a Sors kegyelméből 88 évesen új életet kezdett. A mese- és regényírók fantáziáját meghazudtoló, szokatlan lépésre szánta el magát. A közvéleménnyel mit sem törődve 1970-ben férjhez ment a nála 18 évvel fiatalabb dán műkereskedőhöz, akivel boldogan élte utolsó éveit. 90. születésnapján királynőként ünnepelték, s a városháza nagytermében rendeztek kiállítást neki. "A hírnév homokba írt szó" - vallotta. S amikor e becsületes és megvesztegethetetlen ember 1972. május 25-én elhunyt, jeltelen sírba temették. Emlékét híres szerepei, filmjei és novellái őrzik, illetve saját művei mellett a róla készült alkotások. Nem csoda, ha Péreli Zsuzsa, akinek gyermekkora óta kedvence e rejtélyes és modern nő, a különös tehetséggel megáldott Asta Nielsen, több művében is megjelenítette. Sajnos az aprólékos műgonddal remekbe készült, ikonszerű kis tollas gobelint,(8) mely az Iparművészeti Múzeum tulajdona volt, egy külföldi kiállításon ellopták, a későbbi kisebb-nagyobb változatok pedig hazai, illetve külföldi magángyűjteményekben találhatók. Ezért ez az igényes és intim műfaj eredeti szépségében csak ritkán kaphat nagy nyilvánosságot. Péreli munkáit erős közlésvágy s mély érzelmek szövik át. Korai periódusában a modern kor értékvesztését főleg a rég letűnt Aranykor nosztalgikus-ironikus felidézésével próbálta kompenzálni, újabb munkáiban azonban a jövendőért érzett felelősség művészi attitűdje mind nagyobb helyet kap. A némafilmek hajdani sztárja, az 1910-20-as évek szertelen bakfisa, meg nem értett asszonya, illetve züllött prostituáltja, Vanina Vanini, Hamlet és Mata Hari, s ki tudná felsorolni a sok szerepet, Pérelinek is köszönhetően bevonult a halhatatlanságba. S a hajdan volt sztárok és a hétköznapok névtelen hősei Péreli művészi átirataiban időtlen csendben figyelik zajos, diszharmonikus világunk egyre impulzívabb lüktetését.
|  Színésznő I. (1976) 88 KByte
|  Színésznő II. (1976) 115 KByte
|  Márkus Emília (1973) 185 KByte
|  Sarah Bernhardt (1977) 120 KByte
|  Angyalka (1977) 131 KByte
|  Asta Nielsen (1978) 187 KByte
|  Az 1978-as kép részlete 63 KByte
|  Asta Nielsen (1987) 105 KByte
|  Asta Nielsen (1984) 83 KByte |
