72 KByte
|
Woody egy bőrfotelben ül a
kandalló előtt, szemben a pszichiáterével és hebeg-habog. A
felvétel vágóképek használata nélkül, Woodyt folyton
saját magára vágva, kisebb zökkenőkkel követi dadogását.
A férfi szövege egyre szövevényesebbé válik: több elvált
feleség, egy kéthetenkénti láthatásra ítélt gyermek,
rengeteg nő, nem kevés kurva, barátok, rokonok, kiadott és
kiadatlan történet-foszlányok sorjáznak egyre
követhetetlenebb rendben egymás után.
A történet apró darabokra
hullik szét, vagy inkább a daraboknak kellene egésszé
összeállniuk. Persze nem teszik. De amit látunk, meglepően
őszintén tárul elénk, élet-darabjai ezek a már régóta
ismerős, szorongásos szórakozott professzornak. Ám ez a
szétszórtság egyre jobban hasonlít egy kezdődő
idegösszeomláshoz. Ami számunkra annyit jelent, hogy végre
alaposan körbenézhetünk Woody Allen fejében.Persze csak
azoknak lehet érdekes egy ilyen nézelődés, akik fel vannak
készülve, vagy legalább rá vannak hangolódva erre a ... mire
is? Egy határozottan idősnek mondható férfi (Woody testvérek
között is 64 éves) frusztrációinak nehezen kibogozható és
most már véglegesen feloldhatatlannak tűnő kusza halmaira.
Pedig Woody élete nem attól ennyire bonyolult, hogy
különleges dolgok történnek vele, hanem attól, hogy ennyire
sajátságosan éli meg azokat. Ami körülveszi, az teljesen
hétköznapi: egykori, éppen aktuális és leendő feleségek,
gyerekek, széles rokonság, családi összejövetelek, kerti
partik, sikert hozó könyvek (ebben a filmben éppen írónak
álcázza magát), kitűntetések, vagyis csupa olyan dolog, ami
egy tisztes New York-i polgár életét a biztonság és nyugalom
kellemesen langyos középszerébe ringatja.
Woody ennek ellenére nem átlagember, mert nem átlagosan éli
meg az eseményeket. Woody igazi torzító tükör, melyben
minden kedves családtag valódi énje tükröződik vissza. És
ha mindenkinek szembesülnie kell legkevésbé szívesen
kimondott vagy beismert vágyaival, akkor nem csoda, hogy az
illető hamar összevész szinte mindenkivel, aki csak a
közelébe kerül. Persze ez a nézővel szemben szintén
érvényesül a tükör-hatás, ezért okoz örömöt (a magunkra
ismerés örömét) és egyben kényelmetlen
lelkiismeretfurdalást minden Woody Allen-film.
Azért persze Woody maga sem teljesen szent. Több pszichológust
elhasználó, rendületlenül visszatérő problémája
lankadatlanul üldözi: nem tud felnőni, vagyis olyan
értelemben felnőtté válni, hogy értelmes, összefogott és
következetes rendben irányítsa életét. Hiszen különben
hogy fordulhatna elő, hogy egykori iskolájába (ahol most
azért készülnek kitűntetni, amiért korábban kirúgták) a
hosszas szervezés ellenére - vagy éppen annak következtében
- elrabolt fiával, egy pár négyzetcentit kitevő rózsaszín
kelmedarabba öltözött néger kurvával és barátja
holttestével a kocsijában érkezzen meg. Vajon be tudjuk ezt
még préselni a normalitás határai közé?
Szóval Woody ül a fentebb említett bőrfotelban és
hebeg-habog. Magyarázkodik. Válaszolni próbál a neki
szegezett kérdésekre, mindre, amit csak a rokonok és
ismerősök népes tábora igyekszik feltenni. Miért feküdt le
a felesége nővérével vagy a másik felesége (történetesen
pszichiáter volt) egyik betegével, miért nem hisz a
keresztény mennyországban, vagy éppen fordítva: miért nem
hithű zsidó, miért írta meg családja legféltettebb titkait
legújabb regényében, és főleg miért ül folyton
pszichiátereknél, ha ennyire nem tudnak segíteni neki?
Woody pedig ül a fotelben és próbálja magát kimagyarázni.
Nem nagyon sikerül. Pedig valami titkos erő - a dühös
asszonyoknál sokkal hatalmasabb - kényszeríti erre. Ebben a
filmben ugyanis a már megszokott szereplőkön túl feltűnik
egy újabb, váratlan jövevény: ráérősen kopogtat az ajtón
a Halál. A halál, a pokol és az ördög víziói rendre
feltűnnek a legkülönfélébb helyzetekben, örökre
elüldözhetetlenül, mint akiknek tetszik ez a hely, és
semmiképpen nem akarnak távozni Woody elkárhozott lelke
nélkül, még ha sokszor úgy tűnik is hogy az illető
szerencsésen kimagyarázta magát. Woody össze-vissza dadog,
hiszen a Halál már egy igazán kellemetlen beszélgetőtárs,
még ha ő továbbra is iróniával és viccekkel üti el a
dolgot. Az élet fontosabb kérdései természetesen soha nem
hiányoztak Woody Allen filmjeiből - különben nem
nevezhetnénk "komoly" filmkészítőnek -, ám a
halál eddig nem igen tűnt fel Woody burleszkbe illő figurája
körül. Sajátos világlátása eddig mindig megóvta attól,
hogy vígjátékai drámába forduljanak át, és természetesen
most sem erről van szó.
Mégis, kicsit komolyabban kell vennünk ezt a vastag, fekete
keretes szemüvegű kisembert, mert mintha most már ő is
komolyabban venné saját magát. Ezúttal mintha tényleg
leplezetlenül tárná elénk lelkét, mintha tényleg
bepillantást nyerhetnénk mindig is nyíltan kimutatott, de
ezúttal sokkal nehezebben megélt problémáiba. Woody csak
magyarázkodik, próbálja értelmes rendbe rakosgatni
élet-darabkáit, de sehogy sem akar összeállni egy
elfogadható egész.
Mindez már nem a film cselekményén belül zajlik, hanem
egyenesen a nézőnek szól. Ezek a bizonyos bőrfoteles
jelenetek meglepően dokumentumfilmszerűek, sőt Woody
olykor-olykor egyenesen a kamerába néz. Valamit nekünk
magyaráz, valamit, amin Manhattan összes pszichológusa sem
tudott segíteni. Mintha most a mindenkori nézőtől várna
segítséget, vagy legalább megértést, hallgatólagos
beleegyezést. Csak igazából az sem körvonalazódik, hogy
pontosan mibe is?
Woody talán életében először a halálnak próbálja
elmagyarázni fura lényét, valahogy definiálni önmagát, de
rendre kudarcot vall. Hiszen saját magát mindig csak mások
viszonylatában tudta értelmezni, ő mindig csak valakinek a
férje, apja, szeretője, aljas csábítója, barátja, a család
fekete báránya, csak úgy önmagában talán nem is létezik.
Legalábbis erre kell következtetnünk, mikor azt halljuk, hogy
Harry Block (a filmben részben Woody által játszott író)
minden könyvében önmagáról ír, csak magát kissé „
álcázva" , és ennek megfelelően a filmben a Harry írásait
életre keltő epizódokban valóban valaki más játssza a
főszerepet. Ám óhatatlanul elérkezik a pillanat, amikor Harry
összetalálkozik maga teremtette álcázott énjével, és
ettől kezdve nincs szüksége az álcázásra. Nehéz pillanat
az embernek saját magával szembenézni, szinte csak a halál
pillanatával azonosítható mozzanat... De azért még ne
vegyük Woody Allent ennyire komolyan. Ettől kezdve nincs
szükség az álcázásra, Woody Harryként, és fordítva
egyformán megjelenhet, egészen addig, míg képzelet és
valóság olyannyira egybeolvad, hogy, nem lévén köztük már
különbség, Woody teljesen leplezetlen valójában kell hogy
álljon előttünk. És ekkor - valódi burleszkbe illő fordulat
- Woody életlenné válik. Igen, jól értették, egy homályos
pacni lesz az élesen kontúrozott tárgyak között, csak a
whiskys pohár csillog szemérmetlenül a kezében, ő maga nem
körvonalazódik tisztán. Vicces jelenet, de nem intézhetjük
el ennyivel. Hiszen a legőszintébb önkritika is egyben: ha
magamat kell adnom, a megszokott kicsi álcázás nélkül, akkor
megszűnök létezni, hiszen nem is vagyok. Nincs jól
meghatározható értékrendem, nincsenek értelmes módon
meghozott döntéseim, mindig csak mások viszonylatában vagyok
definiálható, magamra hagyva nem is létezem.Persze ha újra
helyreállnak a viszonyítási alapok - a fekete leányzó
megnyugtatja és megsimogatja a kezét és a kitűntetést
átadni készülő küldöttség is megérkezik -, szóval ha
újra léteznek mások is, akkor visszaáll a rend, a pillanatnyi
felismerés elmúlik.
A végső konklúzió pedig valami olyasmi lesz, ami inkább
felfogható végleges menekülésként: Harry Block egy olyan
ember, aki nem képes élni a való életben, csak a maga által
teremtett világban, ahol az a nő a felesége és az a
szeretője, akit kiszemel magának, és leplezetlen imádat lengi
körül könyveit, ahol a pokolban működik a
légkondicionáló, a kurvák olcsók és házhoz jönnek, az
ördög maximum a fiatal szeretőjét csábítja el, és a Halál
is megelégszik aránylag egyszerű válaszokkal. (Csak akkor
miért is veszekednek ebben a képzelt világban annyit...?
Talán ennyire ragaszkodunk szenvedéseinkhez...)
Harry, akinek most éppen az a problémája, hogy nem megy neki
az írás, ezzel megtalálta új témáját: legújabb könyve
egy olyan férfiről fog szólni, aki nem tud ebben a világban
élni, csak a maga által teremtettben. Ám ezzel a befejező
jelenettel felmerül bennünk a kérdés: talán amit eddig
láttunk, még annyira sem volt valóság, mint amennyire annak
képzeltük, hiszen csak ez a frusztrált kis író gondolkozott
az írógépe mellett egy ötleten, és éppen most, hogy
megtalálta, kell elhagynunk őt.
Amit láttunk tehát nem más, mint egy képzelt világban élő
ember képzelt világa. És bár ez a képzelgés - a cím
ígéretével ellentétben - kevéssé agyament, sokkal inkább
hasonlít egy kezdődő idegösszeomláshoz, kuszasága ellenére
mégis a halállal való kiegyezés szándékát sugallja. Főleg
ha figyelembe vesszük, hogy a film alaptémája (a régi
iskolájában tiszteletére tartandó ünnepségre igyekvő
férfi története, aki útja alatt többé-kevésbé
végiggondolja életét) Bergman A nap vége című
filmjét idézi.
Woody ül a bőrfotelban és
ezúttal próbálja nem csak megmutatni, hanem el is fogadtatni
mind velünk, mind önmagával saját magát. Mit tehetünk
mást, mint elfogadjuk, megtesszük ezt a szívességet neki,
hiszen ki is tehet arról, hogy az a valóság, amit mindannyian
elképzelünk magunknak, még csak nyomokban sem hasonlít az
igazira. Bár ha az igazi létezik egyáltalán, van-e kedvünk
és bátorságunk megtudni, milyen is?
|