Kárpáti Ildikó Idegösszeomlásos bőrfotel

Woody Allen: Agyament Harry


72 KByte

Woody egy bőrfotelben ül a kandalló előtt, szemben a pszichiáterével és hebeg-habog. A felvétel vágóképek használata nélkül, Woodyt folyton saját magára vágva, kisebb zökkenőkkel követi dadogását. A férfi szövege egyre szövevényesebbé válik: több elvált feleség, egy kéthetenkénti láthatásra ítélt gyermek, rengeteg nő, nem kevés kurva, barátok, rokonok, kiadott és kiadatlan történet-foszlányok sorjáznak egyre követhetetlenebb rendben egymás után.

A történet apró darabokra hullik szét, vagy inkább a daraboknak kellene egésszé összeállniuk. Persze nem teszik. De amit látunk, meglepően őszintén tárul elénk, élet-darabjai ezek a már régóta ismerős, szorongásos szórakozott professzornak. Ám ez a szétszórtság egyre jobban hasonlít egy kezdődő idegösszeomláshoz. Ami számunkra annyit jelent, hogy végre alaposan körbenézhetünk Woody Allen fejében.Persze csak azoknak lehet érdekes egy ilyen nézelődés, akik fel vannak készülve, vagy legalább rá vannak hangolódva erre a ... mire is? Egy határozottan idősnek mondható férfi (Woody testvérek között is 64 éves) frusztrációinak nehezen kibogozható és most már véglegesen feloldhatatlannak tűnő kusza halmaira.
Pedig Woody élete nem attól ennyire bonyolult, hogy különleges dolgok történnek vele, hanem attól, hogy ennyire sajátságosan éli meg azokat. Ami körülveszi, az teljesen hétköznapi: egykori, éppen aktuális és leendő feleségek, gyerekek, széles rokonság, családi összejövetelek, kerti partik, sikert hozó könyvek (ebben a filmben éppen írónak álcázza magát), kitűntetések, vagyis csupa olyan dolog, ami egy tisztes New York-i polgár életét a biztonság és nyugalom kellemesen langyos középszerébe ringatja.
Woody ennek ellenére nem átlagember, mert nem átlagosan éli meg az eseményeket. Woody igazi torzító tükör, melyben minden kedves családtag valódi énje tükröződik vissza. És ha mindenkinek szembesülnie kell legkevésbé szívesen kimondott vagy beismert vágyaival, akkor nem csoda, hogy az illető hamar összevész szinte mindenkivel, aki csak a közelébe kerül. Persze ez a nézővel szemben szintén érvényesül a tükör-hatás, ezért okoz örömöt (a magunkra ismerés örömét) és egyben kényelmetlen lelkiismeretfurdalást minden Woody Allen-film.
Azért persze Woody maga sem teljesen szent. Több pszichológust elhasználó, rendületlenül visszatérő problémája lankadatlanul üldözi: nem tud felnőni, vagyis olyan értelemben felnőtté válni, hogy értelmes, összefogott és következetes rendben irányítsa életét. Hiszen különben hogy fordulhatna elő, hogy egykori iskolájába (ahol most azért készülnek kitűntetni, amiért korábban kirúgták) a hosszas szervezés ellenére - vagy éppen annak következtében - elrabolt fiával, egy pár négyzetcentit kitevő rózsaszín kelmedarabba öltözött néger kurvával és barátja holttestével a kocsijában érkezzen meg. Vajon be tudjuk ezt még préselni a normalitás határai közé?
Szóval Woody ül a fentebb említett bőrfotelban és hebeg-habog. Magyarázkodik. Válaszolni próbál a neki szegezett kérdésekre, mindre, amit csak a rokonok és ismerősök népes tábora igyekszik feltenni. Miért feküdt le a felesége nővérével vagy a másik felesége (történetesen pszichiáter volt) egyik betegével, miért nem hisz a keresztény mennyországban, vagy éppen fordítva: miért nem hithű zsidó, miért írta meg családja legféltettebb titkait legújabb regényében, és főleg miért ül folyton pszichiátereknél, ha ennyire nem tudnak segíteni neki?
Woody pedig ül a fotelben és próbálja magát kimagyarázni. Nem nagyon sikerül. Pedig valami titkos erő - a dühös asszonyoknál sokkal hatalmasabb - kényszeríti erre. Ebben a filmben ugyanis a már megszokott szereplőkön túl feltűnik egy újabb, váratlan jövevény: ráérősen kopogtat az ajtón a Halál. A halál, a pokol és az ördög víziói rendre feltűnnek a legkülönfélébb helyzetekben, örökre elüldözhetetlenül, mint akiknek tetszik ez a hely, és semmiképpen nem akarnak távozni Woody elkárhozott lelke nélkül, még ha sokszor úgy tűnik is hogy az illető szerencsésen kimagyarázta magát. Woody össze-vissza dadog, hiszen a Halál már egy igazán kellemetlen beszélgetőtárs, még ha ő továbbra is iróniával és viccekkel üti el a dolgot. Az élet fontosabb kérdései természetesen soha nem hiányoztak Woody Allen filmjeiből - különben nem nevezhetnénk "komoly" filmkészítőnek -, ám a halál eddig nem igen tűnt fel Woody burleszkbe illő figurája körül. Sajátos világlátása eddig mindig megóvta attól, hogy vígjátékai drámába forduljanak át, és természetesen most sem erről van szó.
Mégis, kicsit komolyabban kell vennünk ezt a vastag, fekete keretes szemüvegű kisembert, mert mintha most már ő is komolyabban venné saját magát. Ezúttal mintha tényleg leplezetlenül tárná elénk lelkét, mintha tényleg bepillantást nyerhetnénk mindig is nyíltan kimutatott, de ezúttal sokkal nehezebben megélt problémáiba. Woody csak magyarázkodik, próbálja értelmes rendbe rakosgatni élet-darabkáit, de sehogy sem akar összeállni egy elfogadható egész.
Mindez már nem a film cselekményén belül zajlik, hanem egyenesen a nézőnek szól. Ezek a bizonyos bőrfoteles jelenetek meglepően dokumentumfilmszerűek, sőt Woody olykor-olykor egyenesen a kamerába néz. Valamit nekünk magyaráz, valamit, amin Manhattan összes pszichológusa sem tudott segíteni. Mintha most a mindenkori nézőtől várna segítséget, vagy legalább megértést, hallgatólagos beleegyezést. Csak igazából az sem körvonalazódik, hogy pontosan mibe is?
Woody talán életében először a halálnak próbálja elmagyarázni fura lényét, valahogy definiálni önmagát, de rendre kudarcot vall. Hiszen saját magát mindig csak mások viszonylatában tudta értelmezni, ő mindig csak valakinek a férje, apja, szeretője, aljas csábítója, barátja, a család fekete báránya, csak úgy önmagában talán nem is létezik.
Legalábbis erre kell következtetnünk, mikor azt halljuk, hogy Harry Block (a filmben részben Woody által játszott író) minden könyvében önmagáról ír, csak magát kissé „ álcázva" , és ennek megfelelően a filmben a Harry írásait életre keltő epizódokban valóban valaki más játssza a főszerepet. Ám óhatatlanul elérkezik a pillanat, amikor Harry összetalálkozik maga teremtette álcázott énjével, és ettől kezdve nincs szüksége az álcázásra. Nehéz pillanat az embernek saját magával szembenézni, szinte csak a halál pillanatával azonosítható mozzanat... De azért még ne vegyük Woody Allent ennyire komolyan. Ettől kezdve nincs szükség az álcázásra, Woody Harryként, és fordítva egyformán megjelenhet, egészen addig, míg képzelet és valóság olyannyira egybeolvad, hogy, nem lévén köztük már különbség, Woody teljesen leplezetlen valójában kell hogy álljon előttünk. És ekkor - valódi burleszkbe illő fordulat - Woody életlenné válik. Igen, jól értették, egy homályos pacni lesz az élesen kontúrozott tárgyak között, csak a whiskys pohár csillog szemérmetlenül a kezében, ő maga nem körvonalazódik tisztán. Vicces jelenet, de nem intézhetjük el ennyivel. Hiszen a legőszintébb önkritika is egyben: ha magamat kell adnom, a megszokott kicsi álcázás nélkül, akkor megszűnök létezni, hiszen nem is vagyok. Nincs jól meghatározható értékrendem, nincsenek értelmes módon meghozott döntéseim, mindig csak mások viszonylatában vagyok definiálható, magamra hagyva nem is létezem.Persze ha újra helyreállnak a viszonyítási alapok - a fekete leányzó megnyugtatja és megsimogatja a kezét és a kitűntetést átadni készülő küldöttség is megérkezik -, szóval ha újra léteznek mások is, akkor visszaáll a rend, a pillanatnyi felismerés elmúlik.
A végső konklúzió pedig valami olyasmi lesz, ami inkább felfogható végleges menekülésként: Harry Block egy olyan ember, aki nem képes élni a való életben, csak a maga által teremtett világban, ahol az a nő a felesége és az a szeretője, akit kiszemel magának, és leplezetlen imádat lengi körül könyveit, ahol a pokolban működik a légkondicionáló, a kurvák olcsók és házhoz jönnek, az ördög maximum a fiatal szeretőjét csábítja el, és a Halál is megelégszik aránylag egyszerű válaszokkal. (Csak akkor miért is veszekednek ebben a képzelt világban annyit...? Talán ennyire ragaszkodunk szenvedéseinkhez...)
Harry, akinek most éppen az a problémája, hogy nem megy neki az írás, ezzel megtalálta új témáját: legújabb könyve egy olyan férfiről fog szólni, aki nem tud ebben a világban élni, csak a maga által teremtettben. Ám ezzel a befejező jelenettel felmerül bennünk a kérdés: talán amit eddig láttunk, még annyira sem volt valóság, mint amennyire annak képzeltük, hiszen csak ez a frusztrált kis író gondolkozott az írógépe mellett egy ötleten, és éppen most, hogy megtalálta, kell elhagynunk őt.
Amit láttunk tehát nem más, mint egy képzelt világban élő ember képzelt világa. És bár ez a képzelgés - a cím ígéretével ellentétben - kevéssé agyament, sokkal inkább hasonlít egy kezdődő idegösszeomláshoz, kuszasága ellenére mégis a halállal való kiegyezés szándékát sugallja. Főleg ha figyelembe vesszük, hogy a film alaptémája (a régi iskolájában tiszteletére tartandó ünnepségre igyekvő férfi története, aki útja alatt többé-kevésbé végiggondolja életét) Bergman A nap vége című filmjét idézi.

Woody ül a bőrfotelban és ezúttal próbálja nem csak megmutatni, hanem el is fogadtatni mind velünk, mind önmagával saját magát. Mit tehetünk mást, mint elfogadjuk, megtesszük ezt a szívességet neki, hiszen ki is tehet arról, hogy az a valóság, amit mindannyian elképzelünk magunknak, még csak nyomokban sem hasonlít az igazira. Bár ha az igazi létezik egyáltalán, van-e kedvünk és bátorságunk megtudni, milyen is?

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap