Tóth Klára Szubkulturális híradó

Hazai Attila - Pohárnok Gergely: Cukorkékség

53 KByte

Nem tudom kihagyni az olcsó parafrázist, rám film már volt ilyen hatással. Ha jobban utánagondolok, nem is egy. Az első filmemlék, amely szinte azonal rámtelepszik a Cukorkékség nézésekor, Reich Péter Rám csaj még nem volt ilyen hatással című filmje. A másik allúzió egy dokumentumfilm, Kopper Judit Krémes érzésekje.

Persze mi sem természetesebb ennél, hiszen az egyik filmnek írója volt Hazai Attila, s a Cukorkékség operatőre és másik rendezője, Pohárnok Gergely is megidéztetett benne, a másik filmnek pedig egyik főszereplője volt az író...

Az 1994-ben bemutatott film, a Rám csaj ... bizonyos fokig revelatív volt, mert először láthattuk a kilencvenes években Magyarországon is új lendületet kapott, hazai alternatív kultúra jeles személyiségeinek mikrovilágát. Ráadásul Déri Miklós, a kicsit gátlásos, a lányokkal nem könnyen kapcsolatot teremteni tudó fiatalember személyiségében is volt valami tétovaságában is vonzó, amire oda lehetett figyelni. Nem véletlen, hogy a Rám csaj... amolyan magyar kultuszfilm lett, azóta is fel-felbukkan a megfelelő rétegmozik - Hunnia, Blue-Box stb. műsorán.

Kopper Judit Krémes érzések című dokumentumfilmjének Hazai Attilla az egyik hőse. S a film erényei ebből a szereplőválasztásból is következtek, mert az íróként akkor már, ha szűk körben is, de ismert Hazai Attila és a filmből megismert barátainak nonkonformista, vállaltan szubkulturális szemlélete és életformája kitűnően konfrontálódott korunk hőseinek, a sikeres vállalkozói életformát megtestesítő ikerpárnak kiszámított, megtervezett, yuppie pragmatizmusával...

A Hazai Attila nevével fémjelzett opusz megtekintésekor tehát számomra az volt az alapkérdés, hogy tud-e még a szerzőpáros újat mondani erről a világról, amely egyébként Hazai prózájának is szükségképpen alapanyaga. Továbbá, hogy sikerül-e ennek az immár két önálló kötetben is megjelent prózának - Feri, avagy a cukorkékség, Budapesti skizo - legfőbb erényét, a naturális és ironikus stílus határán való kötéltáncot képileg megjeleníteni. Válaszom, sajnos mindkét kérdésre határozott nem. Nem sok újdonsággal szolgál a film, mert ha a főcímlistákat végigböngészve találunk is minimális eltérést a szereplők és az alkotók között, ez ugyanaz a szubkultúra, és Hazai Attila szemlélete sem változott attól, hogy itt rendezővé avanzsált. Kétségtelen, hogy a Cukorkékség főhőse, Feri még enerváltabb, még perifériálisabb, még végletesebben társadalmon kívüli, mint a korábbi filmekből megismert figurák. Úgy tűnik, a haverokkal való dumálgatáson kívül semmilyen tettenérhető elfoglaltsága nincs. Élete eseménytelen és esetleges, az egyetlen, ami miatt felfigyelünk rá, hogy a cukorfogyasztás rabja, e rabság természetesen behelyettesíthető bármely szenvedélybetegséggel, de különösen a kábítószer okozta függőséggel, amely mint tudjuk, igen időigényes. Ebből a rabságból való csodálatos, bár kissé motiválatlan szabadulásának a története a film.

Feri - bár Vécsy Tibor kitűnő alteregója - mégsem tud eléggé érdekessé válni, a film néhány mellékalakja, például Kele azaz Kovácsy TIbor könnyedén "lejátssza" őt. A kalap sztori például, amely a prózai szövegben kifejezetten izgalmas, sem színészileg, sem képileg nincs kiaknázva. Az anyát alakító hölgy, értetetlen "melléválasztás" a különben "perfekt" szereplőgárdában. Jelentőségéről tulajdonképpen csak a "felmondott" szövegből értesülünk. A kalapviselésnek Feri személyiségére gyakorolt végletes, megsemmisítő hatását pedig, amely miatt végül visszaadja a kalapot, vagy elhisszük vagy nem, de a filmből nem győződhetünk meg róla. S ennek fő oka, hogy a naturálisnak és az ironikusnak az a következetes egymásba játszása, amely a regény szövegének sajátja, legfeljebb a színészi játékban villan fel olykor, de sem díszletben, sem fényképezésben nem tud következetesen megjelenni. Talán a zárókép piknikjelenete az egyetlen üdítő kivétel. A szereplők fád, deklamáló szövegmondása utal egyedül arra, hogy amit hallunk, azt azért nem kell komolyan venni.

A fáradt-szürke kópia, amelynek nézésekor igencsak meg kell a szemét erőltetnie az embernek, azokat a hajdani Balázs Béla Stúdióban készült filmeket idézte, amelyekből csak null-kópia készülhetett, mivel a Filmfőigazgatóság standard kópia gyártását nem engedélyezte. Mint az alkotókkal készített riportokból kiderült, ők nem várták meg a mai "főhatóság" döntését, vagyis nem is pályáztak a "nagy pénzosztó alapítványokhoz", inkább összekoldulták a pénzt, és élvezték a független alkotás lehetőségét. "Filmezni magánutakon" - mint azt egy másik, végső formáját szintén a Duna Műhelyben elnyert film mottójaként láttuk, rendkívül fontos lehetőség, különösen olyan időkben, amikor a filmgyártás uniformizálódik, "multiplexesedik".

György Péter vetette föl az Élet és Irodalomban azt a film kapcsán bizonyára másokban is megfogalmazódó, "zordnak ható esztétikai kérdést", hogy egy szubkultúra belső világának megjelenítése mikor válik műalkotássá és mikor puszta kordokumentum. Szerinte akkor, ha "a közösségen belüli magabiztos otthonosság nem sugárzik ki a műalkotásra". György Péter kérdésfelvetése abszolút indokolt. Válasza azonban már számomra kevéssé meggyőző, hiszen gondoljunk csak a Kutya éji dalára vagy Xantus Rocktérítőjére. Mindkét filmben benne van a "közösségen belüli magabiztos otthonosság", igaz más is. A Cukorkékségnek tehát nem az a baja, hogy egy önmagába zárt közösséget ábrázol, hanem hogy nem tudja a filmen visszaadni azt a már-már parodisztikussá váló iróniát, ami a regényben benne van. S enélkül az a néző, aki már elmúlt harminc, nem olvasta a regényt, nem járt hajdanán sem a Holdba, sem a Tilos az Á-ba és a Balaton szeletet is legfeljebb egyesével fogyasztja, mi tagadás, kissé elbizonytalanodik. Magam sem tudom például, hogy ha nem lennék olyan szorgalmas filmnéző, és merő sznobériából nem veszem kezembe Hazai írásait, milyen kapaszkodóm lett volna a látottak értelmezéséhez.

Az ezredvég a szubkultúrák egymásmellettiségének a világa, sokak szerint ebből nő majd ki a következő évezred meghatározó életérzése, alaphangja. Mindezt nem lehet nem tudomásul venni. Figyelni kell tehát a szubkultúrákból érkező híradásokra. O.K., figyelek, de azért, ha életet akarok élet nélkül, akkor én maradok továbbra is Fernando Pessoánál.