Baltazár Színház
75.4 KByte
|
Embert próbáló 87
percet látunk, s benne mentálisan sérült emberek színházi
gyakorlatait. Elek Dóra a Ferencvárosi Művelődési Házban
kezdett foglalkozni gyámolításra szoruló fiatal emberekkel.
Külhoni mintára rácsodálkozva, a Magyarországon is jól
ismert drámajátékok segítségével színházat csinál
velük, belőlük, nekik - nekünk.
Zelki János
filmjének nézése során azt hittem, gyógypedagógus
drámatanár ez az elszánt ifjú nő, aztán megtudtam,
Franciaországban végzett rendezői szakon. Mindenesetre az
oroszlánok egyike ő korunkban, aki nem gyógypedagógiai
célokkal szerveződő színjátszó csoportot vezet "csak",
mint ahogyan azt azért elég szép számmal csinálják
mifelénk is, nem, ő színházat "gründol", a Baltazár
Színházat alapozza. Ez jobban is hangzik, nincs benne semmi
bocsánatot kérő, fölösleges pedagógiai kisebbségi érzés,
professzionistábbnak és megkerülhetetlenebbnek tünteti fel a
vállalkozást.
Töprengtem, vajon miért éppen Baltazárról, a babiloni trón
utolsó várományosáról, a káldeusok királyáról nevezte el
együttesét. Baltazár vesztes volt, birodalmát 539-ben
igázták le a perzsák, s mikor fővárosának ostromakor
hatalmas lakomát rendezett, akkor és ott, az orgia
tetőpontján megjelent az azóta sokat emlegetett emberi kéz, s
ujjaival fölírta a falra: Mené, tekél, ufarszin... Dánielt
hozták, hogy fejtse meg a szellemírást. Dániel - így szól
a történet - szemére vetette a királynak istentelenségét
és a jeruzsálemi templom meggyalázását, és a következőket
mondta: "Annak az istennek, akinek kezében van az életed és
egész sorsod, nem jutott a magasztalásból. Ezért küldte a
kezet és az ujjat, amely ezt az írást felrótta. Mené: Isten
számba vette a királyságodat és véget vetett neki. Tekél:
megmért a mérlegen és könnyűnek talált: Ufarszin vagy
parszin: feldarabolta országodat, aztán a médeknek és a
perzsáknak adta. Akkor Baltazár parancsára Dánielt bíborba
öltöztették, aranyláncot tettek a nyakába, és közhírré
tették,hogy az országban ő a harmadik uralkodó. - Még
ugyanazon az éjszakán megölték Baltazárt, a káldeusok
királyát. (Dán 5, 23-30.)
Gondolkodnom kell rajta, adtam föl a feladatot magamnak, miért
ez a választás, hiszen nem lehet csak úgy átugrani a
névválasztás problémáját. Aztán kiderült, mindössze egy
kedves francia film adta az ötletet, amelyben egy igazi szürke
csacsi hordozza ezt a nevet. Nem kell a dolgokat
túlbonyolítani. Megint tanultam valamit. Lépjünk hát
tovább.
Nemrégiben
találkoztam az indiai táncdráma előadóinak és nézőinek
magatartásával foglalkozó gondolatokkal. Egy német szerző
idézi a rásza fogalmát, amely meghatározza az
esztétikai élmény lényegét, mely akkor éri el
csúcspontját, amikor a műalkotás az embert mindenestől
birtokba veszi. Nyolc forrásból eredeztetik ezt az állapotot:
az erotikából, a derűből, a megrendülésből, a dühből, a
merészségből, a félelemből, az undorból és az
elragadtatásból. A listát később a lelki békével kilencre
egészítették ki.
Ez azért lett fontos számomra, mert Zelki János filmjét
nézve ezeknek a fogalmaknak majd mindegyike elkülönülten,
sávokban és együtt élően is hozzájárul az élmény
teljességéhez. Aki nem hiszi, járjon utána!
Finom és érzékeny, rendkívüli tapintattal bíró, merész
és megrendítő kamera rögzíti az eseményeket. Pilinszky
intelme hangzik a múltból: "A szemünket, amíg csak lehet,
nyitva kell tartani.". Zelki János és operatőre, Markert
Károly, ezt teszik.
Hosszú hónapokra
beköltöztek a filmesek a ferencvárosi házba, megtanulták,
mit is csinál a csoport vezetője, válla fölé, álla alá
simultak, hogy észrevétlenek és befogadottak legyenek.
Elkísérték a csoporttagokat azok változatos anyagi
körülményekre valló otthonaiba, ott voltak az
ismerkedésnél, az alapozó gyakorlatoknál, a
veszekedéseknél, a vigasztalásoknál, a főpróba és a
bemutató vacogtató perceiben és a záróbuli lazító
éjszakáján.
A munka úgy kezdődik, mint bárhol másutt, ahol szakképzett,
fantáziával és érzékenységgel bíró színházi vezető
indul el a munkával. Igen ám, csakhogy hetek múlva és
hónapok múlva itt még mindig a kőfejtés fizikai és lelki
ereje szükséges. Igaz, hogy a rettentő görcsöktől való
szabadulás, az alapozó koncentrációs és lazító gyakorlatok
sikere itt falrengetően heurisztikus élményt tud adni.
Győzelem minden új mozdulat, s győzelem minden helyes irányba
megtett lépés az emberi együttlét erdejének útjain.
Zelki János és csapata halkan és észrevétlen, folyamatos
jelenléttel. Fáradhatatlan következetességgel hajol a
jelenségek fölé (olykor alá, hogy kicsikét jobban lásson),
hogy fölegyenesedve képeivel és zörejeivel, vágásainak
segítségével megrendülten elmesélje : "Ez - ilyen.
Tudtad?"
Jól választott
témát is a filmrendező, hiszen Elek Dóra, a színházi
vezető, maga is azt akarja csapatával elérni, hogy az emberek
többet tudjanak a sérült emberekről Célja, hogy letörje a
választófalat, amely olyan bénítóan magaslik egészségesnek
gondoltak és sérültnek nevezettek között.
Az a legszebb ebben a filmben, hogy a rögzítő stáb
egyáltalán nem rendelkezik semmiféle rögzítő és
örökítő prekoncepcióval. Maguk az időrendbe tett
felvételek mutatják a saját szorongásuk alábbhagyását.
Igen szerencsés a film nézői számára, ahogy a kezdő képek
madártávlatából eljutunk az egymásra figyelő fülek és
szemek szuszogó közelségéig, s a film végére megérkezünk
ahhoz a szemszöghöz, ahogyan egymást a barátok és a
munkatársak érzékelik. Örül a kamera a csodálatos
nudlihalomnak a tálon ebédidőben, örül a győzelmes rendbe
söpört őszi faleveleknek az út mentén, s láthatóan élvezi
a szélörvényt, amit ez a fiatal nő kavar maga körül. Elek
Dóráról még nem tudni, milyen rendező, nem is a film dolga
ezt megválaszolni. Lehet, nem is a végső formák megadásában
a legerősebb, de "úgy jár közöttünk, mint akinek hatalma
van, s nem úgy, mint az írástudók". S milyen egyszerű is
ez.
A film ahhoz is hozzásegít bennünket, hogy megérezzük,
"minden, mi él, egyenlő soká él". A Down kórosok
szelídsége és félénksége, a testi hibákkal küszködők
keservei más és más határokkal körülvett, de "teljes"
élet tartozékai. Megrendítő a foglalkoztató
munkaasztalánál, motyogó beszélgetés közben kirajzolódó
legenda a lekváros kenyérről.
Tele vagyunk
történetekkel. Mi is, akik ezeket a sorokat olvassuk, és ők
is, akikről ezek a sorok szólnak. Van, kiket a szilvalekváros
és a baracklekváros kenyér különbsége hoz izgalomba, s
életük nagy részét ez a probléma tökéletesen kitölti. Ők
azok, akik a rádióból ellesett banális dalocskákat
szajkózzák, s hallgatva őket, megállít bennünket a
döbbenet, amikor a refrén vége arcunkba csapódik. Azt
éneklik: "Imádok élni!..."
Olyan ez a film, mint amikor valaki megy melletted az utcán,
majd egyszerre gyöngéden megfogja a vállad, s egy határozott
irányba tereli a tekinteted: "Nézd..."
Zelki érzékenysége, alkotói humánuma ellen a legfáradtabb
és legkeserűbb néző is védekezésképtelen: nem akartan és
hívatlanul, ellenállhatatlan és áradó erővel ébred föl
benne a frázisokkal körberajzolt, de mégiscsak nagybetűs
Élet végtelen tisztelete.
|