Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Valósággal lázadni – Dzsafar Panahi: Taxi

Az elítélt iráni rendező, Dzsafar Panahi immár harmadik filmjét rendezte illegalitásban. A magyar mozikban is vetített Ez nem egy film, és a hazai forgalmazásból kimaradt Closed Curtain után a Taxit a Titanic Filmfesztivál tűzte műsorára. A Berlinben Arany Medvével díjazott film a Titanic egyik meglepetése volt: első vetítését teltházas közönség nevette végig. TITANIC FESZTIVÁL
 
Taxi
iráni film, 82 perc, 2015 
rendező: Dzsafar Panahi
forgatókönyvíró: Dzsafar Panahi
producer: Dzsafar Panahi
Titanic Fesztivál

Dzsafar Panahit 2010-ben börtönözték be. Majdnem három hónapon keresztül raboskodott iszlámellenes propaganda készítésének vádjával. Végül kiengedték, de hat év házi őrizetre ítélték, és húsz évre eltiltották mindenféle filmes tevékenységtől.

Mit tehet a filmezéstől eltiltott filmes? Természetesen filmet forgat, antifilmet, amely a hiánnyal – a mozgás, a történés elmaradásával – tüntet (Ez nem egy film). Gerillamozit csinál tehát, a saját lakásában, a saját életéről. Felveszi, ahogy várja az ítéletet, ahogy nézi a híradót, s közben felolvassa forgatókönyvét, megpróbálja eljátszani el nem készült filmterveit. Majd letörik: „Ha el is lehet mesélni egy filmet, mi értelme van megcsinálni?”.

A Taxiban már nincs nyoma a pár évvel ezelőtti, kedveszegett hangulatnak. Panahit, úgy látszik, kiengedték a házi őrizetből, ugyanis új filmjében taxisofőrként rója Teherán utcáit. „Valós időben” bomlik ki a történet, különböző utasok szállnak ki-be a rendező autójába, akik egymással, vagy Panahival beszélgetnek, és ebből megismerjük életüket, jellemüket, véleményüket – egyszóval a mai iráni életet.

A felütés ismerős kifutást ígér: egy nagyhangú férfi és egy szolidáris tanárnő vitatkozik arról, milyen büntetés jár a tolvajoknak. Társadalmi téma, megfigyelő dokumentarizmus – az iráni film toposza, stílusa hosszú évtizedek óta. De aztán beszáll egy kisnövésű DVD-csempész – kotnyeles és bumfordi, a járása is billegő, egyszóval tiszta vígjátéki figura –, és rájön, hogy Panahi filmet forgat a műszerfalba applikált kamerával, a nagyon is célirányosan vitatkozó párost pedig színészek alakították. Panahi nem válaszol, csak vigyorog; nyitva hagyja a kérdést. De ezután már tiszta a játszma: a kocsiba beszálló alakok – feltehetőleg színészek – mind-mind egy fontos témát járnak körül, miközben – szintén jellegzetes iráni séma – a főszereplő utazik, bolyong a városban.

Ami viszont nem jellegzetes, az a higgadt derű, az a felszabadító humor, ami a filmből sugárzik. Panahit nem a humorérzéke tette fontos rendezővé, de úgy látszik, mostanra beletörődött helyzetébe, és ebből az elfogadásból egyfajta chaplini bölcsességre tett szert. Emlékezetes jelenetek sora sarjad abból, hogy Panahi ezúttal humorral burkolja be az iráni társadalom és diktatúra visszáságaira rámutató kritikáját. Az iráni nők elnyomott helyzetét – melyet korábban három filmjében (A kör, A tükör, Pályán kívül) is alaposan körbejárt már – most egy szatirikus, de nyugtalanító epizódban részletezi. Taxijába egy balesetet szenvedő házaspár veti be magát, a férfi feje vértől csatakos, azonnal kórházba kell szállítani. Az illegális filmárus még az anyósülésen, ő filmezi a párt mobillal, miközben az asszony könyörög a férjének, hogy mielőtt elhalálozik, legyen olyan kedves videóra mondani a végrendeletét, különben nem jut majd neki a házukból egy lepattant bútor sem.

Az epizódokat, mellékszereplőket összefűzi, hogy többségük a fennálló rendet próbálja kijátszani. Az asszony a végrendeletet akarja megszerezni azután is, hogy férje megúszta a balesetet; a DVD-csempész az iráni filmcenzúra miatt terjeszti illegálisan a külföldi filmeket; egy ügyvédnő a börtönbe tart, hogy meglátogasson egy éhségsztrájkba kezdett lányt, aki ugyanúgy szurkolni akart egy focicsapatnak „nő létére”, mint Panahi Pályán kívül című filmjének hősnői; a rendező egy régi barátja pedig elmeséli, hogy bár egy házaspár nemrégiben kirabolta, mégsem tett feljelentést, mert nem akarja, hogy kivégezzék őket: tudja, hogy szegények voltak, azért loptak.

Mi számít bűnnek Iránban? Mi a törvényellenes egy diktatúrában? Panahi ezt a kérdést is körbetapogatja. Nemcsak a „taxijába” beszálló utasok – néhol túl direkt – párbeszédeivel, amikor a sária alapú törvénykezés túlkapásait taglalják, hanem finomabban, a filmezés, a filmcenzúra problematikáján keresztül. Panahi unokahúga leckeként kapja, hogy forgasson filmet, de „tisztességeset”: olyat, ami megfelelne a cenzúrabizottság elvárásainak. Olyasfajta szabályoknak, hogy pl. a jófiúk nyakkendőt ne viseljenek, de az iráni szentek neveit nagyon is; a férfi és női szereplők ne érintkezzenek egymással; legfőképp pedig, a film kerülje az „aljas realizmust”. A jelenet akkor kel csak életre, mikor a kocsiban egyedül maradt kislány – ahogy a rendező Panahi oly gyakran – belebotlik egy témába az utcán: egy esküvői pár leejt egy papírpénzt, amit egy kukázó fiú felkap, és zsebre vág. A lánynak meg kell kérnie a fiút, hogy adja vissza a pénzt, mert azzal, hogy „lopott”, elrontotta a filmjét – hiszen nem ábrázolhatja az aljas valóságot.

Azonban Panahi nemcsak a filmcenzúra abszurditását mutatja fel, hanem egy folyvást visszatérő témáját, valóság és fikció kapcsolatát is tovább elemzi. Ahogy azt az Ez nem egy filmben is kifejti, azért használt amatőr szereplőket filmjeiben, mert azok teljesen váratlan megoldásokra ragadtatták magukat, úgy valósították meg a rendezői instrukciót, hogy a film végül olyan helyekre jutott el, amire rendezőként előtte nem is gondolt. Mint amikor A tükör forgatásának közepén az eltévedt kislányt játszó Mina megmakacsolta magát, hogy elege van a tettetésből, hiszen ő valójában ismeri a hazavezető utat. A stáb utána távolról, az utcán követte a most már igazából hazainduló lányt – a film koncepciója tehát megmaradt, az önreflexív ugrással mégis film és valóság kapcsolatáról is értekezett.

A Taxiban immár nyílt politikai töltetet kap valóság és fikció viszonya. Nem véletlen, hogy ezúttal – valószínűleg – színészek játsszák a szerepeket, de nem lehet eldönteni teljes bizonyossággal, mi a megrendezett és mi a véletlenszerű történés a filmben. Fikció és valóság összemosódik, ahogy a diktatúra valósághamisító propagandája is keresztül-kasul átszövi az irániak életét. „Valós vagy nem valós… Nem értem a különbséget” – mondja Panahi unokahúga, aki belezavarodik abba, hogy tanárja azt kéri, ne a valódi valóságot rögzítse, hanem „a forgalmazhatót”.

A filmnek ráadásul Panahinál felszabadító ereje is van: a kirabolt barát a rendezőt keresi fel a megkímélt tolvajokról szóló történetével, hátha az „tud vele kezdeni valamit”, vagyis talán bele tudja majd dolgozni a filmjébe. Miután elmesélte, megkönnyebbültséget érez, mintha csak papnál járt volna. Az elmondott történet pedig Panahinál a törvénnyel való szembeszegülés gesztusa lesz – ahogy maga a film is a lázadásé. A Taxinak már puszta léte is legalább olyan beszédes, mint eltalált, kritikus jelenetei. Az Arany Medvét nem pusztán azért kapta a film, mert rendezőjét elnémították hazájában. Hanem azért, mert a korlátok kreatív kihasználása révén – és nem azok ellenére – válik kiforrott művé a Taxi. A forma itt már nem akadályozza a tartalom kibontását, sőt, megmarad az iráni filmekből ismert hosszú beállításos stílus, a hétköznapi élet beszüremkedése a filmképbe. Arról nem is beszélve, hogy Panahi még egy rejtett kamerával is lenyűgöző érzékkel keretez, és beszédes, kifinomult képeket közöl.

Kényszerhelyzetének akad még egy ironikus hozománya: Panahi az utóbbi időben saját filmje(i)nek főszereplőjévé lépett elő. Egyrészt prózai értelemben, hiszen a játékidő nagy részében őt nézzük, másrészt annak köszönhetően, hogy utalásokkal összegzi ars poeticáját és életművét. Amellett, hogy továbbra is az iráni társadalomról mesél, ezzel a gesztussal saját szerzői pozícióját is megerősíti. Míg a 90-es vagy a 2000-es években még Abbas Kiarostami és Mohsen Makhmalbaf képviselték a Nyugat szemében az iráni filmet, jelenleg Panahi teszi ezt a legláthatóbb módon. A Taxi kapcsán leggyakrabban emlegetett Kiarostami-filmben, a Tízben is egy taxiban elhelyezett kamera rögzítette a cselekményt, ám abból a filmből a rendező – szó szerint – kivonult. Kiarostami utóbbi, olasz-francia (Hiteles másolat) és japán-francia (Ez is szerelem?) koprodukcióban forgott filmjeit a kritika nem szerette annyira, mint iráni munkáit, ám közben az Ez nem egy filmmel, de főképp a Taxival Dzsafar Panahi az iráni filmkészítők szimbólumává vált. Méltán: a Taxi bravúros teljesítmény, felszabadító filmélmény – telve élet- és emberszeretettel, humorral, leleménnyel.

 

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322