Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

A bátrak fesztiválja - Verzió 2018

Verzió látogatói az elmúlt években hozzászokhattak, hogy a fesztivál olyan történeteket, eseményeket hoz emberközelbe, amelyekkel - eltérő okokból ugyan, de - nem könnyű szembesülni. Nem volt ez másképp idén sem: a nyitófilm (Kilenc hónap háború) szívbe markolóan sírnivaló, a záró alkotás (A Felszabadulás Napja) pedig minimum sírvaröhögős. A kettő között nagyon széles menny-pokol pályát játszott be hazánk méltán egyik, ha nem a legnépszerűbb dokumentumszemléje.  SZEMLE

15. Verzió, 2018. november 6-11 és 15-25.

A fesztiválkezdés, Csuja László: Kilenc hónap háborúja nagyon erős felütés volt. „Ha tudni akarod, mit élt át déd/nagy/apád”  lehetne a személyes, s a „szövetség a filmre” a módszertani megközelítése. Csuja (Virágvölgy) és szereplői ugyanis fontos megállapodást kötöttek a film elkészítésére, amelybe az „azonnal tedd le a kamerát” is beletartozott. A beregszászi főszereplő Jani/Ivánt in medias res ismerjük meg: a családja búcsúztatja, mert háború van, be kell vonulnia, s a fiú mindenki számára váratlanul megkéri szerelme kezét. A személyes részletek menet közben derülnek ki: a huszonnégy éves fiút anyja egyedül nevelte, erős, de konfliktusos kötelék fűzi őket egymáshoz. Épp csak megélnek, a világ eseményei nem kötik le őket, egyetlen szó sem esik a harci cselekmények hátteréről. Jani apolitikus, mégsem vitatja, miért kell a frontra mennie, és nem is menekül el. Csuja csöndes filmet készített egy amúgy zajos családban, és e csönd a harci cselekmények közepette is megmarad. A lélek csendje, ahogyan a szereplő nem reagál. Pedig volna mire: kárpátaljai magyarként kell harcolnia az orosz-ukrán háborúban. Ugyanolyan természetesen csatlakozik a harchoz, amilyen természetesen ukránul beszél katonatársaival. Jani fiúként indul hadba, a háborúból pedig összetört férfiként tér haza. Az otthoni kilátástalanságot addig is unta, a háború pusztán „gyorsérleléssel” fejezte be a nevelőmunkát: állandósította benne a nihilt. Csuja nagy érdeme, hogy a kisemberek tehetetlenségének kevéssé reflektált dilemmáját, ezt a feloldhatatlan ellentmondást folyamatában képes megmutatni. A film a délszláv háború szimbólumává vált város, Szarajevó filmfesztiválján mutatkozott be s dicsérő oklevéllel jutalmazták. A napjainkban ismét fellángolt orosz-ukrán konfliktus, az újabb katonai behívások szomorú aktualitást adnak Csuja filmjének az állóháborúvá alakult orosz-ukrán háborúban.

Motívumként elhíresült, ám ezúttal hús-vér szlovén kecskékkel indított a zárófilm, ami az észak-koreai Felszabadulás Napja 70. évfordulójának fényét  emelő Laibach phenjani kiruccanását rögzítette. Norvég közvetítéssel ugyanis ők lehettek az elsők, akik rockkoncertet adtak a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban. A szlovén art rock együttes, amely 1980-ban indult karrierje során nemegyszer használt önkényuralmi jelképeket a totalitarianizmus elleni tiltakozás jegyében, egyszerre csak ott termett annak szinte résmentes megvalósulásában. A felelőtlenséget egyedüli felelős magatartásként hirdető csapat, mely az észak-koreai rezsim hivatalos, propagandisztikus ikonográfiáját számtalanszor használta klipjeiben, a Ponghwa Színházban és a Kum Song zeneiskolában tartott előadások létrejötte során a meghívó ország minden írott és íratlan szabályát a lehető legudvariasabban betartotta. Nem tettek szabad sétákat (Ivo Saliger egyszer ugyan mégis, de társai rendre intették), minden részletre kiterjedően együttműködtek a cenzorokkal, és csak olyan számokat játszottak, amelyek nem sérthették a vendéglátók érzékenységét. Az esemény kapcsán a világhírű szlovén filozófus, Slavoj Žižek is fontosnak tartotta kifejteni álláspontját: „A Laibach jelenléte Észak-Koreában ezidáig a 21. század legizgalmasabb kulturális és ideológiai-politikai eseménye.”  Ivo Saliger a filmben bonmot-val ütötte el az észak-koreai turné összegzését: „Kis lépés a Laibachnak, de nagy lépés az emberiségnek.” Egy későbbi interjúban azonban részletesen is megindokolta, miért volt kihagyhatatlan ez az út, s milyen tapasztalatokat szereztek a „kollektív Truman Show” országában. Nem minden irónia nélkül arra is kitért: Észak-Koreába eljutni általánosságban véve talán könnyebb is, mint az Egyesült Államokba.

E két film között a fesztivál szűk hetében egyebek mellett olyan remekműveket láthattunk, mint a Berlinale legjobb dokumentumfilmjének bizonyult Jó estét, Mr. Waldheim (lelkes tudósítás itt.)

Nebojša Slijepčević, az emberi jogi kategória díjnyertes filmje, a Srbenka alkotója megdöbbentőnek tartja, hogy a délszláv háborús helyzet a mai napig olyan erős, hogy gyerekeknek szégyenkezniük kell a nemzetiségük miatt. A traumaoldáshoz elengedhetetlen párbeszéd kialakulásához azzal szeretett volna hozzájárulni, hogy rögzítette Oliver Frljić rendező színdarabjának próbafolyamatát. Egy 1991-ben Zágrábban meggyilkolt, 12 éves szerb kislány történetét vitték színre, amely mélyen felkavarta mind a szereplőket, mind a közösséget. Többen „Mikor készül színdarab a horvát áldozatokról?” – feliratú táblákkal tüntettek a színház előtt. A film világosan megmutatja, hogyan facsarják ki populista politikusok az utolsó cseppet is a népcsoportok ellenségeskedéséből.

Nebojša Slijepčević a Srbenka létrejöttéről.

A magyar HBO már játssza azt a filmet, amely a 2018-as IDFA legjobb hosszú dokumentumfilmje  volt. Az idei év egyik legkiválóbb dokuja egyebek mellett azt is segíthet megérteni, miben rejlik Slijepčević filmjének történelmi háttere és érzelmi csapdarendszerének eredete. Mila Turajlić A másik oldal-ja Srbijanka Turajlić-ról -  az édesanyjáról - készített  portréfilmje egyszerre objektív család-, és szubjektív országtörténet. A belgrádi rendező előző alkotásában, a Cinema Komunisto-ban (2010) azt kutatta, hogyan próbálta a moziimádó, naponta minimum egy filmet megnéző Tito a filmgyártáson keresztül megalkotni a „jugoszláv” nemzeti identitást. A másik oldal egyszerre reális megjelenítése és metaforája e konstruált nemzeti identitás valós vetületének. A nagypolgári Turajlić család a 20. század eleje óta aktívan részt vesz a szerb/jugoszláv közéletben. Srbijanka Turajlić felvilágosult, liberális szellemben nevelkedett, apja, anyja jogászként dolgozott. Nagyapja egyike volt az egyesítési nyilatkozat aláíróinak, amelynek révén létrejött Jugoszlávia 1918-ban. Az eseményt megörökítő freskót a Tito-rezsim lemázoltatta, mert „országalapító” propagandájuk ellen tanúskodott.  „Egymással harcolva próbáljuk meg átírni a történelmet. Aztán megfizetjük az árát” – vonja le a keserű konzekvenciát Srbijanka, amikor „előkerül” a dokumentáló festmény. Hasonlóan magától értetődő hatalomhasználattal fosztották meg a családot Belgrád előkelő központjában – a Védelmi Minisztérium, a Legfelső Bíróság és nagykövetségek mellett - épített házuktól. Örülhettek, hogy lakásuk egy részét megtarthatták, a szép, nagypolgári lakás másik felébe rendszerhű család költözött. A két lakrészt mindössze egy ajtó választotta el, hallották egymást, érezték egymás főztjének szagát. Srbijanka Turajlić-ot szülei lebeszélték a politikai széljárásoknak erősen kitett ügyvédi pályáról, elektromérnöknek tanult, s a belgrádi egyetem professzora lett. Az asszony az 1968-as mozgalomban is aktív részt vállalt, ám az állásából csak az 1990-es években rúgták ki, amikor egyik vezetője lett a Slobodan Milošević elleni kampánynak. Lakásuk értelmiségi menedék, viták, aktivista találkozók helyszíne volt. Archív fotók és filmek segítségével filmrendező lánya végigköveti édesanyja aktivitását, köztük bátor háborúellenes kiállását. Megmutatja azt a civil bátorságot, amelyet sajnálatosan kevesen osztottak, s így nem bizonyult elégségesnek a délszláv háború megakadályozásához, sem leállításához. A professzorasszony nem értette, hogy bár az ország már egyáltalán nem működött, nem volt víz, villany, élelmiszer, ám az emberek mégis újra Milošević-re, s ezzel a háború folytatására szavaztak. „Legszívesebben ordítottam volna velük: miért így szavaztatok?” Srbijanka meggyőző ereje őszinteségében, rendíthetetlen humánumában és az élethez fűződő alapvetően ironikus szemléletében rejlik. Amikor Mila, annyi honfitársához hasonlóan élhetetlennek ítéli napjaink Szerbiáját, s elhagyni készül azt, megkérdezi az anyját, ő miért nem szándékozott soha emigrálni. Srbijanka azon kevés hiteles emberek egyike, akinek a szájából a legkevésbé sem patetikus az a mondat: mindig úgy érezte, kötelessége azon dolgozni, hogy jobbá tegye a hazáját. Félt, de sosem ijedt meg. Akkor is bátran viselte Otpor!– pólóját, amikor nem csak a rendőrök, de a járókelők is megverték a szimpatizánsokat.

 „Jó szándékú amatőrök voltunk” – vallja Turajlić most arról a rövid időszakról, amikor 2000 októberében tizenkét év után, tömegtüntetések sorozata eredményeként sikerült megbuktatniuk Milošević-et, s ő oktatási miniszteri megbízást kapott. Nem voltak illúziói, már akkor attól tartott, hogy egy rövid demokratikus közjáték után az emberek ismét egy új vezért kezdenek imádni. „Ha jobb lettem volna történelemből, tudhattam volna, hogy előbb-utóbb minden forradalom elbukik. Amelyik meg nem, azt a győztesek elszúrják.” A mélypont relativitását érzékelteti az a kijelentése is: „Sokszor hittük, ennél rosszabb már nem jöhet. És mindig jött.”

2014-ben a nacionalista Szerb Haladó Párt nyerte a választásokat.  Egy jobboldali újság listát állított össze „a szerbgyűlölőkről”, „a hazaárulókról”. A politikusok, tudósok, egyetemi tanárok között ott szerepelt az akkor már hetvenhez közelítő Sbrjanka is, mint „az úgynevezett emberi jogok és az EU-csatlakozás szószólója, aki részt vett a CIA által szervezett ellenállásban, támogatja a polgári jogok amerikai felfogását.” Hogy nem tét nélkül listáztak, azt a kisvártatva megérkező bírósági idézés is tanúsította.. „Mindenki elmegy. Kin akarnak uralkodni?” – kérdi a „hazaáruló”, aki, ahogy mindaddig, továbbra is marad a hazájában.

Hetven éven keresztül volt lezárva az az ajtó, amely mögött a róluk jelentő beköltöztetett család élt. A film idején hunyt el a legutolsó tulajdonos, s újra birtokba vehették a lakás másik felét, ám jogos tulajdonuk az évtizedek alatt teljesen elidegenedett tőlük. A film címe minden jelentéstartományban telitalálat: Srbijanka Turajlić és családja értő empátiával fordult a változások letéteményesei, a beköltöztetettek felé, ugyanakkor nehezen viselték annak a „másik oldal”-nak a rájuk rótt terheit. Amit elvettek tőlük, az nem visszaadható, és nem is visszaszerezhető.

Alig valamit mondunk azzal, ha Alina Gorlova ukrán rendező Semmi nem mutatja című filmjének történetszálát ismertetjük: egy háborúból visszatért, poszttraumás sokkban szenvedő nő lassú felépüléstörténetét mutatja be. Arra csak a film képes, hogy személyes közelségbe hozza azt a folyamatot, ahogyan Oksana szenvedéstől eltorzult, szinte darabokra tört arca simává válik, szemébe lassan-lassan visszatér az élet. A középkorú Oksana hivatalnokként vonult be abba a háborúba, melyben Csuja Kilenc hónapjának főszereplője is részt vett. Jánossal szemben a felső középosztályból származó asszony a filmbeli közléseiből kikövetkeztethetően a nyilvántartásokat vezette, és még így is nagyon megviselték a harci cselekmények. Az ő társadalmi helyzete lehetővé teszi a pszichológiai-fizikai rehabilitációt, míg Jánosnak lábon kell kihordania a harctér utóhatásait. Oksana azért vállalta a film elkészítését, mert fontosnak tartja, hogy a világ tudomást szerezzen a háborúnak azon rettenetes hatásairól, amelyek nem külső sebesülések. Az ő szeméből sem fognak soha eltűnni a borzalmak megtapasztalásának nyomai.

Alina Gorlova: Semmi nem mutatja

A fentiekhez viszonyítva valóságos megkönnyebbülésnek tűnt azoknak az alkotásoknak a világába lépni, amelyek kevésbé kiélezett helyzeteket mutatnak. A konkrét életveszélyhez viszonyítva „first world problem”-nek tűnhet a környezetvédelem, ám a nemzetközi közönségdíjas Erdők ideje gyorsan eloszlatta békére vágyó reményeinket. Francois-Xavier Drouet az ökoszisztémát „szólaltatja meg”, s fokozatosan győz meg bennünket arról, hogy az ipari erdészet környezetkárosítása legalább annyira veszélyes az emberiségre, mint az egyenesben pusztító háborúk. A film fő vonzerejét az az odaadó szaktudás adja, amellyel az elkötelezett, meggyőző erőnek sem híján lévő erdészek érvelnek amellett: a fák, növények természetes életritmusát figyelembe vevő erdőgazdálkodás nemcsak a legértelmesebb környezetkezelés, de hosszú távon a legjövedelmezőbb is. A fesztivál kontextusában elháríthatatlan volt a párhuzam a környezet kizsákmányolása/elnyomó társadalmi rendszerek és a növények/emberek szükségleteire építő gyakorlat között. Nagy kár, hogy a világ politikai és gazdasági urai rövid távú rablógazdálkodást folytatnak emberrel is, növénnyel is. Tisztelet a kevés számú kivételnek.

Az idei Berlinalén Panorama közönségdíjat nyert Mások csendje (Almudena Carracedo,  Robert Bahar, számos többi díja itt)   egy per tető alá hozását és lefolyását követi végig, s producerei között ott találjuk a rendező Pedro Almodóvart és producer fivérét, Augustínt is. A per tétje: a jog eszközeivel igazságot lehet-e szolgáltatni  olyan áldozatoknak, akiket állami eszközökkel fosztottak meg attól, hogy az őket vagy szeretteiket bántalmazók megbűnhődjenek. Franco csaknem negyven éven át tartó diktatúrája (1939-1975) különböző fázisaiban Spanyolországban számos, a horror határain is túlmenő bűncselekményt követtek el a gyerekrablástól a tömeggyilkosságokig. 1975, Franco halála után a liberális demokrácia útjára lépett ország a megbékélés jegyében 1977-ben olyan amnesztiatörvényt fogadott el, amelynek révén nem csak a Franco-ellenes politikai foglyok szabadultak ki a börtönökből, de a gyilkosokból és kínzókból verbuválódott francoista árnyékhadseregek tagjai is mentesültek tetteik következményeitől. „A felejtés paktuma” néven ismertté vált rendelet nagyon fontos dolgot hagyott figyelmen kívül: hogy a felejtés nem egyenlő a megbocsátással. S hogy minden lezáratlanul hagyott jogsértés rombolja a társadalom igazságosságba és igazságszolgáltatásba vetettt bizalmát, erősíti a jogállammal szembeni gyanakvást. Az érintettek ugyanis, tévedés ne essék, nem bosszút kívánnak állni, hanem a törvény eszközeire számítanak.

Papp Gábor Zsigmond Kettévált országát akkora érdeklődés övezte, hogy még a pótvetítésre sem jutott be mindenki. A beszélő fejessége dacára mindvégig izgalmas, humorban sem szűkölködő interjúfilm a Verzió fesztiválközegéből tekintve alapvetően megnyugtató képet mutat hazánk állapotáról. E minden szempontból kiegyensúlyozott alkotás húsz  – 10 jobboldali(nak mondott) és 10 balliberális(nak mondott) író, rendező, színész, zenész -szereplője szavai alapján jelenünk belpolitikai állapota konfliktusos ugyan, de megoldhatatlan problémák nem látszanak.

Hommage szekció: Claude Lanzmann: Napalm „Észak-Koreában minimum 60 éve megállt az idő.”

Az Hommage szekció másik alkotója, Michael Glawogger talán kevésbé ismert hazánkban. A forgatás közben elhunyt rendező utolsó alkotását Monika Willi vágó fejezte be. A Cím nélkül a dokumentálás őserejét közvetíti. Apró történeteket látunk a világ minden tájáról, amelyekhez csak teljesen ártatlanul tudunk viszonyulni. Nincs kulturális kódunk a jelenetekhez, megfigyelésünk egy mindenre kíváncsi kisgyerek módszerét követi. Üdítően gyönyörű alkotás. A fesztivál Életünk a munka blokkjában az ugyancsak lenyűgöző Munkáshalált láthattuk (a blokkról itt).

A Magyar Panoráma szekció a kurátor, Báron György szerint idén különösen színvonalas volt. A fesztivál és az ELTE filmszakos hallgatóinak együttműködésével készült blogban részletes ismertetők olvashatók a fesztiválon szereplő jónéhány alkotásról.

A korábbi évek tapasztalataihoz hasonlóan a 15. Verzión úgyszólván lehetetlen volt érdektelen filmbe futni. A filmes szemmel nézve talán kevésbé sikerült alkotások is fontos problémának jártak utána, mint Rychlikova Végkimerülésig-je, amely a csehországi rosszul fizetett nehéz munkákról adott hírt. Az OSA Archívumában már el is kezdték vetíteni a Re-Verzió keretében a filmeket, érdemes figyelni a híreiket.

 „Mennyire alakítják a posztigazság-narratívák a világunkról alkotott képet? Milyen mértékben tudjuk elkülöníteni a tényeket a véleményektől egy olyan audiovizuális világban, ahol, amit látunk csupán látszat? Hogyan értelmezhetjük a múltat és a jelent képek segítségével? Milyen referenciapontokat használjunk a dolgok józan megítéléséhez? Hogy fordítsuk át a mások megfigyeléséből származó voyeur élvezetet építő erejű párbeszéddé? Programunk filmjei és a köréjük szervezett beszélgetések ezekre a kérdésekre keresik a választ, és szembesítik a nézőt azzal, hányféle módon lehet a mozivásznon megragadni a valóságot.” (Oksana Sarkisova fesztiváligazgató köszöntője)

Az idén 15. alkalommal megrendezett Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon 35 országból 59 filmet vetítettek Budapesten. A fesztivál idei szlogenje: Nézz szembe a világ legfrissebb lenyomatával! volt. Az Emberi jogi versenyprogramban, a Diák- és elsőfilmes versenyprogramban és a Magyar panorámában látható filmek mellett három központi téma állt a fesztivál fókuszában: a munkavállalók világa (Életünk a munka), az emlékezet relativitása (Az emlékezés formái) és bolygónk állapota (Földünk a tűréshatáron). Az Hommage szekcióban két kiemelkedő dokumentumfilmesről emlékeztek meg: Claude Lanzmann és Michael Glawogger utolsó alkotását láthattuk. A Wapikoni Friends a kanadai őslakos fiatalok érdekképviseleti műhelyfoglalkozáson készült rövidfilmjeit mutatta be.

Vidéken november 15. és 25. között az Apolló Mozi Pécs, Szegeden a Grand Café Mozi, és idén először Kecskeméten az Otthon Mozi vetített válogatást a 15. Verzió filmjeiből.

A 15. Verzió Filmfesztivál az Európai Unió Kreatív Európa Programjának támogatásával valósult meg.

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322