„Mit tud november 15-ről?” – kérdezgetik az utca embereit a dokumentumfilm ifjú riporterei. A brassói Bulevardul 15 noiembrie (November 15. körút)  járókelőihöz hasonlóan a magyar közönség ismeretei is hiányosak. Hasonlóan kevéssé tudja, mi történt 1987-ben a(z események idején régesrég nem szász) kisváros egyik fő ütőerét alkotó körút névadó dátumakor. A film rendezője, az idén újraindítandó Szabad Európa Rádió egykori újságírója, az IRIR, a román közelmúlt kutatásával foglalkozó intézet igazgatója, Liviu Tofan, második dokumentumfilmje e könnyű felejtés ellen kíván tenni. A brassói események feledésbe merülése ellen 2009-ben a budapesti Román Kulturális Intézet is rendezett egy dokumentumkiállítást Az 1511-es bevetés - Brassó, 1987. november 15. címmel a Securitate, a volt román titkosszolgálat irattárának anyagából.

1987. november 15-e vasárnap, mégis munkanap volt. A többéves rutin, a mindenre kiterjedő ellenőrzés és feljelentgetések miatt már nem tiltakoztak a munkások ez ellen. „A Kárpátok géniusza”, Nicolae Ceaușescu ugyanis 1982-ben úgy döntött, az ország anyagi függetlensége érdekében erőltetett ütemben, 1990-ig visszafizeti az ország összes, mintegy 13 milliárd dollár tartozását. A „nadrágszíj meghúzását” előirányzó pártfőtitkári-államelnöki parancs nyomán a keményvalutáért beszerezhető áruk behozatalát az adminisztráció minimálisra csökkentette, ugyanakkor gyakorlatilag teljes egészében kivitelre termelt az ország. Évente átlagosan 2 milliárd dollárral csökkent Románia adóssága, ám ennek ára éhezés, fagyoskodás, jegyrendszer, gyógyszerhiány voltak. Becsült adatok szerint 1982-1989 között évente 15 ezren haltak éhen, fagytak meg, illetve hunytak el a gyógyszerhiány következtében. Az iszonyatos életkörülmények miatti elégedetlenség kisebb-nagyobb éhséglázadásokban (Temesvár, Arad, Kolozsvár, Torda, Iași) nyilvánult meg, ám a keménykezű hatalom gyorsan leverte, s avatottan eltitkolta azokat.

Brassót Ceauşescu arcképével, nemzeti és vörös zászlók erdejével díszítették, mert ekkor szavaztak a helyi néptanácsok képviselőiről is. A Vörös Lobogó (Steagul Roșu) Teherautógyár dolgozói aznap kaptak bért, s sorra szembesültek azzal: alig valamicskét tartalmaz a boríték. Az „össznépi spórolás” egyik bevett módja a munkások meglopása volt. Az üzemi vezetés sablonszövege értelmében - a dolgozók nem teljesítették a normát, sok selejtet termeltek – kisebb-nagyobb összegeket emeltek le a fizetésükből . Ez alkalommal azonban túl mélyen nyúltak az „uralkodó osztály” zsebébe: akadt olyan szakmunkás, akinek a havi keresete 1, azaz egyetlen lej maradt. Az éjszakai műszak már szombaton sztrájkba kezdett, s vasárnap a váltás is csatlakozott hozzájuk. A gyár vezetői nem voltak hajlandók tárgyalni velük, nem is igen tehették volna a központi ukász ellenében. Az egész éjjel virrasztó emberek közül szinte mindenki, több százan elindultak a városközpont felé. Menet közben Ceauşescu-, és rendszerellenes jelszavakat skandáltak, s az akkor betiltott Deşteaptă-te române!”-t (Ébredj, román! - a jelenlegi román himnusz) énekelték. A város aktuáldíszítéséből a román nemzeti lobogót magukhoz vették, a Conducator képmását azonban a vörös zászlóval egyetemben miszlikbe tépték. Mire a párt megyei szervezetének székházához értek, körülbelül nyolcezresre dagadt a tömeg. Betörtek az épületbe, s elkeseredett dühüket tovább fokozta, hogy ott a kiéheztetett tömegek számára „tiltott élelmiszereket”, már-már elfeledett csemegéket találtak: szalámit, déligyümölcsöt, csokoládét. Törtek-zúztak, a hivatalnokoknak nekiugrottak, az iratokat kidobálták az utcára, és felgyújtották a „szeretett vezér” arcképét.

A tömeget könnygáz és vízágyúk bevetésével oszlatták fel a különleges katonai egységek. Elképesztő gyorsasággal négyszáz embert tartóztattak le, negyedüket Bukarestbe vitték. Tanúvallomásaikat mind helyben, mind a főváros tömlöceiben elképzelhetetlenül durva verésekkel, kínzásokkal, jól begyakorolt pszichológiai nyomásgyakorlással csikarták ki. Mindannyiukat halálbüntetéssel fenyegették, s feltehetően komolyan is gondolták.

Aztán működésbe lépett a propagandatudatosság. A korábbi éhséglázadásokkal szemben itt egy csaknem negyedmilliós város szerzett tudomást az eseményekről, nem lehetett egészében meg nem történtté tenni azokat. Nem szabadott ugyanakkor kiderülnie a megmozdulás valódi okának sem: annak, hogy a dolgozók az életkörülményeik elviselhetetlensége, az ország vezetése ellen tiltakoztak. Hogyisne: Románia a földi Paradicsom, hiszen azt a televízió meg a rádió is megmondta. A legismertebb ezen fórumok közül a Megéneklünk, Románia mozgalom volt, melynek archív anyagából valóság-propaganda ellenpontozás gyanánt bőven idéz a dokumentumfilm.

Az elnyomás és az agymosás így hát szintet lépett, a rendszerkritikus megmozdulást elbagatellizálta: részeg melósok randalírozását gyártott belőle. A dolgozók álláspontjára (sic) hivatkozva a Brassói Vörös Lobogó Teherautógyár pártaktívájának plenáris ülése így referált a „szeretett vezető”-nek 1987. november 26-án: „Kiemelték, arról tájékoztatták (Ceauşescut), hogy minden dolgozó fel van háborodva a huligánok csoportja által elkövetett tettek miatt, és azt kérik, hogy kapjanak példás büntetést, és engedjék meg a gyárban való elítélésüket a dolgozó emberek kollektívája előtt azon vandál tettek miatt, melyek foltot ejtettek a gyár becsületén és kárt okoztak a pártnak és az országnak”.

A vállalat teljes 15 fős vezetését leváltották, az ország különböző településeire helyezték át. A műszaki igazgatót, Ion Anghelt és a tervezési-fejlesztési iroda vezetőjét, Vasile Lucat felfüggesztett börtönre ítélték a munkásokra kirótt „indokolatlan büntetések” (értsd a központilag elrendelt keresetcsökkentések) miatt. A bűnbakgyártás a szokásos mederbe került: azokat nevezték ki felelősnek, akik nem megfelelő módon hajtották végre az amúgy persze „feddhetetlenül  jó törvényeket és célszerű pártutasítások”-at. Azért a munkások sem maradtak ki a megtorlásból: 61 embert ítéltek kényszermunkahelyen letöltendő, vagy feltételesen felfüggesztett, 6 hónap és 3 év közötti  börtönbüntetésre.

A film azoknak a munkásoknak a bátorságát dicséri, akik huszonöt évvel ezelőtt ki mertek menni az utcára egy durván elnyomó diktatúrában. Visszaemlékezéseiket hallgatva, meggyötört arcukat nézve önkéntelenül is párhuzamot vonunk a megmozdulásuk ideje-beli magyar belpolitikai állapotokkal, s közelebb kerülünk annak megértéséhez, miért ott, s miért nem a mi „legvidámabb barakk”-unkban tört ki forradalom. A visszaemlékezések hőfokából negyedszázad múltán is nyilvánvaló, hogy már 1987-ben is csupán egyetlen szikra hiányzott, hogy a fenyegetéssel, terrorral szó szerint összebilincselt rendszer mindenestül a levegőbe repüljön. Hiszen már akkor is továbbterjedt az elégedetlenség. Három brassói egyetemista nyilvánosan fejezte ki szolidaritását a letartóztatott munkásokkal. Amikor az elnyomó rendszer még halálbüntetések sokaságával akart példát statuálni, s Brassóban elterjedt ennek híre, november 22-e estéjén Cătălin Bia hallgató némán leült egy padra az egyetem területén. Kézzel írott tábláján az állt: „A letartóztatott munkások nem halhatnak meg!”. Ugyancsak némán két barátja, Lucian Silaghi és Horia Şerban csatlakozott hozzá. A három erdészeti hallgatót alig húsz percnyi „várakozás” után a milícia elhurcolta. De elég sokan látták őket ahhoz, hogy az egész város, s a Szabad Európa Rádión keresztül a világ közvéleménye is tudomást szerezzen szolidaritásukról. Ügyük kivizsgálása után „meghatározatlan időre” kizárták őket az egyetemről.

Milyen jó volna azzal zárni e felkelés történetét, hogy a győztes román forradalmat követően annak előfutárai, a brassói munkások kárpótlásban, kínzóik pedig példás büntetésben részesültek. Ám a munkások, akik a Ceauşescu-rendszerben szocializálódtak, tulajdonképpen meg sem lepődtek azon, hogy a bestiális verőlegények, a kihallgatók büntetés nélkül megúszták. Az egykori elítéltek, deportáltak 1990. január 2-án létrehozták a Brassó 1987. november 15-e Egyesületet (Asociația 15 Noiembrie 1987). A szervezet a demokratikus eszme fenntartását és a kommunizmus áldozatainak kártalanítását tűzte ki céljául. Elnökük, Florin Postolachi azért indult 2008-ban a parlamenti választáson, hogy tető alá hozzák az átvilágítási törvényt. Nem sikerült keresztülvinnie azok akaratát, akiket képviselt.

 „Florin Postolachi egykori munkás így foglalta össze a következményeket: „Robu ügyész 1990 után rendet akart tenni. És eljött Brassóba, mindnyájunkat összegyűjtött a Polgármesteri Hivatalban, az asztal körül és azt mondta: «Fiúk, megtaláltam mindazokat, akik benneteket 1987 novemberében kivizsgáltak. A Román Hírszerző Szolgálatnál (SRI), a hadseregnél és a belügyminisztériumban vannak. Egy-egy aktát Ursu úr, Stănculescu úr és Măgureanu úr elé terjesztettem. Tegyenek rendet a minisztériumaikban és én is rendet fogok tenni a minisztériumomban». Röviddel később megtudtam, hogy Robu úr meghalt. A halálával és azzal, amire mi emlékezünk, véget ért minden, amit tudni lehet a megkínzóinkról”. (A fenti idézetek innen)

A film legnagyobb erőssége abban rejlik, hogy az érintettek emlékeinek összegyűjtése mellett annyi dokumentumanyagot mutat meg, amennyit lehetséges. A „Securitate polipjának” bénító karjai napjainkig nyúlnak. Nem felbecsülhető azon iratoknak még a száma sem - a tartalmuk értelemszerűen még kevésbé - , amelyek eltűntek vagy lappanganak. A Pierre Nora-i értelemben vett emlékezethelyek megalkotásához nagy szükség lesz majd erre a filmre is, ha a tudományos kutatások nyomán létrejön az a társadalmi konszenzus, amelynek mentén majd a román rendszerváltásról sine ira et studio lesz lehetséges beszélni. Addig maradnak az egyéni tanúságtételek. „Az ötlet az volt, hogy bemutassuk, milyen rémálomtól szabadultunk meg és milyen áron.” - nyilatkozta a rendező. A budapesti vetítés különleges alkalom volt, hiszen a film nem került kereskedelmi forgalomba, így moziforgalmazásba sem. Számos helyszínen mutatták be, műsorára tűzte a román közszolgálati televízió, több fesztiválra is elvitték. A rendező azt reméli, hogy a közeljövőben a nagyközönség számára is elérhető lesz DVD-n vagy az interneten

„Ami a külföldi reakciókat illeti, Nyugat-Európában (a brassói felkelést követően) tudatosult valójában, hogy a román nép mekkora elnyomás alatt él. Több országban példa nélküli szolidaritási megmozdulások szerveződtek, és számos szervezet (például az ENSZ, az Európai Parlament, az Európa Tanács) és kormány elítélte a bukaresti rezsimet. Belgiumban megalakult a román falurombolást megakadályozni kívánó Opération Villages roumains, mely kulcsszerepet játszott a nyugati közvélemény formálásában.”

Budapest, 2018. november 28.