A függetlenség, annyi máshoz hasonlóan, sarkalatos, ám nem egyszerű kérdés e kis országban. 1918. február 24-én valóban megszabadultak az Orosz Birodalomtól, ám az új rezsim, Szovjet-Oroszország Vörös Hadserege 1919 elejére az országnak csaknem teljes területét elfoglalta. Nyár végére szövetségeseivel annyira megerősödtek, hogy a tartui békeszerződésben 22 évre biztosították függetlenségüket. Ennek lejárta előtt, 1939 augusztusában a Molotov-Ribbentrop-paktum, majd a szeptember végi szovjet támadás mégis megnyitotta a szovjet érát, s 1940 augusztusában Észt Szovjet Szocialista Köztársaság néven úgymond önként csatlakoztak a „szabad köztársaságok szövetségéhez” (ad notam szovjet himnusz). Az Amerikai Egyesült Államokat is beleértve a legtöbb ország soha nem ismerte el Észtország annektálását, a helyzet mégis több, mint 50 évig változatlan maradt. 1991. augusztus 20-a óta azonban ismét független Észtország, s annyi viszontagság után tulajdonképpen joggal ünneplik egy évben kétszer is a számukra oly becses önállóságot. Az elmúlt csaknem harminc év alatt az Észt Köztársaság bebizonyította, hogy jó vezetéssel, az állampolgárok megbecsülésével és partnerként kezelésével kis ország is képes csodát tenni.

Az idei Észt Héten a jubileumi filmtermésből két játékfilmet (Az ifjú elvtárs, Megszoksz vagy megszöksz) láthattunk (a többiről itt).

Észtország történelme az elnyomások és a nemzeti kitartás dialektikáját mutatja, bőven van hát miről filmet készíteniük. Az Észt Hét nyitóelőadása, Az ifjú elvtárs (2018, Moonika Siimets) a szovjet érában, 1950-ben játszódik, az iskolakezdés előtt álló Leelo szemszögéből mutatja be a szovjetesítést. A kislány iskolaigazgató édesanyját elhurcolják, egy orosz asszony veszi át helyét. Testnevelő tanár apja igyekszik mindent megtenni, hogy őt ne vigyék el, ne maradjon árván a lányuk. És mert a korszak kommunista külsőségei látványosak, jó propagandaeszközök, az összefüggéseket nem értő Leelo számára bizony vonzók. Senki nem meri elmagyarázni neki sem azt, hol az édesanyja, sem azt, mi mit jelent, mert mi van, ha a gyerek rossz helyen rosszat szól?

Sulev Keedus: A szűz

Sulev Keedus trilógiája, A gyilkos / A szűz / Az árnyék három különböző történelmi korszak három nőalakjának történetén keresztül úgyszólván gyorstalpalót kínál az észt hétköznapokból a 19 század végén, az 1950-es években és napjainkban. A főszerepet mindegyik epizódban Rea Lest alakítja. A gyilkos 19. századi balladisztikus történet, melyben Maarát varázslattal kényszerítik házasságra egy idősebb férfival. A szűz Elinája magától megy férjhez azért, hogy ne hurcolják el Szibériába. Az árnyék eseményei valóság és képzelet, hétköznapok és művészet határait kutatják.

Észtország idei Oscar-nevezése Liina Trishkina-Vanhatalo Megszoksz vagy megszöksz című első egészestés nagyjátékfilmje volt. A jól megcsinált filmek és a mélylélektani drámák eszközeit jó egyensúlyérzékkel kombináló alkotás kiinduló helyzete szavakban már-már hollywoodian közhelyes: a bulizós-csajozós Erik (Reimo Sagor) egyik napról a másikra apa lesz. Volt barátnője, Moonika szakításukkor a fiú tudta nélkül megtartotta, ám a kórházból már nem akarja hazavinni a kislányukat. A film azonban más műfaj, észt közegbe helyezve szépen működni kezd az elcsépelt alapséma. A fiatal férfi vendégmunkás Finnországban, hogy is maradhatna otthon egy babával, hiszen, ha nem dolgozik, felkopik az álla. Arról nem is szólva, hogy harmincéves korára még saját lakása sincs. Érthető, hogy nehezen dönti el, sorsára hagyja-e az újszülöttet. Végül vállalja, s keresztülmegy az egyedülálló szülővé válás emberpróbáló stádiumain. Évek múltán fölébred az „anyai ösztön”, s Erik ismét a címbeli választással szembesül. A filmet követő beszélgetés során a korábban dokukat készítő Trishkina-Vanhatalo adatokkal is alátámasztva helyezte a mindennapok kontextusába első játékfilmjét. Noha az egyedülálló szülők száma Észtországban is nő, a gyermeküket egyedül nevelő apák száma fél százalék alatt van. A filmforgatás szerencsésen egybeesett azzal az időszakkal, amikor maga is kisgyereket nevelt, így gyakorlottan tudta bevezetni a babaápolásba főszereplőjét, Reimo Sagort. A körültekintő előkészítésnek köszönhetően a képeken valódi kötődést láthatunk, mintha a kisbaba valóban saját, de legalábbis „kiválóan kasztingolt szereplő” volna. A rendező hasonló műgonddal, pontossággal választotta ki a helyszíneket is: az utolsó szögig olyan tudatosan rendezte be a lakásokat, hogy úgy hihettük, működő otthonokat látunk. Egyszerű filmet akart készíteni, amelynek ugyanakkor igyekezett természetes, mégis esztétikus vizuális stílust adni. Filmje, noha látszólag modelltörténetet használ, éppen ezen séma valódi életre keltésével megy szembe a leegyszerűsítésekkel.

Liina Trishkina-Vanhatalo: Megszoksz vagy megszöksz

Raimo Jöerand és Kiur Aarma Rodeo – Egy vad ország megszelídítése című dokuja a második észt köztársaság létrejöttét járja körül az első századik évfordulója alkalmából. Az 1980-as évek második felében a peresztrojka hatására a magyarországiakhoz hasonló, nemzeti hagyományokat felelevenítő és környezetvédő demonstrációk vezettek a „daloló forradalom” -ig. A szovjet rezsim és az észt függetlenségi mozgalom közötti harc (állomásairól bővebben itt) kimenetelének legpontosabb jellemzője az Isemajandev Eesti (Önrendelkező Észtország) mozgalom rövidítése, az IME, ami észtül annyit jelent: "Csoda". Ahogyan csoda volt 1989. augusztus 27-én a 600 kilométeres élőlánc is. Ekkor lettek, litvánok és észtek határokon átnyúlva Tallinntól Rigán át Vilniusig demonstráltak a Molotov-Ribbentrop paktum érvénytelenítéséért, azaz e három balti állam szovjet érdekszférából való kivonásáért. Moszkva 1989 február 24-ét, az első észt köztársaság évfordulóját követően nem gördített akadályt semmilyen észt nemzeti kezdeményezés elé, ám az ország elszakadását a másik két balti államéval együtt megakadályozta. Rigában és Vilniusban véres összecsapásokra is sor került, a tallinni fegyveres beavatkozást maga Jelcin elnök akadályozta meg. Amikor 1991 augusztusában puccsot hajtottak végre Jelcin ellen, a bizonytalan helyzetben 20-án az észt legfelsőbb tanács kikiáltotta az ország teljes függetlenségét. A puccs leverése után az oroszok, a világon elsőként, ezt elismerték.

1992. október 21-én az első szabad választásokat a Pro Patria Unio nyerte meg, s az akkor 32 éves Mart Laar alakíthatott koalíciós kormányt. Ő volt ekkor nemcsak Észtország, de Európa legfiatalabb miniszterelnöke is. Laar azzal indítja a filmet: 1990-ben volt egy üveg finom whiskey-jük. Azt mondták, addig nem isszák meg, amíg el nem érik a három célt: Észtország függetlenségét, saját pénzt, és az orosz csapatok távozását. 1991-ben, a függetlenség kivívása után a nemzetközi diplomáciában „New Kids From The Block” -nak hívták őket, és nagyon nem értettek a politikához. A gazdaság romokban hevert, orosz és ukrán gengszterek lepték el az országot, a gyilkosságok mindennaposak voltak. A gazdasági megszorítások miatt Laar hamar az átlagemberek legfőbb ellenségévé vált.

Az észtek nagyjából úgy jártak a szabadsággal, ahogyan a mesék végi happy enddel szokás: a valódi nehézségek csak azután következtek. „Verejték lesz ugyan, de vér már nem” - fogalmazottVáclav Havel a rendszerváltás idején, s az észteknek bizony alaposan kijutott a verejtékből. Az emberek gyors javulást vártak, ehelyett szembe kellett nézniük azzal, hogy az átmenet súlyos visszaesést eredményezett. A (már csak volt) szovjet csapatok kivonulása után, 1994. augusztus 31-én Laar végre megihatta barátaival az ominózus whiskey-t, ám szeptember 26-án lemondásra kényszerítették. A fő érv ellene egy nagyon vagány, ám teljesen szabálytalan húzás volt: az észt nemzeti valuta bevezetésekor felhalmozódott hatalmas mennyiségű rubelt (amit az Oroszországi Nemzeti Bank, micsoda véletlen, nem volt hajlandó beváltani) csecsen üzletembereknek adták el. Az utca embere Laar mellett állt, hiszen ezzel a huszárvágással hatalmas veszteségtől kímélte meg a lerongyolódott államot, a politikusok azonban éltek a gyanúperrel, hogy titkos magán-, vagy éppen pártszámlákra került a pénz. Laar és munkatársai a tranzakciót magát elismerték, a sikkasztást azonban határozottan cáfolták. 1999-ben Laart hárompárti koalíció élén ismét miniszterelnöknek nevezték ki. 2002 januárjáig tartó második periódusa idején az alapvetően történész Laar és csapata befejezték, amit elkezdtek: megszilárdították a liberális piacgazdaságot. A határozott privatizáció, valamint az egykulcsos adó bevezetése megélénkítette a gazdaságot. Elévülhetetlen érdemeket szereztek abban is, hogy Észtország az e-közigazgatás létrehozása terén világelsővé vált. 2011-ben védelmi miniszternek nevezték ki, ám 2012-ben agyvérzése miatt vissza kellett vonulnia az aktív politizálástól.

Mart Laar Margaret Thatcherrel (forrás: estonianworld.com)

A film stílusa nem ismeretlen azok számára, akik korábban látták a Diszkó és atomháborút (annak forgatókönyvírója volt az egyik rendező, Kiur Aarma). A Rodeo egyetlen (minimál)negatívuma, hogy némileg túl van tolva az országhoz nem, a témához pedig kevéssé illeszkedő, ló-betörést imitáló Vadnyugat- motivika – bár az könnyen belátható, miért nem füstifecskével vagy mondjuk törpecickánnyal példálóztak. Az izgalmas archívhasználat, a szakszerű interjúk, valamint az egész filmet átható, nem politikus-jópofizós, hanem valódi nevetős humor egészen egyéni ízű, remek alkotássá teszik. Laar azon kevés észt politikusok közé tartozik, akinek magyarul is megjelentek könyvei. Sokoldalúságát mutatja, hogy például a nálunk is vetített Márványba vésett nevek (Elmo Nüganen, 2002) című film történész szakértőjeként is ismerhetjük. A hatalomhoz való viszonyát régiónkból talán Václav Haveléhez lehetne hasonlítani. Elérendő céljaik érdekében használták, a legkevésbé sem szállt a fejükbe, nem veszítették el emberarcukat tőle. Ne feledjük Havel emblematikus gesztusát: a protokollra fittyet hányva görkorcsolyával közlekedett a királyi várban első elnöki ciklusa idején.

A másik dokumentumfilm, Jaan Tootsen Hétköznapi misztikája a napjainkban elhunyt katolikus pap, Vello Salo portréja. Endel Vaher néven született, s Észtország ikonikus alakja volt, akinek életét alaposan megjelölték az észt nép 20. századi megpróbáltatásai. Harcolt a szovjetek ellen, német fogságba került, majd Olaszországba szökött. Ekkor vette fel azt a nevet, amelyen aztán világhírűvé vált, hogy hazájában maradt szeretteit megkímélje a szovjetállam bosszújától. Számos országban, köztük a Vatikánban is dolgozott, egész életében az észt kultúra megismertetésén fáradozott, könyveket és cikkeket publikált, valamint fordított.

A legfrissebb alkotásokat bemutató animációs blokk az Észt Művészeti Egyetem diplomamunkáiból adott válogatást. A szórakoztató hang-, és formakísérletek (Sander Joon: Jól hangzik) mellett mind a Tápláléklánc (Mari Kivi, Liis Kokk) fogyasztói társadalom-kritikus fekete humora, mind A nagyszerűség demonstrációja négy felvonásban (Morten Tsinakov, Lucija Mrzljak) üdítő abszurditása jó fogadtatásra talált. Igaz örömmel néztük a Muteumot, mely a címbeli szójátékban megkívánt csönd megszegésénél jóval kreatívabb formáit mutatta a kisiskolások múzeumhasználatának.

Aggie Pak Yee Lee: Muteum (2017)

Észtország a finn példát követve az oktatást és a továbbképzést kulcskérdésnek tartja. Adottnak veszik, hogy digitális társadalom nem működik a digitalizációt értő és használni képes állampolgárok nélkül. Az e-kormányzás kialakításának eredménye korszerűen, átláthatóan szolgáltató államuk. Támogatnak minden innovációval kapcsolatos kezdeményezést, s mára az e-állampolgárság révén startup-nagyhatalommá váltak. Az ország összes iskolájában ötéves kortól a „programozó tigrisek” mozgalom jegyében minden gyerek programozást tanul. Úgyhogy az észt gyerekek már nem rocksztárok, hanem i-tech vállalkozók akarnak lenni, nyilatkozta 2016-ban Jürgen Ligi oktatási miniszter.

Néhány adat arról, miért érné meg anyagilag is vigyázó szemünket Tallinnra vetni: „A kicsi európai ország közigazgatásának digitalizációja példaértékű, például csak az elektronikus aláírás használata 500 millió dollárnak, vagyis az észt GDP 2 százalékának megfelelő összeget spórol Észtországnak, míg például Magyarországon az adminisztratív terheknek a nemzeti jövedelemhez viszonyított aránya megközelíti Magyarország közoktatásra vagy egészségügyre szánt kiadásait.” 

Az észtek megmutatták, hogy az időnkívüliség – ahogy Václav Havel fogalmazott: a szovjet rezsim „megállított történelme” - évtizedei után hogyan lehet visszakerülni a jelenbe. Ne feledjük: 2014-től A-kategóriás filmfesztiváljuk is van.  

S márciusban bemutatták, ezért reménykedhetünk abban, hogy jövőre a Héten nálunk is látható lesz Martti Helde (Keresztszélben, 2014) új filmje, a Skandináv csend.

Martti Helde: Skandinaavia Vaikus. Főszerepben Rea Lest (November, A gyilkos / A szűz / Az árnyék) és Reimo Sagor (Megszoksz vagy megszöksz)