Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Kudarcot géppisztolyritmusra – Stefano Sollima: Sicario 2: A zsoldos

Beigazolódott a 3 évvel ezelőtti jóslat: a Sicario folytathatatlan. MOZI
 
Sicario 2. - A zsoldos 
(Sicario: Day of the Soldado)
olasz-amerikai akcióthriller, 122 perc, 2018
rendezte: Stefano Sollima
forgatókönyv: Taylor Sheridan
operatőr: Dariusz Wolski
vágó: Matthew Newman
zene: Hildur Guđnadottir
producer: Basil Iwanyk, Erica Lee, Thad Luckinbill
szereplők: Josh Brolin, Benicio Del Toro, Matthew Modine, Catherine Keener, Isabela Moner
forgalmazó: Freeman Film
bemutató dátuma: 2018. június 28. 
 
Ugyan az első rész manapság kritikailag igen méltatott forgatókönyvírója, Taylor Sheridan (A préri urai, Wind River) azt nyilatkozta, 2015-ös drogháború-drámáját eleve trilógiának szánta, mindez alig látszik a végeredményen. Az újabb felvonás inkább a mini major gyártó stúdió, a Lionsgate üzletpolitikájába illik. Fél-független társaság lévén inkább Az éhezők viadala-típusú franchise-okat preferálva immár a felnőtteket célozva küld a vászonra Hollywood-konform, az álomgyár történetmesélési fogásait, sablonfiguráit tologató pénztemetőket.

Lehet mondani, A zsoldos nyitánya mást ígér. Zsibbasztóak az áruházbeli robbantás képei, a gyermekét óvó édesanya lassú léptei, ideges szavai. Nyomokban felsejlik a Sicario bénító atmoszférája, ugyanakkor a témaválasztás bajos, mivel az öngyilkos merénylők beemelése 10-15 éve számított aktuális forró pontnak. Fiziológiai erővel, pörölycsapással felérő midcultból, szerzői bűndrámából végképp átlépünk a rutinból építkező, tisztességes iparosmunkaként funkcionáló darabok terepére – míg Denis Villeneuve nemrég bőr alá kúszó vizualitással, színészi játékkal érzékeltette FBI-ügynöknője, Kate Macer dominanciavesztését, addig direktorkollégája, az olasz Stefano Sollima auteur-védjegyei zömét veszítve mechanikusan, elégséges logikával összekapcsolt thriller-jeleneteket, paneleket rak egymás mellé. Nagyon hiányzik a lélek A zsoldosból, a mozi legfőképpen a nézőjét halkan székből borító, megtaposó, csontját törő karakterdráma után zokog. Az első film ugyanis e zsánerrel nyert érvényt: Kate társaivá lettünk, vele együtt tűntünk el a zavarosban, így erkölcsi értékeinek, elveinek felszívódását Johann Johannson kizökkentő zörejzenének, Roger Deakins szűk képkivágatainak segédelmével mi is átélhettük.

Ezúttal nincsenek tényleges bajba sodródott áldozatok, elvész a valódi szubsztancia, elillan az összetetten ábrázolt gender-politika. A poliziesco- és spagettiwestern-rendező Sergio Sollima fia, plusz vele együtt Sheridan a korábbi etap legérdektelenebb figuráját, a CIA-ügynök Matt Gravert és a rejtélyes, némaságba burkolózó tragikus szörnyeteget, Alejandrót teszik meg protagonistának: előbbi csupán az Apokalipszis, most Kilgore-jának direkt karikatúraszerűre skiccelt átirata, utóbbi pedig egyszerűen nem igényli a szamurájszerű magánya mögött húzódó okok boncolgatását, ezzel ugyanis épp karaktere lényege pusztulna el. Sollimáékat mindez a legkevésbé sem izgatja. Vélhetően stúdiófőnöki és produceri parancsra a rendező sutba hajítja a hazájában forgatott infernális maffiadrámáiban (Gomorra-sorozat, Suburra) vonuló, ösztönlény-oldalukat tisztséggel, civilizált attitűddel hiába palástoló antihősök jellemrajzát, a forgatókönyvíró pedig gyorsan követi őt addig gondosan munkált morális kérdésfelvetéseinek eliminálásával. Rövid időre felmerül ugyan, hogy A zsoldos műfajt váltson, pszichológiai thrillerből precíz politikai thrillerré, netán paranoiafilmmé duzzadjon az Egyesült Államok politikai machinációinak kritikájával, ám a védelmi minisztérium, a dekorált egyenruhások, a monitorozó CIA-nagyasszony vagy a nekik jelentő hadsereg „a cél szentesíti az eszközt” filozófiáját bántó egyszerűséggel érinti a mű. Hol felbukkan ez a szál pár jól eltalált szentenciával („Azt hiszi, változást akarunk?”), majd totálisan feledésbe merül, hogy aztán ismét visszatérjen ovális irodában csücsülő fejesekhez, és ismét átengedje a gyeplőt a generikus akciófilm-betéteknek.

Merthogy A zsoldosnak szinte a címe is tálcán kínálja, milyen pályán játszik: fallikus, patriarchális rendszert erősítő macsómoziként érvényesül, leszámolva az előd toxikus maszkulinitást, sérülékeny nőiséget karóba húzó szellemiségével. Ilyen fénytörésben sikerül rajzfilmfigurát kreálni Graverből és csaknem felismerhetetlenségig gyalázni Alejandro enigmatikusságát. Különösen az utóbbi fájó: abszolútumként magasodó, érinthetetlen anti-Isten alakja, Joseph Conrad Kurtzének borzalmát végleg belakó, igazságtevőnek, megnyugvást hozónak hitt revansa után még félelmetesebb entitása mostanra dühödt bikaként fujtató, a családja tényleges gyilkosa után újabb drogbáróra vadászó, kidolgozatlan kislányszereplőt pátyolgató, bántalmazott, majd szinte az életéért könyörgő szánalmassá degradálódik. Súlyos karakterhazugság, profitorientáció és a cselekmény gyors előrerugdalása jegyében alkalmazott fogás, ráadásul A zsoldos rajta keresztül az önparódia felé is kacsingat közelről leadott fejlövést arcba küldött golyónak álcázó csalfasággal, vérző, sivatagi porban fetrengő, majd kézigránáttal bűnözőket felrobbantó hőssel. A zsoldosban a militarizmus ostobán előnyhöz juttat, védelmezni lehet általa a bajba jutott kislányt, csak gépfegyverrel, uniformisban, John Wayne-üzemmódban kell irtani a mexikói gazfickókat, így Graver feltámadó kételyeit is elnyeli a rengeteg helikopter, dzsip szimbolikus snittje.

A buszmegállóból a bérgyilkos-státuszig jutó mexikói-amerikai tinédzser beavatási rítusa némileg őrzi az első rész erényeit, ám Sollima és Sheridan végül ezt a témát is alárendelik a férfi szemszögnek. Sikertörténet-kezdeményt faragnak a tragédiával kecsegtető átlagember-történetből (vessük ezt össze a 3 évvel ezelőtti mű távoli fegyverropogásokat halló, rendőrédesapja kivégzése után elkeseredetten focizó kisfiújának beállításával) és az összes többi potenciálisan izgalmasnak tűnő témát is csak félkézzel kenik oda. Lezárt bűndrámáról jobb nem álmodni, a készítők nyomatékosan folytatást készítenek elő, cseppet sem zavarja őket a kurrens második rész temérdek elvarratlan szála, ügyetlenül beexponált karaktere, problémája – a trilógia utolsó felvonására visszavárják az itt nem is említett Emily Blunt-féle Kate-et, a néző pedig addig is lógva marad a tanácstalanságával. Elmúlt az első rész dicsősége: a Sicario hagyatéka a Rambo 2. sorsára jutott, egy értelmetlenül továbbszőtt és a nagy sietségben hamar kifulladni látszó franchise jellegzetességeit öltötte magára. Üres termék lett, nem ragyogóra csiszolt koronaékkő.  

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322