Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Testről és genderről – Lukas Dhont: Lány

Két stílus elegyedik az első nagyjátékfilmjével jelentkező Lukas Dhont szerzői mozijában, ám a homlokegyenest más szemléletmódok nehezen eredményeznek egy ütős alkotást. MOZI
 
Lány  
(Girl)
belga-holland dráma, 109 perc, 2018
rendezte: Lukas Dhont
forgatókönyv: Lukas Dhont, Angelo Tijssens
operatőr: Frank van den Eeden
vágó: Alain Dessauvage
zene: Valentin Hadjadj
producer: Dirk Impensm, Lise Lambert
szereplők: Victor Polster, Arieh Worthalter, Oliver Bodart, Tijmen Govaerts, Magali Elali
forgalmazza:  Vertigo Média Kft.
bemutató:2018. november 15. 
 

Az ifjú belga rendező a napjainkban óriási trendnek minősülő queer cinema által keltett hullámokat igyekszik meglovagolni, ám mozijában a trendkövetésen kívül nem sok forradalmi tényező maradt. Cannes-ban versenyzett, kritikai elismeréseket gyűjtött, ám a Lányban ez pusztán a felszín, szubsztanciája igen kevés, drámaisága még csak nem is pislákol.

Becsületére legyen mondva, Dhont legalább mímelni próbálja a nemrég például az Egy fantasztikus nő révén szárba szökkent LMBT-mozis erényeket. Főszereplőjére, a kamasz Larára nyomatékosan emberként tekint, és visszafogott eszközökkel próbál hősnője lelkének mélyére ásni. Nekifutása azonban gyorsan csütörtököt mond: a Lány mind pőre, sallangmentes darabként, mind szubjektivitást előtérbe hozó karakterdrámaként rendkívül ügyetlen. Egyszerre követi a minimalizmuson nyugvó kortárs európai iskola formai és dramaturgiai húzásait, ugyanakkor rokonszenvez a stilizációra hagyatkozó lírai realizmussal is. Valósághűségével alighanem a hétköznapok folyását kívánta megragadni a rendező, míg utóbbival hősnője coming-of-age story-ját, belső konfliktusait és révbe érését igyekezett felerősíteni.

Szó se róla, a cselekmény nem is hallgatja el a balerinaként érvényesülő kamaszlány égető problémáit. Dhont sajnálatosan kevésszer rezegteti a mű drámai amplitúdóját, ám abban a pár percben, amikor mégis sikerült neki, tulajdonképpen gyönyörű kudarcként definiálhatjuk a filmet. LMBT-sarokpontokként zúdulnak ránk a definíciós nehézségeket, az egészséges önkép létrehozását körbetáncoló epizódok, olykor a családi drámának teret nyitó szakaszok sem mutatóban vannak. Újabb lényeges problémakört vezet elő a megalázottság-tematika, hovatovább, a Lány gyakran visszatér e gondolathoz: Lara a külvilág szemében félember, néha még az apjával is verbális párbajba kénytelen bonyolódni, a film egyik legnyugtalanítóbb pillanatában egyenesen nemi szerve közszemlére tétele jelenti a barátság, a befogadás csimborasszóját. Társai kebelre ölelést, toleranciát hirdetnek bulizással, italozással, de fel sem fogják, valójában mennyire kirekesztőek, és ezek az úgynevezett pajtások be sem tudják vallani maguknak, miért szállnak rá Larára vagy pontosan mit óhajtanak tőle. Édesapja valamelyest elfogadóbb, ám néha őt is kételyek gyötrik – Dhont sajnos a kelleténél többször tér vissza a páter szálára, így munkája redundáns, átütő erő nélküli személyiségdrámaként szerepel le, a rendező több lényegtelen pillanatot helyez centrumba, míg a fontos jeleneteket hagyja elsikkadni.

Ilyen falrengető momentum volna a bimbózó szerelem eszköztelen ábrázolása: nagyszerű, amikor Dhont a barátságot egy orális szexszel együtt is romantikus együttlétként, a kiteljesedés netovábbjaként láttatja (csaknem a Robin Campillo-féle 120 dobbanás percenként stíljében), energiája csak rövid ideig tart ki. Ugyancsak nem javít az összképen a balettórákat és a mindennapokat összemontírozó narratíva: a rendező igyekszik párhuzamokra lelni a táncok közben tapasztalt nehézségek és Lara belső odüsszeiája között, ám törekvése visszafelé sül el. Inkább két különálló drámának hat a Lány: az egyik unalmas oktatófilm benyomását keltő, fizikai sérüléseken és a balett „cutthroat business” jellegén időző, a számkivetettségre testi deformációkkal (melyekre tulajdonképpen jól rímel a főhősnőre váró nemi helyreállító műtét) utaló morfondírozás, a másik mozi egy középszerű, sok újat nem villantó családi dráma, hanekei, mungiui, esetleg pialat-i visszafogottságra esküdve.

Humanista film a Lány, ám ezt inkább odavetett párbeszédekből, tolakodóan színpompás, vörösben, borostyánban, kékben, szürkében úszó snittekből tudjuk meg érzések, arcra ülő fájdalmak, netán gyönyörök helyett, ezért a film nem képes a referenciapontként citálható Egy fantasztikus nő örökébe lépni. Líraisággal játszadozik, belecsíp a realizmusba, a főszerepet játszó Victor Polsternek nincs Daniela Vega-kaliberű jelenléte, csupán botladozik, sodródik az árral, így rezdülései sem támogathatják hitelesen a stilizált vágyetűdöket. Univerzális igényű, impresszionizmussal zsonglőrködő filmként a Lány alapvető érzelmek közvetítésében sem jeleskedik, így a gender-dilemmák összefüggéseit sem képes nyakon ragadni – legfeljebb banális dialógusokkal vagy a már említett, halálosan egyszerű testi metaforákkal.

Ritkán hat ennyire csalódáskeltőnek az európai minimalizmus beemelése: a Lányban sajnos ez a formai megoldás az egyre nagyobb mértéket öltő unalom megfelelője. Dhont jórészt inspirálatlanul, lánglélek híján dobálja egymásra a valami nagyról szónokolni próbáló, ám valójában érdektelen, lapos életepizódokat. Úgy véli, mindez elég egy formabontó, érett LMBT-mozihoz, ám nagyjátékfilmes debütje pont ettől olyan celluloid-lenyomattá válik, amely jószerivel nem is a saját témájával foglalkozik – lehetne ez egy semmitmondó iskoladráma is, a története egy jottányit sem csorbulna, hirdethetné magát ezredik Családi kör-klónként, pejoratív értelemben ugyan, de helytálló volna a párhuzam.

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322