Szó se róla, Astert rendkívül foglalkoztatják az emberi kapcsolatok, olyannyira, hogy A24-terrorjai előbb karakterdrámák és csak utána borzalmat kínáló, zsigerileg kikészítő attrakciók – szereplőrajzaiból organikusan következik az utóbbi, így rendre dezorientált figurái bőrében élhetjük át az igazi pokol felszínre költözését. Ugyanannyira frappírozzák a rendezőt a többfős konfrontációk, mint a kétfős szembenállásra húzott tragédiák: az Örökség családi drámából érlelődött horrorrá, a Fehér éjszakák párkapcsolati tanulmányból fejlődik betyáros szerzői rémfilmmé.

Hihetetlenül formatudatos auteurre bukkanunk Aster személyében. Expresszionista, színekkel és zajokkal kifinomultan játszadozó formanyelve csak tovább fokozza a lélektani síkon kivetülő horrort – a Fehér éjszakák nyitányában havas éjszakai panorámába vegyül olajfestményeket idézően exponált, klausztrofób premier plánok sora, majd az ijesztő szorongást elviselhetetlen üvöltés-sírás váltja. Jószerivel nem is celluloid-rémálmot, hanem delíriumos vizuálorgiát, riasztó festmény-installációt látunk és ez még csak a kezdet. A Fehér éjszakák elsősorban interperszonális és közösségi viszonyrendszerre húzott párkapcsolati pszichohorror, ihletőjeként egy 4 évvel ezelőtti fájdalmas szakítást nevezett meg a direktor. Tort ül benne a kommunikációképtelenség, a másik szándékos meg nem értése vagy direkt odébb söprése, Aster főszereplőnője, Dani (a kiváló Florence Pugh) belső utazására, helyesebben mentális torzulására fektet nagy hangsúlyt.

Fejében lüktető káosza élvez primátust, a cselekmény, illetve a film atmoszférája tökéletes metaforája a hősnő kizökkentségének: a Fehér éjszakák verőfényben szabadítja el a legkegyetlenebb pillanatokat, a nyári napforduló idején zajló svéd fesztivál belépést kínál az agónia birodalmába. Hirtelen fejjel lefelé forduló utat pásztázó vágókép utal a totális ismeretlenségbe csúszásra, Aster pedig zseniális stilisztaként, profi vizuális-és hangtechnikával árnyalja a karakterekre leső borzalmakat. Féltávoli snitt és nagytotál egybekelése okoz nyugtalanságot, Pawel Pogorzelski távoli felvételeken örökített geometrikus testbeszédeire egy zaklatott tekinteten pihenő közeli rímel, dalolászós, vidám hangokat zárójelez a halkan örvénylő, majd fokozatosan magába szippantó, hipnotikus hangkulissza és Bobby Krlic/ The Haxan Cloak zenéje. Halsingland (Budapesten és a szentendrei skanzenben rögzített) tájköltészete lelki poézissé formálódik: minden, ami a főszereplőnővel történik, nagyszerűen megfeleltethető a környezet adottságainak vagy az ott bonyolódó, cseppet sem rózsás, hol valós, hol csupán annak vélt történéseknek. Kibillentség uralja a mozi fabuláját: a Fehér éjszakák pusztán a felszínes szemlélő számára tűnhet mívesre csiszolt folklórhorrornak, de valójában zihálásokra, könnyekre, sikolyokra, roppanásokra, pánikrohamra összpontosító hipnotikus trip a brit A vesszőből font ember, a norvég Álmatlanság és az orosz Nehéz Istennek lenni metszéspontjában.

Depresszióról, magányról, hiábavaló traumafeldolgozásról regél Aster a gyönyörű külcsín mögött: a hősnő tébolya nem önmagából fakad, ez csak következménye annak, hogy ismerősei, barátja, családja teljesen eltűnnek mellőle. Az Örökség famíliadrámáját gyorsan perifériára helyező felütés után Dani és barátja, Christian közös nevezőre próbálnak jutni és Aster a felépülés, továbblépés, hiábavaló segítőkészség dilemmáit injektálja a nő-férfi kapcsolatba – Christian próbálja jobb mederbe terelni barátnője életét, de szavai süket fülekre találnak, Dani végleg egyedül marad. Közös barátaik ugyancsak nem lendítik előre a helyzetet: a Fehér éjszakákban találni a lányhoz empatikusan közelítő, intelligens (kutató, jegyzetelő, szakterületén is jártas, turistatársként kedves) antropológushallgatót és ignoráns, teljesen faragatlan (egy ponton ősfára vizelő, de bocsánatkérést arrogánsan, értetlenül lerázó) ismerőst, rajtuk keresztül pedig a különféle jellemek személyiségformáló, illetve azt destruáló erejére világít rá Aster. Hősnőjét két, igen szélsőséges értékrendű világ taszigálja ide-oda: ha közvetlen barátai sem nyújtanak neki kezet és a baráti társaság is feloszlik (például egy méltatlanul disszertáció-huzavonával fémjelezve), plusz az új otthonának hitt svéd Harga-kultusz is csak befolyásolja Danit, végképp nincs lehetőség múltlezárásra, jelenben élésre és jövőbe pillantásra, csak az érzelmei felkorbácsolódása és a fejében zúgó hatalmas őrület kerítheti hatalmába a lányt. A Fehér éjszakák hiteles pszichológiai profilt készít a semmibe vett, növekvő betegségüknek kiszolgáltatott, meg nem értett egyénekről – Florence Pugh brit-amerikai mátkáját gondolkodás nélkül a Requiem egy lányért, a Dombokon túl és a Keresztút közép-nyugat-európai nőalakjai közé sorolhatjuk.

Összetett, nagyfokú emberismeretről tanúskodó történetében Aster a szektás agymosásra is figyelmet fordít. A hagyománytisztelőnek mutatkozó („Ügyelünk a vérvonal tisztaságára.”), de valójában hipokrita („Az orákulum vérfertőzés útján született.”) pogány közösség kódexxel, szentélyekkel, önfeláldozásra bíró rituálékkal – a roncsolódó fejű, leszakadó lábú tagokkal ijesztő snittek hirtelen naturalizmusa sokáig elkísér – igyekszik makulátlannak tűnni. Létük alapját azonban manipuláció, idegenek külföldre csábítása, majd lépre csalása/ elvezetése, preparációja/ lemészárlása, fejre sújtó kalapács, tehát patologikus viselkedés nyújtják. Danit és Christiant is a bűvkörükbe vonják: a Fehér éjszakák legkiválóbb párhuzamos montázsában szexuális ceremónia és idegeket felszámoló sikoly mosódnak össze, végképp kiderül, a film nem hagyományos nyelvezetű, cselekményes ujjgyakorlat, hanem rezdülésekre, atmoszférára támaszkodó nagybetűs Tapasztalat. Aster részben a tévedések végjátékával operál, lévén Dani és Christian szerelme kezdettől fogva pont egymás meg nem értése folytán menthetetlen, ugyanakkor a szekta sem rest (vö.: Karyn Kusama: A meghívás) és áthidalhatatlan szakadékot ékel a főszereplők közé. Danit végképp elveszejtik a pogányok, és mint a groteszken, fekete humorral induló, mind bénítóbbá, félelmetesebbé váló jelenetekből kiderül, ez azért sikerülhetett nekik, mert az elesett lány mind jobban kiüresedik, végül pedig abszolút védtelenné válik a sötét praktikákkal szemben – épp, mint a tavalyi Örökség széthúzó, vitázó, üvöltő, pusztuló Graham-családja.

Szimbolizmussal, csinos képi metaforákkal él a direktor ennek bizonyításához. Nyíló szemmel helyettesített elmosódott snitt zúdul ránk, valóság és téveszme násza bomlik ki, az angolt felváltó svéd bábelisége, a színes pingálmányok, ornamentikus formák mögött a leggátlástalanabb Gonosz lappang, a Fehér éjszakák tökéletesre faragott tudat-tragédia – záróképsorain Maria Falconetti orléansi szűz-tekintete montírozódik az Elkülönítve című Todd Haynes-traumadarabban látható, magát önszeretetbe csábító Julianne Moore-pária viselkedésére. Bizarr újjászületés-történet a Fehér éjszakák, egy fiatal nő vallási extázissal is rétegzett karaktertanulmánya: a Lady Macbeth után Florence Pugh ismét egy őt kizsákmányoló világot hátrahagyó, cserébe még nagyobb őrületbe fejest ugró lányt játszik – az utolsó pillanatok mosolyra görbülő zokogása józan észt végérvényesen felszámoló érzelmi terror és haláltánc, a látszólagos nyugalom mögé örökre beférkőzött az értelmezhetetlen, rabságba kényszerítő elmezavar.