Tuza-Ritter Bernadett másfél évig rögzítette egy családnál 10 évig robotoló szolgálónő, Maris hányattatásait – a ház úrnője, Eta cserébe pénzt kért a fiatal rendezőnőtől, aki a modern rabszolgaság nagyon is létező, hazánkban 22 ezer főre, Európában uszkve 1 millióra, világszerte pedig 45 millióra rúgó zsarnoki intézményéről rántott le egy aprócska leplet. Az Egy nő fogságban azonban nem globális vádbeszéd, netán száraz tényekkel támogatott humanitárius segélykiáltás. Pusztán egy sokáig burokban élő középkorú nő portréja, mely rávilágít, hogy amíg őszinte odafordulás létezik, addig a legreménytelenebb helyzetből is van kiút – Tuza-Ritternek nem feladata átfogó képet nyújtani, csupán egy kisléptékű szenvedéstörténetben igyekszik szemrevételezni magát az embert. Úgy véli, amíg csak egy kis, elzárt közegben mozgó, hányatott sorsú karakterre sikerül irányítani a kamerát, feltétlenül megérte a vállalkozás.

Igaz, a témáról készültek már honi vonatkozású darabok, úgymint Till Attila Csicska című rövidfilmje vagy Hajdu Szabolcs mágikus realizmussal parolázó easternje (Délibáb), ám az Egy nő fogságban-t elsősorban részletgazdasága és óriási érzékenysége választja el tőlük. Vizuálisan és a szavak szintjén is kifejeződik a forgatás idején 53 éves Maris érzelemvilága. A dokumentumfilmben egy elnyomójával szemben ritkán fellépő, ám elszántságát és olykor humorérzékét őrző, kezdetben cseppet sem rózsás helyzetű gyári munkásnővel találkozunk. Bejelentett keresőtevékenységéből származó bérét le kell adnia gazdáinak, akik cserébe kanapén alvásra és ételmaradékok fogyasztására kényszerítik. Reménytelenségét az operatőri munka hűen tükrözi: zömmel a Maris ráncos-barázdált arcán, szomorú pillantásain időző premier plánok dominálnak, a közelképek menekülési képtelenségről, az aktivitás hiányáról beszélnek, gyakran kimondott szentenciák helyett. Klausztrofób snittek reprezentálják Maris (valódi nevén Edit) röghöz kötöttségét és nagyfokú identitásválságát: négy fal közé szorítva nemcsak az individuum cselekvésre való hajlama szívódik fel, a lelke sem bírja örökké. Fogolyként lézeng a szakadatlan munkára, hovatovább, végtelen megalázottságra fogott nő – az olykor felvillanó, feketébe, lilába burkolózó kistotálok újfent a főszereplő csapdahelyzetét erőstik, nem különben az elmosódott tárgyakat, ritkás fénypászmákat, lens flare-eket beengedő etűdök és az asztalt, táskát pásztázó, ijesztően minimalista beállítások.

Tehetetlenségét nemcsak a vizualitás, de a hangtechnika oldaláról is csodálatosan leképzi a rendezőnő: a főszereplőnő halk, bizonytalan szavait többször elnyelik az uralkodónői pózban tetszelgő Eta – valamint a matróna helyzettel visszaélő gyermekei – lekezelő dörgedelmei, nyílt, rendkívül durva és sértő, diktatórikus kakofóniába fulladó parancsolgatásai, inzultusai. A ház úrnője erősnek kívánja láttatni magát (szabályosan büszke rá, hogy nem végez házimunkát, mert a szolgái majd megteszik helyette), ám valójában csak kisszerű szörnyeteg, tespedtsége révén nyúzott, sajátos közép-kelet-európai Döbrögiként fest, hihetetlenül szánalmas figura. Maris előtt azonban ledönthetetlen falként magasodik. Etát ugyanis sosem látjuk, fenyegető jelenlétéről kizárólag műkörmei, cigarettát tartó keze és természetesen hangoskodása tanúskodnak – az Egy nő fogságban uralkodói perspektívája egy semmiben dőzsölő középkorú asszonyhoz tartozik, mely igájában az elnyomott, verbálisan és fizikailag is bántalmazott Maris sínylődik. A főszereplőnő ugyanis – részben a képen kívülről érkező szidalmak, sakkban tartó felszólítások, ugráltatások hatására – fél, nyomasztja a bizonytalanság („Ugye, te nem fogsz elhagyni?” – kérdezi az őt kamerájával kísérő rendezőhölgytől), a terror végképp beépült a hétköznapjaiba.

Tuza-Ritter azonban újabb megoldást kínál, sőt, újabb, hangkezelésben is megnyilvánuló szemszöget választ. Résztvevő dokudrámájában ugyanis az ő halk, empátiára törekvő, bajba jutottakon segíteni igyekvő, szociálisan szenzitív hozzáállása nyújt oázist a patthelyzetben vergődő Marisnak. Újabb dimenzió nyílik meg az alig 90 perces játékidő során: az alkotás nők összetett viszonyrendszerét is ábrázolja, egészen konkrétan gyengéd támogatásnak, vitriolos odamondásoknak és kétségbeesett, majd egyre határozottabb szabadulni, mi több, élni vágyásnak rendeli alá a narratívában felbukkanó karakterek szóbeli megnyilvánulásait. Verbális kifejeződési mintákat látunk és valamennyi egy-egy attitűdöt képvisel – Eta bántalmazó női tekintetéből szépen eljutunk a lefilmezett Marisig, valamint a hozzá egyre jobban kötődő rendezőnő szemszögéig. Tuza-Ritter remek arányérzékről bizonyságot téve nem mozdul el sem a magát képen kívülre pozícionáló, objektív-tárgyilagos kérdező, sem a fátyolos hangú, túlságosan elkötelezett filmes irányába: nagyon okosan hagyja, hogy Maris önállóan beszéljen a tapasztalatairól, miközben az alkotó nem is vonja ki teljesen magát a látottak hatása alól. (Érdemes megfigyelni, hogy a láthatatlan nőalakok, Eta és Tuza-Ritter Bernadett közül melyikük hanghordozása ültet el félelmet Marisban és a szemlélőben, illetve melyikük néha töredezett, néha dallamos kedvessége biztosít nyugalmat.) Fordulópontként a közös varrás-jelenet jelölhető meg. A feminista, elnyomottakon segítő perspektíva ekkor kap félreérthetetlenül humanista nyomatékot, csaknem poétikussá lesz a Tuza-Ritter és Maris közötti csendes, gyengéd bajtársiasság – és ebből a kapcsolathálózatból nem szabad kihagyni a hősnő addig csak fotókon mutatott kamaszlányát, a 16 éves Vivit sem, lévén Marisnak épp a gyermekével való újraegyesülés hozná el a nagybetűs Függetlenséget, az új élet reményét – cselekvővé, aktívvá lényegülése ekképpen újabb, szintén lényeges feminista síkkal gazdagodik.

Pontosan innen datálható a főszereplőnő újjászületése: az addig csupán félve megszólaló szolgálóasszony lelki társra akad, bátorságra tesz szert, pozitívan kezd nyilatkozni az őt riporterként faggató hölgynek, menekülési szándékáról beszél vele. Az Egy nő fogságban feminista látószögét így az akarat győzelme, a lelki és testi szabadságtudat csúcsra jutása biztosítja – a zárt, többnyire arc uralta térből végül nyílt, totálokkal aláhúzott budapesti terekbe érünk, Maris leveti a béklyókat, új életet kezdhet, szabályosan – például az öltözködése és ironikus odamondásai révén – kivirágzik. És csupán itt bicsaklik meg picit az eredetileg vágóként (például a Deák Krisztina-féle Aglaján) dolgozó, ezúttal pedig írói, operatőri és executive produceri teendőket is végző Tuza-Ritter nekiveselkedése. Dokumentarizmusát az utolsó 15-20 percre ügyetlen fikcióként ható, túlzottan melodrámaira hangolt (noha a rendőrség és a krízisközpont inkompetenciáját, vagyis a külvilág reakcióját felvillantó epizódok kissé árnyalják a képet) záróakkord gyengíti anya és lánya kissé negédes találkozásával, munkába állással, teherbe eséssel, karácsonyi ünnepséggel. Noha a formanyelvi váltás a ridegséget hátrahagyó Maris oldottabb lelki alkatára indokoltan reflektál, a kevesebb több lett volna – az Egy nő fogságban legemlékezetesebb és őszintébb rezdülései ugyanis a merev, szabályozott pillanatokat fokozatosan leváltó, melegséget, otthonosságot kölcsönző, empatikus megnyilatkozásokban keresendők alany és filmkészítő között.