A képregények lapjain régóta nem újsütetű a kék mezes, vörös köpenyes Acélember imágójának fejtetőre állítása. Gardner Fox és Mike Sekowsky a DC Multiverzumban helyett kapott  alternatív világában, a Föld-3-on zsarnoki Ultramanként éledt újjá hősünk, a Mark Millar-féle, Elseworlds-ös Red Son az ukrán kolhozban landoló, majd szocialista propagandahőssé, végül szadista diktátorrá aljasuló Superman éthoszával babrált, Grant Morrison szintén Multiverzumos limitált kiadásának (The Multiversity) egyik minisorozata (Mastermen) a náci csodafegyverré avanzsált hős ötletén kérődzött. Velük szemben a Warner és a Marvel-mintára létrehozott DC-filmuniverzum hiába próbál életet lehelni kékharisnyánkba megannyi egyéb hős mellett, nem szólva a több évtizedre visszanyúló, az 1978-as Richard Donner-mozi kivételével balul elsült próbálkozásokról.

Üvölt a remekműstátuszért, legalábbis a maradandó élményért a második filmjét rendező David Yarovesky (2014-ben rukkolt elő a The Hive című sci-fi horror-debüttel, rezüméjén Julian Perretta és Korn-klipek, valamint videojáték-rendezések sorakoznak) „gonosz gyerek” narratívára húzott interpretációja, ám a Brightburn iszonyúan felszínes marad. Hiába állt csatasorba A galaxis őrzői pimasz humorú auteurje, és hozta magával írónak az öccsét és az unokatestvérét, közös produkciójuk egy PR-hazugságból élő, rutinból összetákolt ujjgyakorlat, ezerszer látott fordulatokkal. Legfájóbb pontja az emberi tényező csaknem totális sutba hajítása: Brandon Beyer, az ördögi 12 éves ugyanis kezdettől fogva szupergonosz, destruktív ősereje végig benne lüktet, csupán hívószóra vár. Így rögtön odalesz az iránta táplált nézői empátia, Gunn-ék és Yarovesky nem egy humanizált antihőst, hanem egy készen kapott negatív karaktert szabadítanak ránk – tudjuk, hogy az ügyeletes gonosz legyőzhetetlen, így pusztításai súlytalanok, eképpen a frászt sem tudja hozni ránk. Jóllehet, végig az ő szemszögébe kényszerít bennünket a cselekmény, kidolgozatlan jellemet követünk, így a Superman-kánon régóta várt paradigmaváltása is hiábavaló.

7 évvel ezelőtt Josh Trank ugyancsak egy nemezis életre keltésével foglalatoskodó Az erő krónikája című darabja jelenthetné az origót: a direktor ott ugyanis nem felejtette el közülünk való gyarlóként ábrázolni a szülői és iskolai bántalmazások, plusz anyahalál örvényében pszichopatává züllő Andrew Detmert, belső útja képezte a sztori fókuszpontját, komplett folyamatábra rajzolódott ki. Yarovesky ellenben tessék-lássék metaforákat ékel be a pubertáskorról pornóújságokkal, szex és erőszak rokonításával, valamint egy ügyetlenül papírra vetett apa-fiú dialógussal, minden egyéb parlagon hever. Szinte alig vívódik a kamasz Brandon, egyszer-kétszer zaklatottan hadar valamit lelki kötélhúzása indexeként, később enyhén rángatózik, tinédzser-tortúrája azonban pusztán néhány percre redukált kötelező panel, egyszer sem tényleges fordulópont – a karakter egyszer sem néz szembe az esendő tizenéves volta és a valódi eredete közötti, szüntelen tipródásra késztető drámai ellentéttel.

Újrafazonírozott Damiennel örvendeztet a Brightburn: az akutális Ómen-ördögfióka nem osztálytársai gúnyolódásai miatt lövell sugarakat a szeméből és gyilkol, egyszerűen azért jár el így, mert földönkívüli eredete slasherbe illő tettek elkövetésére determinálja. A kissrác pedig szabályosan élvezi a megalomán vadállat szerepét, melynek folyományaként Brandon irritálóvá lényegül, olykor egyenesen azt várjuk, sértse őt önértékelésében, üsse földig, rúgja arcon a suli nagyhangú kötekedője. Kaján vigyorral, lakonikusan reagál anyukája és apukája különböző aggodalmaira, rideg távolságtartással jár-kel és machinál az őt körülvevő hús-vér figurák ellen, így az írók és a rendező feleslegesen dúsítják a sztorit újabb mellékszálakkal. Rövid időre összekapnak a szülők, családi dráma nyomai sejlenek fel rokonok perpatvarával, iskolai zűrök merülnek fel és felejtődnek el legalább ilyen gyorsan, egyszerűen semmire nem jut idő, energia, így a hálás témák téttel sem bírhatnak. Leszakadt állkapcsok, vérben úszó fejek, ostoba, decibeldöngetésre is alig jó jump scare-ek nyomatékosítják a 12 éves antagonista természetét – a külsődleges, gore-ban nyakig gázoló motívumok pedig egy pillanatig sem kompenzálják az összetett karakterfejlődés ordító hiányát.

Gunn és társai ráadásul a 7 milliós, napjainkban roppant alacsony büdzsé dacára sem bírják hanyagolni a fináléra időzített mikro-rombolást statiszta-szerepbe kényszerült fontos mellékalakok likvidálásával, családi lak porig rombolásával. Ötlettelenségüket csak egy thrillert ígérő, majd gyorsan ismét horrorba váltó dramaturgiai félrevezetés (red herring) írja felül, ám ahogy nagyjából a Brightburnben minden más, ez sem több gyorsan lezajló, így kvázi semmit nem érő olcsó bűvésztrükknél. Divathajhász, formabontó ötletekkel azonban nem rendelkező iparosokként a készítők még egy végefőcím elejére biggyesztett pluszjelenettel (valamint a James Gunn örök munkatársaként feszítő Michael Rooker újabb cameójával) keltenek riadalmat, újfent haszontalanul.

A Brightburn 90 perce egy szempillantás alatt lepereg, potenciálja észrevétlenül füstöl el – a daliás, ránk mosolygó Superman a képregényekben jó ideje lezajlott és voltaképpen máig tartó reneszánsz után celluloidon sajnos hiába malmozik az abszolút megérdemelt vérfrissítésért. Ha már negatív hasonmása sem hozza el számára a mozirajongók által olyannyira óhajtott komplexitást a paródiába hajló (Richard Lester rendezései), ambiciózus, cserébe gyilkosan unalmas (a rossz emlékű Bryan Singer-próbálkozás) vagy szimpla akciómasszává degradált filmek (ld. Zack Snyder garázdálkodásait) után, akkor ki vagy mi fogja?