Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

A Marvel-svindli – Anthony és Joe Russo: Bosszúállók: Végjáték

Fájdalmas kudarc: a Marvel Moziverzum harmadik fázisát záró szuperhős-eposz üres kézzel hagyja távozni a jóval többre óhajtókat. MOZI
 
Bosszúállók: Végjáték  
(Avengers: Endgame)
amerikai kalandfilm, 182 perc, 2019. 
rendezte: Anthony Russo, Joe Russo
írta:Christopher Markus, Stephen McFeely
producer: Kevin Feige
szereplők: Brie Larson, Karen Gillan, Bradley Cooper, Scarlett Johansson, Evangeline Lilly, Robert Downey Jr., Josh Brolin, Chris Hemsworth, Jon Favreau, Paul Rudd, Michelle Pfeiffer
forgalmazza: Fórum Hungary
bemutató dátuma: 2019. április 25
 
22 film, milliárdok tömkelege, új franchise-építési modell: csupán néhány rendkívül fontos tényező a 2008-ban startolt mozisorozat sikeréhez. A Vasemberrel hódító útra indult képregény-stúdió újraírta a játékszabályokat: nemcsak egyetlen hősre koncentráló szériákban gondolkodtak, rengeteg spin-offja, eredettörténete, illetve a főhősöket összeeresztő dobások gigászi bevételeket termelve avatták egyeduralkodóvá Kevin Feige cégét, az állandó marketing-uralomról nem is szólva. Négy dekáddal korábban, A keresztapa, a Cápa és az Egy új remény berobbanásakor regényadaptációkra és önálló ötletekre húzott, jól felépített sztorikból született biznisz fiatal mozi-fenegyerekek jóvoltából – mostanra ez lecserélődött, a PR előrébb való lett, a producer még inkább üzletemberré vált, a cselekményszövés immár másodlagos, a számtalan irányba ágazó univerzumépítést a Star Warstól a Halálos iramban-ig lassan az összes hollywoodi franchise majmolja.
 
Épp ez a Bosszúállók: Végjáték címre keresztelt finálé legnagyobb rákfenéje: Anthony és Joe Russo ügyet sem vetnek holmi koherens dramaturgiára, sci-fi, fantasy-elemekkel zsonglőrködő blockbusterük szép csomagolású, belülről ürességtől kongó termék. Pusztán a hype, a rajongók fárasztó elméletgyártása, internetes fórumokon zajló heves verbális pengeváltása tartják fenn a mozit, egy percig sem az archetipikus, tündérmesei hőskarakterek jelleme, konfliktusaik létrejötte, a nagy csata izgalma – így hiába duzzad 181 percre az utolsó ütközet, a mozi egy levegőben lógó, irritálóan kusza látványpornóvá fajul. Russóék hattyúdala (benne a címhősök és ősnemezisük, Thanos mindenre pontot tevő összecsapásával) kínos poénkavalkádból, primitív nézőbőgetésből (inspirációs forrásnak alighanem A gyűrűk ura: A király visszatér maratoni hosszúságú epilógusát nevezhetjük) élő pénzszivattyú, ami az univerzumépítéssel nagyjából egykorú nosztalgiahullámot sem átallja pofátlanul kihasználni. A Végjáték egy önmagát szipolyozó, korábbi részekre nagyon erőszakosan kacsingató (szemléltető ábraként lásd: Terminátor: Genisys) hullámvasút. Itt az első Bosszúállók zárlata értelmeződik újra, ott a 2014-es A galaxis őrzőit gyalázzák meg, ismét máshol a gyalázatos Thor: Sötét világra biggyesztenek koszorút. Paródiába hajló rip-offként funkcionál a befejező rész: az időugrást plot device-ként használó dolgozat magát humorosnak vélve húzza karóba a Vissza a jövőbe-trilógia konkrét jeleneteit egymást kerülgető, majd összetalálkozó főalakokkal, átláthatatlan hóbelevanccá gubancolódott tér-idő paradoxonokkal. Totális fantáziátlanság ül tort, a direktor-testvérpár hű íróik segítségével gyakorlatilag a Végtelen háború cselekményépítését hangszereli újra más perspektívából – míg ott Thanos, a lila óriástitán került fókuszba a végtelen kövek hajkurászásával, addig a Végjátékban a daliás vitézek járják végig ugyanazokat a stációkat, újfent a korlátlan hatalommal felruházó színes MacGuffinokat űzve. Ez már önmagában kegyelemdöfést visz be a mozinak, de az infantilizmus még csak le sem áll itt, a gátlástalan, ügyetlen remake-stratégiát mímelő narratíva sosem drámai feszültséggel, hanem óvodás viccelődéssel tör ösvényt a harmadik felvonásnak – márpedig a sztreccsruhába bújtatott fenekeket kommentáló főalakok ritka arcpirító benyomást keltenek The Three Stooges-féle splapstickbe illő kergetőzésekkel, botladozásokkal.
 

Igazi dráma alig lepi el a vásznat: hol Scott Lang alias Hangya szemei lábadnak könnybe, később az egyik ős-bosszúálló önfeláldozása libabőröztet, esetleg a családját vesztett íjász, Sólyomszem önbíráskodóvá silányulása csihol némi izgalmat, de a tragikus amplitúdójú rezdüléseket folyton hátérbe szorítják a fejvakarásra késztető poénbetétek. És mivel a Végjáték végig konzekvensen tartja magát a rip-offok íratlan szabályaihoz, lehetetlen komolyan venni egy sokkoló plot pointot, ha azt már ugyanazzal a szöveggel, uszkve hasonló szituációban ellőtte a Végtelen háború. Örülhetnénk a money shotokban bővelkedő, epekedve várt harcszcénának, de ugyanúgy hoppon maradunk. Sötétben zajló, kaotikusan vágott pillanatokkal terhelt haddelhadd borzolja a kedélyeket, gumibabákként földre zuhanó, ide-oda ugráló CGI-figurák szívódnak fel egy hatalmas digitálmasszában, cserébe bámulhatjuk Michelle Pfeiffer és még egy tucat mellékszereplő néma cameóját, megüti a fülünket a hirtelenjében visszacibált Fekete Párduc összesen 2 db sora. Itt senkinek nem jut eszébe hús-vér figurákat teremteni, netán élővé avatni a kalandeposzok hőseit, jobbnak tetszik – A Karib-tenger kalózai: A világ végén című rettenet modorában – direkt, abszolút komolyan vett gyagyás beszólásokat írni, ám ezzel azonban pont a kaland szellemisége vész el, a karakterológia hátrányára bevetett digitális effektusok garmada pedig egyenesen lekicsinyli a nézőket.

Kontrapunktként ott találjuk a szerzői jegyeket villantó, zsánerhagyományokat törő korábbi epizódokat: a politikai thrillerként konstruált A tél katonáját, a Polgárháború moralitásdrámáját, a Pókember: Hazatérés friss tinikomédia-átiratát, de még az olyan szürkébb darabok, mint a Doctor Strange is energikusabbak, izgalmasabbak és – ami a legfontosabb – jobbak, mint a Végtelen háború és a Végjáték együttvéve. Készítőik nem szégyellnek karaktert építeni, akciót és poént közös nevezőre hozni, a 22., befejező epizódból viszont hiányzik a szív és az ízléses humor. Igaz, Russóék realistább hangvételű szuperhősfilmjei (az említett A tél katonája és a Polgárháború) jobban muzsikálnak, a páros azonban nem több egyéniség nélkül robotoló iparosoknál, akiknek a franchise szülőatyja leosztotta a lapokat, szemben a második rész, a sajnálatosan alulértékelt Ultron kora után távozó Joss Whedonnel (vagy épp a Vasember 3-at dirigáló Shane Blackkel). Előbbiek parancsokat teljesítenek, az utóbbi individualista, bízik a nézőiben, popkultúrát és drámát fésül össze, saját logikáját kívánja bevégezni.

Ennyit tudott a Marvel-mammutvállalat: mint egy lelkiismeretlen értékesítő vagy piramisjátékos, óriási várakozást épített 11 éven keresztül, elhitette velünk, milyen sokat ér majd a számtalan, egymásra felelő karakter odüsszeiája, hogy aztán a célegyenesben képen röhögje az őket vakon követő publikumot az első hétvégi listavezetés bűvöletében.              

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322