A jelenleg a negyedik évadánál tartó (de már újabb berendelt szezonnal biztosított) sorozat alaptörténete első ránézésre olyan, amit kitalálni is nehéz lenne, ám a javarészt fikciós sztori nagyon is valóságos alapokon nyugszik. A többek között bennfentes kereskedéssel vádolt milliárdos kockázati alapkezelő és a nyomában loholó New York-i ügyész, sőt mi több, a pénzügyi cég munkapszichológusa tényleg léteznek s léteztek, a vélhetően az ő inspirációjuk nyomán kikerekített történet pedig az utóbbi néhány év egyik legjobban megírt tévés drámája. Ritka, hogy egy ennyi szereplőt (és ekkora színészeket) mozgató produkció, pláne nagyrészt látszólag száraz tőzsdei környezetben ilyen részletgazdag, zseniális megoldásokkal operáló és helyenként már-már végletekig kidolgozott legyen. A Milliárdok nyomában írói és alkotói azonban nem csak megugrották ezt, de az első négy évad során újra és újra túltettek saját korábbi teljesítményükön is.

A sorozat főszereplői: egy nagyon szegény családból származó, de immár elmondhatatlanul gazdag, a szabályokra (és úgy nagyjából mindenre és mindenkire) többnyire fittyet hányó pénzügyi nagyágyú, a Wall Street rocksztárja, Bobby Axelrod (Damian Lewis); és egy kifejezetten vagyonos, elitcsaládból származó, végletekig leszabályozott, munkamániás ügyész, Chuck Rhoades (Paul Giamatti). Már csak a két figura és az őket alakító nagyszerű, itt pedig különösen brillírozó színészek miatt is élményszámba menne a sorozat, de lehetetlen róluk úgy beszélni, hogy ne hozzuk szóba a hátterüket biztosító nőket: Axe feleségét, Larát (Malin Akerman), valamint az ügyész feleségét, Wendy-t (Maggie Siff) – aki egyben Axelrod bizalmasa és cégének szuperbefolyásos munkapszichológusa is. 

A Milliárdok nyomában meglehetősen rétegzett anyag. Első körben a két nagyhatalmú, de egymással folyton szembenálló férfi történetének tűnhet, de közben ugyanannyira szól róluk és személyes küzdelmükről, mint a mögöttük-mellettük-közöttük (mikor-hogy) álló két erős női karakterről, utóbbiak nézeteltéréséről, vagy ha úgy tetszik, féltékenységéről is. S ezzel még nincs vége, mert a harmadik vonalban ott sorakoznak a hadvezéreikhez (sokáig) hű, s így szintén egymással szembenálló katonák, az ügyészi csapat (Condola Rashad és Toby Leonard Moore) és idősebb Rhoades (Jeffrey DeMunn), valamint a pénzügyi cég vezetése és menedzserei (többek között David Costabile, Kelly AuCoin és a szerepe szerint is transznemű Asia Kate Dillon) is. A széria tehát jól illeszkedik az utóbbi bő egy évtized erős női sorozatkaraktereket felvonultató trendjeihez is, elég csak a House of Cards, a Diane védelmében, a Breaking Bad, a Mad Men vagy épp a Sons of Anarchy említése – különösen, hogy utóbbi kettőben szintén fontos szerepe volt az itt is szépen lassan harmadik főszereplővé előlépő Maggie Siffnek. Az általa alakított figura, csakúgy, mint Axe felesége, majd a negyedik évadban érkező partnere és üzlettársa is, erős, önálló, határozott, gazdag és domináns karakterek.

Eközben a Milliárdok nyomában úgy komoly és izgalmas, hogy még humora is van. Nem is akármilyen, különösen a tőzsdei környezetben.  A harmad vonalbeli háttérszereplők élettörténetét és vágyait (adott esetben legrejtettebb szexuális szokásait) is ismerjük, az egyébként tévétörténelmi jelentőséggel bíró transzgender karakter nemi identitása itt sokadik mellékes csupán, miközben idővel kiderül, ebben a történetben egyetlen figura sem csak fekete vagy fehér. Mintha főhőseink egy libikókán ülnének: állandóan változik, épp kinél van a morális fölény. A sokszor a valóságból merített pénzügyi machinációk és jogi esetek, illetve a 9/11-es háttérsztori mellett számos kisebb-nagyobb, de kivétel nélkül izgalmas, és nem egyszer érzelmes mellékszállal is mozgatott cselekmény a rendkívül színes karakterrajzok mellett már tényleg csak hab a tortán. Az nem meglepő, hogy a korábban már többek között a Pókerarcok (1998, r.: John Dahl), az Ocean’s Thirteen – A játszma folytatódik (2007, r: Steven Soderbergh ) és a The Girlfriend Experience (2009, r.: Steven Soderbergh) forgatókönyvein is együtt dolgozó Brian Koppelman – Davide Levien duó újabb együttműködése is remek végeredményt hozott, az viszont szinte biztos, hogy ezúttal nagyon jót tett nekik, hogy beszállt még melléjük a New York Times korábbi újságírója, Andrew Ross Sorkin is, aki korábban Too Big to Fail címmel könyvet is írt a Wall Street és Washington kapcsolatáról. (S aki csak névrokona Aaron Sorkin forgatókönyvírónak).

Az első két évad egyértelműen a két alfahím közti játszmára fókuszál, szinte nehéz is különválasztani ezt a kétszer tizenkét epizódot, a harmadik etapban azonban erősen megborulnak a viszonyok. A fókusz eltolódásával az írócsapat sem tudott mindig tökéletesen megbirkózni: Axe válásának például egyáltalán nem ágyaztak meg rendesen, ennek megfelelően el is van kenve ez az amúgy közel sem mellékes szál, de olyannyira, hogy közben azt érezzük, a feleségét játszó színésznő jobb ajánlatot kapott egy másik produkciótól, esetleg fókuszcsoportos vizsgálatok miatt kerül háttérbe... Kár ezért a szálért, korábban ugyanis remekül működött ez a különös kettős tandem, ráadásul idővel megfeledkeznek az alkotók a gyerekekről is, holott a sorozat indulásakor kifejezetten fontos jellem-szemléltető eszköz volt a gyermeknevelés  (az Axelrod családban legalábbis mindenképp). Persze a remekbeszabott dialógusok, a komolyabb televíziós díjátadókon rendkívül méltatlanul mellőzött, pedig kiemelkedően jó színészi alakítások és az új karakterek bevonása, valamint ezzel együtt az erőviszonyok átrajzolása első ránézésre jót is tett a szériának. Asia Kate Dillon mellett Clancy Brown, majd John Malkovich is telitalálatnak bizonyult, de hiába a jó figurák, a harmadik évad végére már szinte egy tálból cseresznyéző korábbi fő ellenfelek összehozása elsőre mindenképp erős váltásnak tűnt.  Főleg, hogy később már nem egyszer közösen harcolnak régi-új ellenfeleikkel. 

A negyedik évadra kissé kifulladni látszó Showtime-széria még így is magasan a jelenleg futó drámai sorozatok egyik legjobbika. Minőségi, szövevényes okos, szórakoztató és fordulatos. Lendületes, és épp annyira insider csak, hogy még a jogi és pénzügyi témák iránt kevésbé fogékony nézőket is a képernyő előtt tartsa.