Egy olyan narratívában, ahol a szereplők se tudják, mi történik velük. Lena sejtbiológus, aki katona férjét gyászolja – míg az eltűntnek hitt férfi egy nap haza nem állít. Nem Afganisztánban, és nem is Irakban, hanem egy Vibrálásnak nevezett, természetfeletti régióban járt, emberalakú növények és cápafogsorú krokodilok között, ahol az odatévedő emberekre lassú, de biztos fizikai és mentális elsorvadás vár. Lena férje azonban csak vegetál, mióta visszatért az egyesek szerint egy alieninváziót előkészítő, mások szerint természeti anomáliának tűnő helyről, ezért a sejtbiológus vállalja a következő expedíciót a Vibrálásba egy fizikus, egy geológus, egy medikus és egy pszichológus társaságában, hogy a pórul járt katonai csapatok után végre a tudósok megfejtsék a Vibrálás titkát, természetét.

Az alkotók le sem tagadhatnák, hogy a Sztalker volt a sorvezetőjük ebben a metafizikai kalandban, de nem is akarják: a filmben és a közösségi médiában is utalgatnak Tarkovszkijra. Az Expedícióban nem a potenciális földönkívüli fenyegetés rejti magában az igazi veszélyeket, hanem az, amit ez az idegen zóna az emberből feltár. Ez pedig nem más, mint az önpusztítás, ami Garland szerint sejtszinten van kódolva az emberi természetben. És itt nemcsak a saját testét felzabáló rákra gondolhatunk, amit a főhősnőnk sejtbiológusként az egyetemen kutat, hanem az emberi kapcsolatokban rejlő pusztításra, az idill tudatalatti szétzúzására, vagy arra, hogy bizonyos traumákból kifolyólag az ember nem tudja értékelni a boldogságát. Sejtbiológusunk például régen egy házassági konfliktussal, a jelenben pedig a férje eltűnésével birkózik érzelmileg, így az ismeretlenbe vezető kalandját nehéz nem a gyász metaforájaként olvasni. Azzal, hogy mennyire változunk meg az érzelmi traumák hatására, mennyire tudunk önazonosak maradni, és megőrizni a személyiségünket a sorsfordító tragédiák után. Nem véletlen, hogy a Vibrálásban fizikailag és mentálisan is erodálódnak az emberek, és az sem, hogy a fináléban Lenának saját hasonmásával kell szembenéznie. Ha úgy tetszik, önmaga érzelemmentes klónját kell legyőznie ahhoz (az elmét jelképező, sötét barlang mélyén), hogy visszatérhessen az életbe, az emberi világba.

Ez a csodálatosan szürreális fél óra, amit Garland az Expedíció végére illesztett, hogy szürreális utazásra induljunk ebben a bizarr paradicsomban, ahol gyönyörű műalkotásokba rendeződik, de közben szörnyszerű mutációkat is létrehoz a természet, teszi a filmet igazán különlegessé. A regényírónak indult, majd forgatókönyvírásra váltó, de önmagát végül a rendezésben kiteljesítő Garland itt csillanthatja meg vizuális fantáziáját, Rob Hardy operatőrrel egyetemben. Pszichedelikus tripként, metafizikai gondolatkísérletként, és hollywoodi filmben kötelező látványfináléként is tökéletes ez az epizód – vagyis hát tökéletes lenne, ha addig a világépítéssel, a karakterrajzzal jobban megalapozott volna neki a rendező.

Hiába lehet tudni, hogy Garlandék nem voltak hajlandók a stúdió kívánalmaihoz puhítani a filmjüket, az Expedíció olyan, mintha hollywoodi hivatalnokok írták volna át, hogy megpróbálják visszahúzni a földre ezt a formabontó kísérletet. Amiben épp az az érdekes, hogy a lelki folyamatok szimbolikus vizsgálata mellett a horrorklisékkel is játszadozik, és egy alternatív, intellektuális variációját kínálja az Alien-filmeknek, amiben nem egy szűk, klausztrofób, gépi térben, hanem egy burjánzó, zöld és tágas természeti környezetben kell szembenézni az ismeretlennel, és nem az éjszaka sötétje rejti az esetleges űrlényeket, hanem a dzsungel sűrűje. De Garland a szörnytámadások többségét mégis az éjszakába helyezi, valószínűleg költségvetési okok miatt: a különböző fajok keresztezéséből született CGI-szörnyekre nem jutott elég pénz a hollywoodi mércével szolid (kb. 50 millió dolláros) költségvetésből, így azt sem tudták hitelesen lefilmezni, ahogy például egy farkasmedve széttép egy embert. Ráadásul a suspense sincs pontosan felépítve, felplánozva, mert Garland fantáziáját valószínűleg most sem az akció technikai kivitelezése izgatta. Csakhogy a karakterépítés nüanszai is feledésbe merültek ebben a filmjében: a Vibrálásba hatoló tudóscsapat tagjai egy-egy tollvonásból álló skiccek, akiknek az érzelmi traumáira nem játszik rá a forgatókönyv, nem szembesíti őket a természetfeletti környezet a félelmeikkel, pedig ez lenne minden horrorfilm legalapvetőbb dolga. A neves színészekből álló tudósok háttérfigurák maradnak, de ennek ellenére Lena és férjének kapcsolata sem kap gazdag kontúrokat. Garland késlelteti az információkat, és csak a film második felében fedi fel, mi fúrta a házasságukat, de a rövid flashbackek nem rajzolnak annyi árnyalatot ebbe a történetszálba, hogy a gyász és az önpusztítás általános metaforájának valami egyedi és szívbemarkoló variánsává formálják a finálét.

Garland Sztalker-fantáziája vizuálisan kétségkívül lenyűgöző, de az ambíciója végül önmagát falja fel, és a film valódi mélységei helyett azt díjazhatjuk igazán, hogy van valaki, aki végre valami mást, valami különlegesebbet akar művelni Hollywoodban. Még akkor is, ha nem mindig sikerül neki.

elérhető a Netflixen.