Ausztriában érettségizett, majd a Polifilmben végzett, mint mozgóképgyártó-videóműsor készítő. 2016-ban mozgóképkultúra BA, 2018-ban mozgóképművész MA diplomát szerzett az Eszterházy Károly Egyetemen Egerben. Szabadúszó filmes, rendezett, fényképezett, írt, vágott különböző mozgóképes projektekben, a tévéreklámtól a nagyjátékfilmig. INTERJÚ

Volt olyan pillanat az életedben, amikor végképp meggyőződtél arról, hogy a film lesz a te utad?

Tizenkét éves korom óta archeológus akartam lenni, aztán az érettségi előtt egy évvel derült ki, hogy az archeológia egyáltalán nem azt jelenti, hogy sorra beutazzuk a világ különböző tájait és egzotikus kincsekre vadászunk, ostorral a kézben. Ez konkrétan egy egyetemi látogatás alkalmával lett egyértelmű. Azon a nyáron, unaloműzésből, néhány barátommal csináltunk egy diákfilmet, akkor nagyon megfogott az egész. Nyilván az ember előtte is már filmrajongó volt, meg videotékákba jártam, de akkor nagy fordulatot vett az életem és elkezdtem ilyen irányba érdeklődni. Szombathelyen Váradi Gábor operatőr stúdiójában kaptam lehetőséget az első "szárnypróbálgatásokra", itt ismertem meg Végh Vozo Zoltán barátomat, akivel sok közös projektünk volt, és remélem még lesz is. Visszatérve az egyetemre, arra gondoltam, hogyha már Ausztriában járok gimnáziumba, akkor biztos az egy jó lehetőség lesz, hogy Bécsbe menjek továbbtanulni.

Hogyan kerültél Ausztriába?

Határ menti, "vazsmegyei" gyerek vagyok. Amikor az osztrákok beléptek az Unióba, akkor gyorsan felhúztak egy kétnyelvű gimnáziumot a burgenlandi horvátoknak és magyaroknak, így kerültem át a határ túloldalára, mert lehetett jelentkezni Magyarországról is. Szóval, ha már oda jártam, gondoltam, hogy megpróbálom a továbbtanulást Ausztriában, viszont kimondottan filmes képzést nem találtam, akkoriban a Színháztudományi Intézetben volt valamilyen filmszak. Ezért Budapestre jöttem, ahol épp nem indult rendező szak az SZFE-n, így kerültem a POLIFILM-be, 2003-ban.

Az egy felkészítő műhely jellegű intézmény, vagy egy kreatív iskola volt inkább?

A POLIFILM egy rendkívül jó hely volt, egy év alatt az ember eldönthette, hogy tényleg érdekli-e a filmezés, vagy valami egész mást csinál majd az életben. Akárhogy is alakult, a diákok mindig hálásan távoztak, hiszen nem kellett 4-5 évet elvesztegetni az ifjú évekből, ha épp kiderült, hogy valaki nem ezzel akar foglalkozni. Hihetetlen jó közösség alakult ki akkoriban. A műhelymunkák a mai napig is működnek, az Országos Diákfilmszemléket a mai napig a sulit működtető egyesület szervezi. Merza Gábor, a POLIFILM igazgatója, kiváló embereket tudott maga köré szervezni, szóval ez egy erős istálló volt, hogy így mondjam Tanáraim közt volt Matkócsik András operatőr, Szita Miklós producer, ifj. Nádasy László operatőr, Silló Sándor dramaturg....

Mit tanultál meg akkor a filmes szakmáról?

Papíron szereztem egy OKJ-s „Mozgóképgyártó és Videó Műsorkészítő” titulust, azaz film és média szakember lettem. Amikor évekkel később Egerben lediplomáztam, a diplomámra is az volt írva hogy „Film and Media Specialist.” Szóval, viccesen szólva futottam egy nagy kört és ugyanoda jutottam vissza. A POLIFILM képzés leginkább arra volt jó, hogy az ember egy csipetnyi filmtörténetet, videotechnikát, dramaturgiát tanuljon, amely aztán később hasznos lehet sokféle területen. Most is van nagyon sokféle filmes tanfolyam, de ezek már sokkal specifikusabbak. Nyilván könnyebb annak, aki mondjuk nagyon tudja, hogy ő vágó akar lenni, de nekem, aki akkoriban csak azt tudtam, hogy a film a mindenem, ez a képzés tökéletes választás volt.

Akkoriban kerültél a BUSHO világába is?

Gábeli Tamás (a BUSHO fesztivál igazgatója) után én lettem a POLIFILM Műhely Alapítvány elnöke. Aztán az ő révén, kb. a második-harmadik BUSHO Fesztivál óta rendszeres tagja vagyok a csapatnak. Technikusként kezdtem, aztán mára programigazgatóvá nőttem ki magam. Saját filmmel is indultam az elején, egy Super 8-as filmmel, amivel megnyertem a Kodak által felajánlott díjat. Nagy szenvedélyem volt akkoriban ilyen típusú kamerával játszadozni.

Hogyan folytatódott a pályád?

A POLIFILM után a nagybetűs életbe vetettem magam, és főleg televíziós munkákat vállaltam el. Vágtam, operatőrködtem, elsősorban magazinműsorokban. De ezek mellett, mivel a képzés során jó kapcsolati tőkét lehetett szerezni, volt tanárok vagy diákok, ha valamilyen nagy produkcióban dolgoztak, akkor elhívták a régi polifilmeseket egy kis pénzt keresni Aztán arra is lehetőségem lett, hogy Matkócsik András kurzusának keretében, aki korábban a tanárom volt, én tartottam egy filmklubot, két vagy három éven keresztül. Ekkor jöttem rá, hogy szeretek tanítani. Hasznos volt ez nekem ahhoz is, hogy az elméleti tudást kicsit összegezzem, amihez az a vágy is társult, hogy filmes diplomám is legyen. Ez jóval később, 2016-ban meg is valósult Egerben, ahol aztán a mester-szakot is elvégeztem. Így váltam filmes szakemberből mozgóképművésszé. Tanáraim közt olyanok is voltak, akikkel már korábban dolgoztam együtt. M. Tóth Éva és Bollók Csaba sokat segített abban, hogy munka mellett, Budapestről ingázva elvégezhessem az egyetemet. Vezető tanáraim Monory-Mész András és Szabó Gábor voltak, akiknek szintén sokat köszönhetek.

Jelenleg is foglalkozol tanítással? 

Egyre jobban körvonalazódik bennem, hogy a tanítás is egy hozzám közelálló dolog, mivel látható, hogy az a tudás, amit átad az ember, az kamatozik. Van egy nagyon modern suli, úgy hívják, hogy CleverSide. Tizenéveseket céloz meg, kreatív képzésekkel, többek között informatika meg robotika és hasonló dolgokkal. Az alapítók között vannak olyan kreatív emberek, akik nagyon elkötelezettek a film iránt, így kaptam tőlük egy felkérést, hogy indítsak el egy mozgóképes kurzust. A lényeg, hogy a résztvevők csak olyan kamerával dolgozzanak, ami elérhető számukra, ez legtöbbször a saját telefonjuk. Ezen kívül szabadszoftvereket használunk. Fontos, hogy lássák, nem csak drága és körülményes módon lehet mozgóképeket előállítani. A POLIFILM-mel, illetve a BUSHO-val is szerveztünk nemzetközi workshopokat. Így voltam gyakorlatvezető Csehországban, Angliában, Finnországban és Bulgáriában is.

Még a tanításnál maradva, hogyan látod a mostani generációk filmhez való hozzáállását? 

Nagyon sok olyan információt, amiket régen a mozi közölt a nézőkkel átvettek egyéb hordozók, pl. a sorozatok, a mozi meg egyre inkább szinte képregényes albumok bemutatóhelyévé válik. Ahogy a tanítás során érettebb korba lépek, meg szoktam kérdezni a tőlem egyre ifjabb hallgatóságot, hogy kinek van kedvenc filmje, tegye fel a kezét. Mindenki nyilván felteszi, ilyenkor megkérdezem, hogy jó, most tegye le a kezét, akinek képregényfilmek a kedvencei. Aztán azt kérem, tegye le a kezét, akinek kedvenc filmjének volt vagy előzménye, vagy folytatása. Aztán azok is, akiknek kedvenc filmje egy remake, vagy reboot, és ilyenkor már nagyon kevés kéz marad a magasban. Tehát egyre kevesebb fiatal tudja azt mondani, hogy a kedvencem egy eredeti film, egy eredeti ötletből. És ez nem a mostani, huszonéves emberek baja, hanem hogy kb. 2000 óta ilyenekkel vannak tele a mozik. Ez egy kortünet.

Milyen projektekben vettél még részt?

Dolgoztam külsősként MTV-s, Duna TV-s, de legutóbb 3 évig egy HírTV-s magazinműsorban, általában mint vágó-operatőr. Emellett az ember mindig próbálkozott valami saját, személyesebb dolgot is csinálni. A legutóbbi nagyobb projektem a Burgenlandi Székelyek című dokumentumfilm volt. Ez egy monstre, majdnem hat éves forgatás eredménye, melyben visszakanyarodok az ausztriai évekhez, az ott megismert közösséghez. Magyarországon nem sokat hallunk arról, hogy a Burgenlandhoz csatolt területeken székelyek élnek.

Ez kicsit most engem is meglep...

Valójában a mai Burgenlandban élő magyarok, az egykori székely határőrök leszármazottjai. A szokásokban, nyelvi kincsben, családnevekben rengeteg hasonlóság van a székelyföldi székelyekkel. A film fontos kordokumentum is. Egyre kevesebben vannak már azok az öregek, akik a régi hagyományokat még ismerik, és a beszédük is megőrizte a több százéves nyelvjárást.

Tényleg, ez egy olyan szórvány terület, amelyik valamiért nincs az érdeklődés középpontjában...

A határon túli vidékekről elég sok feldolgozásunk van, de mindig úgy éreztem, hogy ez a terület kimaradt. Például az én dokumentumfilmem előtt, kb. a kilencvenes évek végén készítettek egy eléggé negatív hangulatú „hát most kihalunk, aztán vége mindennek” – jellegű filmet. Szóval reméltem, hogy a filmem segítségével sokakat megfog majd ez a téma. Hat éven át úgy forgattam, hogy csak az utolsó egy - másfél évben kaptunk támogatást a PADOC Alapítványtól. Munkatársaimmal együtt, ez egy igazi szerelem projekt lett, nagyon büszke vagyok rá, hogy elkészült. A cél az volt, hogy dobjunk bele egy kavicsot a vízbe, aztán foglalkozzanak vele utána a néprajzkutatók, meg az antropológusok, meg akik hozzáértők. 

Kik voltak a segítőtársaid?

Volt egy állandó operatőr, Balogh Péter aztán Végh Vozo Zoltán barátom is beugrott az egyik etapra. Pásztor Péter szintén operatőrként segített a székelyföldi forgatáson, illetve Ferencz Hunor, aki a grafikusunk volt. Vadon Zoltán volt a hangmérnök, párom Csánki Kata meg elvállalta a gyártásvezetői feladatokat. És hát persze sokat segített az a közösség is, akiről ez a film szólt. Az ősbemutatót Ausztriában, Felsőőrött tartottuk, ahol azt mondták, hogy az elmúlt 20 évből nem emlékeznek olyan rendezvényre, ahol ennyi helyi magyar egyszerre összejött volna. Foglalkozott vele az osztrák televízió is.

Úgy tudom, pályád legelső korszakában is volt egy hasonló kísérleted.

Érdekes hogy az egyik legelső próbálkozásom, bár én abszolút nem dokumentumfilmesnek képzeltem el magam, az őriszigeti a magyarokról szólt, amit szintén Végh Vozo Zolival készítettünk 2001-ben. A Dunántúli MAFSZ szemlén kaptunk is egy különdíjat, ami nagyon jó indítása volt a „karrierünknek". Szóval ezek meglepő visszacsatolások az életemben, tíz - tizenöt évenként van egyfajta megerősítés, visszakerülök az origóba. Persze a mostani filmemben már benne volt az elmúlt évek tapasztalata. Szeretem látni a mérföldköveket, hogy honnan hová jutottam el.

A saját filmek készítése mellett milyen produkciókban vettél részt?

Voltak még egyéb kisfilmjeim, az Aqua Run meg a Hiány, ezeket Super 8-asra készítettem, illetve sok kis etűd, ujjgyakorlat, no és persze sok-sok ötlet, forgatókönyv, amik türelmesen várnak a sorukra valamelyik fiókban. 5-10 évente látok fontos jelzőpontokat, amik megérnek végül arra, hogy megfilmesítsem őket. Pár éve scriptelek is, az első komolyabb munkám egy elég nagy nemzetközi német - szerb - olasz játékfilm volt. A munkacíme az volt, hogy RATRACE, végül frappánsan és röviden az lett a címe, hogy Kill me today, tomorrow I am sick. A film a koszovói háborúról szólt. Nagyon érdekes munka, két és fél hónap forgatással az említett országokban. A montreali fesztiválon nyert is egy rangos díjat. Aztán ez a projekt hozott még egyéb nemzetközi munkákat, illetve amire nagyon büszke vagyok, hogy a tavalyi idényemet egy magyar sorozatban töltöttem, az Egynyári kalandban. Zomborácz Virág volt a rendező, akit régről ismerek és szeretem a munkáit, ő hívott scriptelni.

Mit csinál a scriptes?

Nyilván a scriptes sok mindenkinek "csak" az az ember, aki a kapcsolódási pontokra figyel, meg arra, hogy ami le van írva a forgatókönyvben, az elhangozzon. Ezen kívül azért tud segíteni másban is, én például a sok-sok vágószobában eltöltött óráimat tudtam kamatoztatni terepen, mikor néhány nézésirány, vagy épp tengelyprobléma adódott.

Mostani munkáid közül melyiket említenéd még szívesen?

Készül egy izgalmas dokumentumfilm, amit én fogok vágni. Bán Attila barátom a rendező, és arról a generációról szól, akik 2000 körül születtek, Az ő életükbe nyerünk betekintést, hogy milyen most 18 évesnek lenni Magyarországon. Nagyon különböző hátterű, és személyiségű szereplőket választott ki ehhez a filmhez, várom már a végeredményt! És ki tudja, újabb hat év múlva lehet ismét előjövök valami saját filmmel, ezúttal valami fikciós történettel. Persze jó lenne kicsit hamarabb...