Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Számomra ez a hozzáállás az irodalomhoz és a színházhoz áll a legközelebb - Kovács István, rendező

a képet a z Szfe oldaláról kölcsönöztük - köszönjük.
 
Beszélgetés Kovács Istvánnal, az Ostrom című alkotásáért Diák Oscar-díjat kapott film rendezőjével. INTERJÚ

A határon túl nőttél fel, nagypolgári családból származol. Voltak-e a filmszakmában dolgozó felmenőid?

Zentán születtem, az akkori Jugoszláviában. Valójában úgy nőttem fel, hogy nem sok közöm volt úgy általában a művészvilághoz. Szüleim orvosok voltak, nagyapám közgazdász, nagynéném jogász –egy ilyen háttérrel nem tűnt egy kijelölt útnak számomra a filmes pálya. Persze az biztos, hogy vonzódtam a mozgókép iránt, mint ahogy a családon belül mindenki, legfőképp édesapám. A kilencvenes években nagy dolognak számított, hogy akadt otthon egy kitűnő Sony video recorderünk, ami long play-ben is fel tudott venni, tehát egy négyórás kazettára dupla annyi ráfért, úgyhogy gyerekkoromtól fogva csomó filmet láttam.

Mik voltak akkoriban a kedvenceid?

Rajzfilmek őrületes mennyiségben, ami legjobban megmaradt, az a Nils Holgersson csodálatos utazása – gyakorlatilag az összes részt felvettük. A magyar királyi tévén ment vagy a Dunán, nem is emlékszem már. Sok filmet ezeken láttam először: a Drágán add az életed (Die Hard) első és második részét, aztán persze jöttek a nagy klasszikusok, főleg a Bud Spencerek, iskolásként élveztem az ilyen dolgokat. Aztán kicsit később, 15-16 éves koromban érzelmileg és intellektuálisan is egy sűrű időszak kezdődött az életemben: édesapámat elvesztettem, és azt hiszem a középiskolai filozófiaórák, vagy leginkább a tanárunk hatására, elkezdett hihetetlen módon érdekelni a film, mint művészet.

Milyen hatások értek?  Mikor kezdtél el lehetőségeket látni ebben a műfajban?

Akkoriban kezdtem el nézni az újhullámos filmeket. Az ún. új regényirodalmat is akkor fedeztem fel, pl. Marguerite Duras, vagy Alain Robbe-Grillet műveit, utóbbitól a Réseket, A radírokat nagyon szerettem, mert valahogy az akkori „rendezői kattanásomra”, David Lynch-re jól rárímeltek. Csak megjegyezném, hogy mindenki, aki valóban szereti a filmeket, annak kell, hogy legyen egy Lynch korszaka!  Amikor először láttam a Mulholland Drive-ot, 2002 táján, olyan hatással volt rám, hogy eldöntöttem, hogy akkor én most ezt szeretném csinálni. A mai napig azt gondolom, hogy ez a film egy elképesztő munka. Plusz úgy éreztem, ha valaki a világ egyik felén elkészít egy ilyen alkotást és a másik felén is nézik, akkor annak a tevékenységnek kell, hogy legyen valami értelme. Persze semmit sem tudtam arról, hogy mit kell csinálnia egy igazi filmrendezőnek, pedig kameránk is volt már otthon, amit főleg apám használt, de addig nekem eszembe sem jutott, hogy kézbe vegyem.

De aztán megváltozott a helyzet és máris jöttek a filmes ötletek...

Ezután felhívtam egy ismerősömet, aki különféle rendezvényvideók és ehhez hasonló munkák készítésével foglalkozott, meg workshopokat tartott iskolásoknak, gyakorlatilag onnantól kezdve, hogy hogyan kell megfogni egy kamerát. És akkor megkértem, hogy segítsen már abban, hogy megcsináljak egy rövidfilm ötletet, valami iszonyú elvont, természetesen Lynch hatására született dolgot, amit aztán el is készítettünk. Pont akkor volt a 18. születésnapom különben, amikor forgattunk. Gyorsan összevágtuk, aláraktuk a Gubajdulinának a zenéjét, és egy fura hatású kisfilm lett a végeredmény, amire aztán egész pozitív visszajelzéseket kaptam. Ezek hatására aztán megmaradtam ennél a gondolatnál – mert ez akkoriban még tényleg csak olyan rögeszme szinten élt bennem, hogy én filmezni akarok – de hát hogyan, hiszen senki sem csinálta ezt a környezetemben...  

Aztán elkezdted a jogi egyetemet Magyarországon. A Filmművészetivel mikor próbálkoztál?

Otthon az efféle terveimet nem tartották túl komoly elhatározásnak, meg a családi tradíciók is kezdetben meghatározóbbak voltak. Igazából azt se tudtam, hol lehet egyáltalán filmezést tanulni. Amúgy is jó voltam magyarból, töriből, úgyhogy Szegedre simán felvettek. Persze az első évben kiderült, hogy a jogi pálya számomra elég idegen dolog. Közben már kutakodtam a Színház- és Filmművészeti felé is, de az ismerőseim nem tartották ezt egy túlzottan megvalósítható lehetőségnek, meg annyira én sem, mivel egyrészt kapcsolataim sem voltak, meg mindenki tudta, hogy kb. többszáz jelentkezőből öt-hat embert vesznek fel, úgyhogy a dolog eléggé reménytelennek látszott. De bármilyen nehéznek is tűnt, és bármit is mondtak körülöttem – megpróbáltam. 2006-ban jelentkeztem először, Enyedi Ildikó nyitott akkor egy évfolyamot, Mátyássy Áron volt akkor azt hiszem a tanársegédje. Gondolom elég szokatlanul festettem a felvételin. Ünneplő öltönyben mentem, mert én a jogról azt szoktam meg, hogyha bármilyen vizsga vagy ilyen dolog van. akkor az ember öltönyben megy oda. Hát azért ez ott, abban a közegben elég furcsán hatott. Eljutottam az utolsó körökig, abból a kb. 600 jelentkezőből maradtunk olyan 25-en, és akkor mondta az Ildikó, hogy szerinte nekem valami másféle anyaggal kéne próbálkoznom, mert amit vittem, az is egy túl elvont kisfilm volt.

Mit szeretett volna tőled látni Enyedi Ildikó?

Ezt később tisztáztuk – valami egyszerű történetet, mert kíváncsi volt arra, hogy tudnék-e egészen másféle közegekben is mozogni, mint amelyeket addig magaménak éreztem, ahol kiderül, hogy a legegyszerűbb eszközökkel hogyan mesélek el valamit... Lényeg az, hogy nem vettek fel, és ezután öt évig nem is indult rendezői képzés. Közben felmerült az is, hogy Budapestre jövök és az ELTÉ-n fogok filmes szakon tanulni, csak valahogy nem álltam erre sem készen. Szegeden maradtam, ami végül is abból a szempontból mégsem volt haszontalan, hogy sok értékes ismeretséget szereztem, melyek a mai napig elkísérnek Mindamellett minden évben azt találgattam, hogy vajon kiírják-e a felvételit, szóval azért ezt így nem volt könnyű átvészelni. Valahogy csinálni kellett közben a jogot, amit én, hogy úgy fogalmazzak, elég megfontolt tempóban végezgettem.

Viszonylag hosszú idő telt el, amíg újra a film közelébe jutottál...

Amikor 2011-ben indult egy újabb rendezői szak, Szász János és Janisch Attila évfolyama, és végre felvettek, akkor az első évet még együtt csináltam a joggal, amit épp akkor fejeztem be. Hasznos és sorsfordító időszak következett az életemben.

Már a felvételi filmed is egy teljesen realista motívumon alapult, amelyet ráadásul korhű környezetbe helyeztél. Szinte megelőlegezi a Szürke senkik meg az Ostrom világait...

Igen, nagyapám II. világháborús történetének egy budapesti epizódját dolgoztam fel, és csoda, hogy sikerült megcsinálni – mert igaz, nincsenek adatok a kezemben – de úgy tudom, hogy kosztümös, vagy egyeltalán háborús film felvételin nem nagyon szerepelt még... Az egész ott ötlött fel bennem, forgatókönyvírás vizsga közben, és akkor a kivitelezéshez még volt 8-10 napom, Segítséget kértem Sinkovits Jucitól, aki jelmeztervező, és akivel különben a mai napig is gyakran együtt dolgozom, hogy szerezzen jelmezeket meg puskákat. Meg azt is be akartam mutatni, hogy honnan jövök, ezért nem Budapesten játszódik a történet, hanem a Vajdaságban, ahol szintén nagyon hasonló jelenetek zajlottak le.

A Színház és Filmművészeti elvégzésével milyen új szemléletmódokkal gazdagodtál?

Addigra már elég sok mindenben megváltoztam. Nem elvont absztrakciókban láttam a filmezés értelmét, mint huszonéves korom elejéig. Megtaláltam azt az utat, amelyen a mai napig járok. Elkezdtek bizonyos értelemben sokkal komplexebb dolgok érdekelni. Nagyon egyszerűen fogalmazva: hogy hogyan kell technikailag és érzelmileg jól elmesélni egy történetet. Számomra ez a hozzáállás az irodalomhoz és a színházhoz áll a legközelebb.

Milyen viszonyban vagy mestereiddel?

Szász Jánossal a mai napig is mély barátságban vagyok, őt tartom az egyik legfontosabb mesteremnek, tőle tanultam meg, hogyan kell a színészekkel bánni. Janisch Attilával hatalmas vitáink voltak, a szó jó értelmében, nagyon sokat tanultam tőle arról, hogyan kell az ötleteimet elfogadtatni, kiállni mellettük, és olyan megoldásokat találni, hogy ez tetszen az embereknek. Az Ildikónak pedig elképesztően érzékeny hozzáállása van a filmezéshez, szoktam is mondani neki, hogy szívesen belebújnék a fejébe, és megnézném, hogy mi minden van ott... Olyan apró eszközökkel tud megmutatni hatalmas érzelmi töltetű dolgokat, hogy az lenyűgöző. Ugyanígy, Szabó Istvánnal is, a legutóbbi időkig megvolt az a szerencsés helyzet, hogy 3-4 havonta le tudok vele ülni egy kávéra beszélgetni, egy ilyen emberrel, aki valahol maga a filmezés... Megpróbálom nagyon megbecsülni ezeket a barátságokat – remélem fogalmazhatok így.

Talán felesleges is megkérdeznem az okait, de munkásságodban a háborús téma annyira visszatérő motívum, hogy nehéz kihagyni...  

Mi viszonylag szerencsések voltunk, hisz nem olyan helyen laktunk, ahol meg is hallhatunk volna, pl. Horvátországban vagy Boszniában, de akkor az még egyetlen országként létezett, és nekem gyerekként is teljesen nyilvánvaló volt, hogy mit jelent egy háború. Azt, hogy a szüleidet bármikor elvihetik a frontra, hogy áramkimaradások vannak, hogy nem ér semmit a pénz, olyan gyorsan inflálódik. Egy fizetésből másnap már csak egy tábla csokit lehet kapni – persze azt pont nem, mert csoki nem is volt Emlékszem, amikor az embargó véget ért, én ezekkel a pénzekkel egy csomót a játszottam. Szóval valahogy ezek a dolgok, ez a háborús tematika, igen, mindig visszatér. Nem csak azért, mert én szeretek ezzel foglalkozni, hanem egyszerűen erre sodor a szél.

Ezen mit értesz?

Amikor Az asszonyok lázadását csináltuk 2016-ban, akkor én arról a történetről nem is hallottam. Osváth Gábor producer barátom mutatott egy újságcikket, hogy most huszonöt éves ez a Zitzer Klub-beli történet, és az húsz kilométerre van Zentától, az én szülővárosomtól Szóval nem is tudtam róla.

Szintén visszatérő minta a nők hangsúlyos szerepe a filmjeidben.

Az Ostrom érzelmileg a legfontosabb film számomra, nem utolsósorban a főszereplő miatt. Valóban nagyon sok női főhőssel dolgozunk. 2014-ben forgattuk a Betonzajt, az egy kis kick-boxos lánynak a történetéről szól. Az asszonyok lázadásában szintén, hiszen ami Oromhegyesen történt, az teljesen női kezdeményezés volt. A Szürke senkikben öt férfit látunk, akik vonulnak az erdőben, azért, hogy harcoljanak nyolc-tíz másik férfi ellen, az egész filmben nem jelenik meg nő, de mindegyik karakter másról sem beszél csak róluk...

Az Ostrom iránti érdeklődés, a Diák Oscar rendkívül hamar a filmes világ csúcsai felé repített. Hogy viseled most ezt a figyelmet, ami feléd árad?

 Ez a film nagyon fontos állomása a szakmai életemnek. Az Ildikó, Szabó István, a János és mindenki, akiknek adok a szavára, elolvasták a forgatókönyvet, Voltak megjegyzéseik, de egy nagyon tiszta emberi történetnek látták, és ez nekem sokat jelentett. Nem utolsó sorban egy hihetetlenül jó csapat van mögöttem, akár az operatőr Dévényi Zoltán, a forgatókönyvíró Gosztonyi Kálmán vagy Duszka Peti, a vágó... Ha van egy ötletem, általában elviszem ezekhez az emberekhez. A valóban sokfelől áradó figyelem elsősorban kitűnő lehetőség a következő alkotásra. Most együtt dolgozunk a nagyjátékfilmünkön is.

készült: 2019. március

 

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322