 32 KByte |
A fiatal Franois Truffaut a rangosnak számító filmszaklap, a Cahiers du Cinéma szerkesztõje, André Bazin bíztatására írta meg elsõ kritikáit. Írásaival hamar sikert aratott, s hírneve felbátorította, hogy a gyakorlatban is megpróbálkozzon a filmkészítéssel. Berobbanása a francia új hullámba, filmes pályájának felfutása mégsem jelentette azt, hogy végképp felhagyott volna kritikák, tanulmányok írásával. Bizonyíték rá elhatározása, hogy ötven órás interjút készít az alkotói korszakának csúcsán álló Alfred Hitchcockkal. Truffaut és Hitchcock nem elõször találkozott, az elsõ alkalomra 1955-ben került sor, amikor Truffaut - a szintén kritikusi és rendezõi pályája elején álló Claude Chabrollal - felkereste a Cote d'Azur-ön forgató rendezõt. A "vízbeesés történeteként" emlegetett anekdotikus találkozás hosszú ideig elkísérte a három rendezõt, hol megszépítették, hol kiegészítették egy-egy humorosabb elemmel. |
1962 augusztusában Truffaut felkereste Hitchcockot, aki akkor már az Egyesült Államokban dolgozott és az idõ tájt forgatta a Madarak címû filmjét. Truffaut, vagy ahogyan õ nevezi magát, "e kötet kiprovokálója" napokon át reggeltõl estig, megszakítás nélkül beszélgetett a "mesterrel". A viccelõdõ, könnyed hangvételben induló beszélgetés fokozatosan kanyarodik komolyabb témák felé, rávilágít a két rendezõ szakmai felkészültségére, mesterségbeli tudására. Truffaut úgy alakítja párbeszédük menetét, hogy megvilágosodjon belõle, milyen mérhetetlen szerepe volt Hitchcocknak a rendezõi mesterség fejlõdésében.
Az interjú-sorozat 1962-ben készült, ezután még négy év kellett ahhoz, hogy Truffaut megjelentethetõ kötetté dolgozza át az anyagot. Az elsõ kiadás még mindig nem jelentette a munka végét. 1983-ban, valamivel Hitchcock halálát követõen készült el egy bõvített kiadás, ezzel téve teljessé a világhírû rendezõ portréját.
A kiegészítõ, azaz befejezõ fejezet Hitchcock utolsó munkáját elemzi, megemlíti a Rövid éjszaka címû filmet, amely a rendezõ megromlott egészségi állapota miatt félbemaradt.
Truffaut munkája Magyarországon 1996-ban, a Magyar Filmintézet gondozásában jelent meg, s még most is, több mint tíz vagy húsz év távlatából is újdonságokat nyújtó könyv. Bár kisebb könyvtárat lehetne megtölteni a Hitchcock személyiségét, filmjeit azóta elemzõ tanulmányokkal, életmûvének újra- és újra elõbukkannak olyan elemei, melyek - más-más szempontok alapján - ismét képesek az újdonság erejével hatni. Ahogy Truffaut is megfogalmazza: "A magánember meghalt, de a filmmûvész nem. Rendkívüli gonddal, hatalmas szenvedéllyel készült filmjei, melyekben a páratlan mesterségbeli, technikai tökély csak leplezte a rendezõ érzelmi telítettségét, tovább peregnek a világ mozijaiban, versenyre kelnek a legújabb produkciókkal, kifognak az idõ zsarnokságán és igazolják Jean Cocteau hasonlatát Prousttal kapcsolatban: "Mûve tovább él, akár a halott katonák csuklóján az óra."
Hitchcock filmjei mindig örökérvényûek lesznek, minden korszak, minden emberöltõ magára ismerhet bennük mindaddig, amíg a félelem ott lakozik az emberi természet mélyén. Nemigen akad rendezõ, aki olyan erõvel, olyan hatásos eszközökkel vitte volna vászonra a szorongás érzetét, mint õ. Módszere, stílusa mellõzte a mestersékeltséget, olcsó hatásokat, egyetlen dologra épített, az emberben lappangó félelemre, ez minden alkotásának alapja. Hitchcock magyarázatai és elemzései segítségével Truffaut hosszan, részletesen értelmezi, illetve értelmezteti a "hitchcocki fogásokat", a suspence fogalma is ezek közé tartozik, sõt az egyik legalapvetõbb képi fogalmazásmód, melynek lényege a film narratív anyagának drámaivá tétele, vagyis a drámai helyzet ábrázolása. Truffaut kérdéseire válaszolva Hitchcock nem bonyolult elméleti fejtegetésekkel, elvont szakmai kifejezésekkel avatja be a külvilágot a filmkészítés "boszorkánykonyhájába", hanem szemléletes példákkal, a filmjeibõl vett részletekkel hozza közelebb e sajátos világot, teszi emberi mércével mérhetõvé.
Az interjú-kötet betekintést ad a filmkészítés, filmtechnika birodalmába, másrészt - elsõsorban munkáin keresztül - közelebb hozza a háttérben dolgozó rendezõt. Az elõszóban a következõket írja Truffaut: "Az idõ elõrehaladtával egyre inkább meg tudtam figyelni az ellentétet az önmagában biztosnak látszó, gyakran cinikus közéleti ember és valódi lénye között. Igazi természete szerint Hitchcock sebezhetõ, érzékeny és érzelmektõl fûtött ember, aki maga is mélyen, szinte fizikailag átérzi azokat az érzéseket, melyeket közvetíteni szeretne a közönségnek." Hitchcock õszintén nyilatkozik, felhívja a figyelmet apróbb trükkökre, hol humorral, hol kritikával átszõve beszél pályájáról, kezdve a némafilmes korszakától egészen a hollywoodi idõszakig. A filmtörténet egy darabja pereg végig elõttünk nagy filmekkel (Londoni randevú, Gyanakvó szerelem, Elbûvölve, Gyilkosság telefonhívásra, Hátsó ablak, Psycho, Madarak...) és nagy sztárokkal (Ingrid Bergman, Tippi Hedren, Cary Grant, James Stewart, Grace Kelly..) elegyítve.
A könyvet olvasva úgy tûnik, Hitchcock minden akadályt le tudott gyõzni, sajátos humorával minden nehézségen felül tudott kerekedni, melyek pályája során elébe tornyosultak. A látszat mögött azonban keserves évek is meghúzódtak, amikor a neves rendezõnek komoly önvizsgálatot kellett tartania és változtatnia addigi módszerén. Ilyen szakasz volt az 1930-as évek idõszaka, illetve a Madarak forgatásának éve. Hitchcock mindig kellõ idõben megérezte a változás szükségességét, így a valódi kudarcok messze elkerülték. Ha százszor is módosult a filmgyártás arculata, ha Hollywood váltogatta is rendezõit, sztárjait, õ állandó védjegy maradt. Truffaut a mester szellemében, érzelemgazdaságában látja Hitchcock titkát. A szakmai tudáson kívül azokat a pillanatokat próbálja felvillantani, melyekben a legszemélyesebb hitchcocki gondolatok fogalmazódnak meg, úgy irányít minden dialógust, hogy abból ne csak a rendezõi ügyesség tükrözõdjön ki, hanem a mögötte lakozó ember. Truffaut meggyõzõdése, hogy Hitchcock valójában a filmi személyiségében igyekezett önmagát megvalósítani, mivel elõnytelen külseje miatt nem számíthatott az élet élvezeteire, s inkább hátat fordított a világnak. "...Õ úgy csinált filmeket, mint ahogy más felcsap szerzetesnek, egyáltalán nem túlzok, õ maga is utalt erre, nem is egyszer:...amikor becsukódtak mögöttem a stúdió nehéz kapui..."-írja és idézi Truffaut.
Aki látta már Hitchcockot fotón vagy filmen, egy tekintélyes arcú, megtermett ember képével találkozhatott, a valóság - ahogy a kötet is megmutatja - egészen más. A zárkózott, szigorú külsõ mögött egy életre "éhes" férfi személyisége rajzolódik ki, aki szenvedélyét a filmjeiben élte ki, ám ezzel örök hírnevet szerzett a filmmûvészetben is. "Hitchcock nemcsak az élet intenzitását növelte filmjeiben, növelte magának a filmmûvészetnek az intenzitását is."
(Truffaut:Hitchcock, Helen Scott közremûködésével, Magyar Filmintézet-Pelikán Kiadó, Budapest, 1996, fordította:Bikácsy Gergely és Ádám Péter.)
