*
A magyar animáció a hatvanas években vált felnõtté - bebizonyítva, hogy a legbonyolultabb gondolati tartalom és formanyelvi kísérlet megjelenítésére képes. Egyetlen új hullám sem örökéletû, a világszerte sztárolt magyar animációs csapat lendülete is megtört késõbb, ám a filozofikus mondanivaló és a stílusok változatossága szerényebb évjáratokban is jellemezte Jankovics, Nepp, Gémes és a többiek törekvéseit. Kecskemét egyfajta /mérsékelt/ folytonosságról tanúskodott, de azért kissé hiányoltam a tartalmasabb közéletiséget a filmekbõl. Természetesen nem a "képes beszédet" és rejtett asszociációkat - ma már mindent néven nevezhetünk, nincs többé értelme parabolák palástja mögé bújni -, hanem az "itt és most" hangsúlyait, hangulatait, feszültségeit. S ha már kifogásaim oldalaira lapoztam, megemlítem, hogy több szatirikus alkotást vártam, a humor színei kissé megkoptak vagy uniformizálódtak. A poénok persze robbantak a maguk helyén, azzal a tûzijátékkal azonban, ami a magyar animációt az aranykorban jellemezte, az 1996-os szemle egyáltalán nem szolgált. Biztató, hogy ebben a közegben nem degradáló a nevettetés, mint a játékfilmek mezõnyében, soha nem is volt az, ennek ellenére lehetne változatosabb a körkép. Különösen a reklámok sótlansága kedvetlenített el, de a magasabb mûvészet régióiba tartozó tíz-húszperceseket sem vetette szét a könnyed játékosság, pedig a színek-vonalak mesterei tudnak kacagni magukon és másokon.
*
Céhen kívüliek dohogása is eljutott hozzám, hányaveti technikai felkészültséggel férceltek össze néhány produktumot, mondotta valaki habzó szájjal, másvalaki a dramaturgia fantáziátlanságára panaszkodott, olyan véleményt is hallottam: mintha megállt volna az idõ Pannóniában /meg a többi mûhelyben/. Igaz ami igaz, alkalmanként kísértett a másodlagosság s elég sokan haladnak kitaposott ösvényeket, ez azonban nem fõbenjáró bûn: bele lehet lépni többször is ugyanabba folyóba. Hadd magyarázzam meg, hogyan értelmezem a dolgok dialektikáját. Van "átjárás" mások követése és a kísérletezés között. A kalapemelgetés szép gesztus, de nem tanácsos beledermedni ebbe a pózba. A tehetség talán legnagyszerûbb megnyilvánulása az eredetiség. Az egyik vitán - jó hagyomány: "kivesézni" a filmeket a bemutató másnapján, kár, hogy a szakmai közöny a módszer eredményességének útjában áll - kaptam a fejemre, mivel a fõiskolásokat enyhe utánérzéssel vádoltam, pedig mindössze azt akartam szóvá tenni: árulkodóak bizonyos sószellemi rokonságok, a tanítványokra hatnak a tanárok / ami megint csak nem tekinthetõ hibának /.
*
Isten õrizz, hogy rágjam a filmes gumicsontot, miszerint esztétikán túli terület-e vagy sem az az álomvilág, melyet Walt Disney a mostanában giccsõrnek becézett varázsló teremtett, dehát Kecskeméten többen kijelentették: túllépett az idõ a Hófehérke-irányzaton, ne is vegyük komolyan azokat, akik tegnapelõtti effektusokkal pöttyözik tele munkáikat. Kételkedem a kategorikus elutasítás jogosságában. Az arisztokratizmus gõgje számomra elfogadhatatlan, noha tudván tudom: Disney tényleg a meghaladott múlt reprezentánsa. Steven Spielberg sem mérhetõ össze - mondjuk - Ingmar Bergmannal, az üzlet királyát mégsem seprûzik ki az újkori mozi-históriából. Dargay Attila, aki sajnálatosan és érthetetlenül távolmaradt a kecskeméti szemlétõl, nem tekinthetõ negyedosztályú iparosnak pusztán amiatt, mert sokak szemében konzervatív tradíciókat ápol. Meg mások sem - akadtak páran a kecskeméti porondon is -, elvégre a "disney"-zés tisztességes színvonalon is mûvelhetõ. Más kérdés, s ebben egyetértek az aggályoskodókkal: megfekheti a gyomrunkat, ha mindig ugyanazt az édeskés miliõt nézzük, s ízlésficam amikor a túlcicomázott színeket-vonalakat kikiáltják az animáció csúcsának vagy csodájának.
*
Friss szemlélet, magával ragadó élményt azok a filmek hoztak, melyekkel könnyen lehet azonosulni témájuk, atmoszférájuk, talányosságuk, szellemességük okán. Reisenbüchler Sándor az Ecotopiában - Nagydíjjal jutalmazták érte - konzekvensen folytatja, amit korábban elkezdett. Most is a harmónia keresése hozza lázba. Eszközei kiforrottak és letisztultak. Kompozícióinak érzelmi hõfoka magas. Bámulatosan képes bánni az anyagával. A kert Orosz István látomása, csupa sejtelem és misztikum - a legnemesebb cizellálás nyelvén megfogalmazva. Kedvesek a Magyar népmesék variációi /Szabó Gyula szinkron-teljesítményeirõl egyszer tanulmányt kellene írni/. A My Bagy left me Berlint már meghódította: bizarr beállításai, provokatív "prózái" most is tetszettek. Jankovics Marcell Tragédia-fejezetei szuggesztív "olvasatok" stílusuk szépen kicsipkézett, mindössze egy-két harsány aktualizálást találtunk erõltetettnek. Lehetne folytatni még az emlékezet rostján fennmaradt filmek felsorolását. Rögtönzött példatárunk arról tanúskodik, hogy értékek sem hiányoztak a kínálatból. Tavasszal jártam Ankarában egy nemzetközi animációs fesztiválon /apropó: Kecskemétnek ettõl az esztendõtõl kezdve ugyancsak ez a rangja/. Felelõsséggel állíthatom: nem volt jobb a minõségi átlag, mint a mi rendezvényünkön. Hogy Dave Bortwick meglehetõsen taszító Hüvelyk Matyija kapta az egyik legrangosabb elismerést? Ízlések és pofonok különböznek. Az angol rendezõ bravúros beállításokon vizionál elénk egy borzalmas társadalmat, melynek - s ez kelt viszolygást - csillogóak a hullafoltjai. Kár lenne, ha netán irányzatot teremtene a látásmódja.
*
Az egészestés animáció nekünk a szívünk csücske: annál inkább emlegetjük nosztalgikus sóhajokkal pompás sorozatunk darabjait, minél reménytelenebb a helyzet a folytatásra. Legyünk õszinték? Persze hogy a középszer dominált s a koszorúban ott virított a mi színeinkben vetített tantörténet, A hetedik testvér is /rendezõi Koltai Jenõ és Hernádi Tibor/. Közös hiba: sovány a sztori, elnagyoltak a karakterek, uniformizált a képi megjelenítés. Kissé félve említem meg, a teóriának ez az egyik legcsúszósabb terepe: nemzeti koloritot ritkán fedezhettük fel az ambiciózus egy-másfél órás mûvekben, mivel a filmek roppant hasonlítottak egymásra. A mi erdõnk alján vizuális verbalizmusát / ilyen is létezik!/ Dylan Thomas ihlette, Les Orton azonban jobban tette volna, ha más mûfajt választ. Teszem azt - marad az eredeti rádiójátéknál.
*
Merre tovább, magyar animáció? - a kérdés megkerülhetetlen, noha válasz nincs rá. Legalábbis olyan válasz, ami reményt kelthetne a magyar film mostani válságos helyzetében, Így aztán marad a jámbor óhaj: talán akadnak szponzorok, megrendelõk, szövetségesek ahhoz, hogy a csodában bízó budapesti, kecskeméti és egyéb szintereken tevékenykedõ rajzfilmes gárda tovább írja A kiskakassal elkezdett krónikát és az immár határainkon túl is ismert kecskeméti ünnep fejezeteit.
Veress József