Beszámoló a 47. Mannheim - Heidelbergi Nemzetközi Filmfesztiválról, 1998 október 9 - 17.

A fesztiválzsűri. A 47. Nemzetközi Mannheim-Heidelbergi Filmfesztivál hivatalos zsűrije a következő személyekből állt: Francine Brücher (Franciaország), Krystyna Janda (Lengyelország), Chidananda DasGupta (India), Peter Lilienthal (Németország) és Thorfinnur Ómarsson (Izland).
Francine Brücher sok éve filmforgalmazással foglalkozik, az utóbbi években a mannheimi, illetve a rotterdami és a locarnói fesztiválok hivatalos forgalmazó-munkatársa, illetve 1997 óta a zürichi Schweizerisches Filmzentrum sales- és marketing konzultánsa. Krystyna Janda a Wajda-filmekből lehet ismerős, az viszont talán kevésbé ismert róla, hogy jelenleg már második saját filmjét forgatja. A legidősebb zsűritag, DasGupta, (77) és a legfiatalabb, Ómarsson, (33) mindketten filmkritikusok. Végül az Uruguayban felnőtt Peter Lilienthal számos sok-sok díjjal kitüntetett, elsősorban a dél-amerikai társadalmakat és a zsidóságot érintő alkotás rendezője.
A mannheimi fesztiválon további három zsűri ítél oda különböző díjakat. A F.I.P.R.E.S.C.I. zsűri (Nemzetközi Filmkritikusok), az úgynevezett Ökumenikus zsűri, mely a németországi katolikus és az evangélikus egyházakat képviseli, végül a moziüzemeltetőkből álló zsűri, mely nem díjakat oszt, hanem a szakma számára javaslatot tesz, melyik öt film érdemes leginkább a filmszínházakban való bemutatásra.

Az idei fesztivál volt a statisztikák szerint az eddigi legsikeresebb, de mindjárt hozzá kell tennem, hogy ez minden, az utóbbi néhány évben megrendezett fesztiválról elmondható. A mannheimi fesztivál Michael Kötz hét évvel ezelőtti elnöki kinevezése óta rendkívül dinamikusan fejlődik. Az egyetlen, bár több vetítőteremmel rendelkező helyszín kibővült még két filmszínházzal Mannheim városán belül, illetve 1994-ben a közeli Heidelberg is fesztiválvárossá vált. Az ékszerdobozszerű, középkori Heidelberg amerikai egyetemistáktól hemzsegő utcái és Mannheim modern helyszínei között fesztiválbuszok közlekednek.
Az 1998-as fesztiválra több mint 1000 filmet neveztek, ebből 30-at (13 játékfilmet, 5 dokumentum- és 12 rövidfilmet) választottak be a versenyszekcióba. A fesztivál rendezvényeit 750 akkreditált vendég és (a rendezők ismeretlenül csengő neve ellenére is) 50.000 néző látogatta. A versenyprogramban és más szekciókban együttesen 36 országból 75 film szerepelt.
A három éve alapított Market Service és a Coproduction Meetings ebben az évben általánosan 30%-os növekedést könyvelhetett el. A Market Service 50 európai és tengerentúli filmforgalmazót látott vendégül, több mint 50 forgalmazói szerződés született (mely különösen akkor meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy nagyrészt névtelen alkotók “művészfilmjeiről” van szó). A forgalmazók érdeklődése az alábbi játékfilmekre összpontosult: Fast Food (Nagy Britannia), Let`s Get Lost (Dánia), Vive la marieé et la libération du Kurdistan (Franciaország) és Max et Bobo (Belgium).
A Coproduction Meetings keretében 300 nem nyilvános tárgyalás folyt le 32 országból érkezett, 41 filmprojekt finanszírozásáról, összesen 140 millió német márka értékben jöttek létre szerződések. A Mannheimben koproducerre talált készülő filmek száma már olyan jelentős, hogy jövőre ezekből új szekció indul “Mannheim Meetings” címmel. A rendezvényt idén az Európai Unió MEDIA-programja is támogatta.

International Competition. A fesztivál két legfontosabb szekciója a versenyprogram és az úgynevezett International Discoveries. A dokumentum- és rövidfilmeket nem számítva a két szekció 31 kiválasztott játékfilmje alkotta 1998-ban a fesztivál tulajdonképpeni törzsanyagát, melyet a fesztiválhéten négy különböző alkalommal (és helyszínen) vetítettek le. Mivel azonban 31 játékfilm túl sok a versenyszekció számára, ezért egy további szűrőn keresztül 13 játékfilm került be végül a versenybe és a maradék 18-ból alakult az International Discoveries szekciója. Utóbbi olyan alkotásokat vonultat fel tehát, melyek kimaradtak a versenyszekcióból. A Competition és a Discoveries koncepciójukban megegyeznek, hiszen a versenyszekcióban látható alkotások is “felfedezések”. A különbség csak annyi, hogy a díjakra csak a versenyszekció filmjei esélyesek.
A versenyszekcióban szereplő játékfilmek közül hármat emelnék ki, amelyek nemcsak a személyes véleményem szerint bizonyultak a legérdekesebbnek, hanem a díjak közül is ezek vitték el a legtöbbet.
A Let's Get Lost (Tűnés) című dán film rendezője, Jonas Elmer, fekete-fehér filmet választott első alkotása számára, mert “arcokat fekete-fehérben lehet a legjobban fényképezni”. A rendezőre saját bevallása szerint is nagy hatást tett Cassavetes Arcok című filmje,. továbbá Godard és Truffaut. Képeket láthatunk egy koppenhágai baráti társaság hétköznapjaiból: egy söröshordó illegális megcsapolása az éj leple alatt, Michael Laudrup mestercselének megismételhetetlensége és a Wei Wu Wei, gomba ajándékba egy szakítás után, hétvégi foci a grundon a 30-as évek hollywoodi water musicaljeinek stílusában, a szomszéd szép ismeretlen követése az utcán az elkerülhetetlen hajvágásig, a volt kedves üzenetrögzítőjének rendszeres és öngyötrő lehallgatása, végül az imádott futballsztár edzőcipőjének megszerzése. Nem a történet a fontos, hanem a helyzetek, az alakok és egymáshoz való finoman árnyalt viszonyuk. “Nem egy történetet akarok elmondani, hanem az emberi természetet megmutatni, pusztán a viselkedést, érzelmeket és reakciókat tanulmányozni”- így Elmer a mannheimi premier előtt. A cassavetes-i hagyományokat újjáformáló Let`s Get Lost nagy mozgásteret ad az improvizációnak, összesen egy háromoldalas “forgatókönyvből” készült. A határok elmosódnak a fikció és a valóság dokumentálása, a klasszikus játékfilmforma és a dokumentumfilm között. A fesztiválzsűri indoklásában a film “könnyed és érzékeny látásmódját, az ember törékenységének és reményeinek bemutatását” emelte ki.
A kissé meglepő címet viselő Confessions of a Sexist Pig (Egy szexista disznó vallomásai) a címmel szembeni elvárásokkal ellentétben (a rendező a premier előtti kommentárja szerint) “nem Bill Clinton életrajzi megfilmesítése” és az amerikai puritán erkölcsöknek megfelelően alig van benne szex. Sandy Tung (USA) filmjének vígjátéki elemekkel erősen megtűzdelt történetében Jack a főszereplő, egy szappanopera sztárja, aki az őt körülrajongó számtalan csinos nőt szexuális objektumnak tekinti. Szerinte a monogámia természetellenes és az a normális, ha egy férfi naponta tíz különböző nővel szeretkezik. Egy napon azonban új színésznő bukkan fel a forgatáson Jack partnereként, aki ugyanazt kéri Jacktől, amit ő szokott a nőktől követelni: csak szexet, érzelmek és kötelezettségek nélkül. A film az amerikai vígjátékműfajnak megfelelően happy enddel végződik. A fesztiválzsűri Fassbinder-díjjal tüntette ki az alkotást “a legsajátosabb narratív szerkezet” indoklással. Jack monológjait egy videókamerába mondja, minden egyéb jelenetnek pedig csak a végén derül ki, hogy a filmbeli szappanopera-forgatáson, vagy Jack életében, tehát “a valóságban” játszódik.
Frédéric Fonteyne Max et Bobo (Max és Bobo) című alkotása kapta a Mannheim-Heidelbergi Nemzetközi Filmfesztivál fődíját a legjobb játékfilm kategóriájában. Max olasz akcentusával, piperkőc öltözködésével, megbízhatatlanságával minden idők figaró-alakjának a prototípusa. Az elegáns, ünnepelt sztárfodrász egy napon a kezein megjelenő ekcéma miatt elveszti állását, számtalan ismerőse és barátja kiállhatatlan természete miatt nem hajlandó segíteni rajta. Max végül az utcán találja magát. Bobo, akivel összehozza a véletlen, egészen más alkat. Csúnya és esetlen, az állami gondozottak intézetéből való kikerülése óta az utcán él. Bobo összetettebb alkat, mint Max, hozzá fűződő barátságában naiv és odaadó, képes teljes szívvel szeretni, ugyanakkor képes pisztollyal a kezében a legkegyetlenebbül eljátszani egy másik ember halálfélelmével. A két férfi egyetlen közös vonása, hogy egyikük sem ismeri be, milyen nagy szüksége van megértésre és gyengédségre. Kettejük közül eleinte csak Bobo számára jelent valamit az utca veszélyeitől, a napról napra való élés feszültségeitől terhes kapcsolatuk. Max szemrebbenés nélkül és folyamatosan hazudik, becsapja a barátját, gyakran elsírja magát, hogy megsajnálják, míg végül őt is megérinti ez a barátság. A zsűri indoklásában kiemelte a Bobót játszó színész, Jan Hammenecker kiemelkedő alakítását.
A legjobb dokumentumfilm díját is perifériára szorult, megoldhatatlannak tűnő problémákkal küszködő emberekről szóló alkotás kapta. A japán Yoshihisa Shigeno Titinaki-Jidai (Apa nélkül) című alkotásának főalakja, Muraishi, 22 éves biszexuális férfi, prostitúcióval tartja el magát Tokió utcáin. A kamera követi őt szülővárosába, ahol az elvált szülőkkel, mostohaapjával beszél kíméletlen nyíltsággal tönkrement kapcsolatukról. A filmben a pszichoterápia dinamikájához hasonlóan a sorozatos felismerések hozzásegítik a fiút saját helyzete elfogadásához, az addig kegyetlenül vádolt apa rendkívül fájdalmas döntéseinek megértéséhez.
A versenyszekció tematikus komponálása részben eltérő kultúrák együttélése mentén alakult. A Paula und das Glück (Paula és a boldogság) című film egy német lány találkozásáról szól a lengyel nyelvvel és kultúrával. A közönségdíjas Vive la mariée et la libération du Kurdistan (Éljen a menyasszony és Kurdisztán felszabadítása) című francia film egy kedves és szellemes történet a párizsi kurdok életéről. Az Ökumenikus zsűri dícsérő oklevelét kapta az In het Huis van mijn Vader (Apám házában) című holland dokumentumfilm, amely az iszlám szerelem- és házasságfelfogását szembesíti az európai emancipáció eszméjével marokkói nősorsok példáján. A versenyszekció egyetlen ázsiai filmje, a Cyugoku no Chojin (A Yun Nan hegység madáremberei) című alkotás a Japán modern civilizációjából Kína legeldugottabb hegyvidékére érkező technokrata ember találkozását mutatja be a modern civilációtól még érintetlen, zárt falu lakóival, akik generációról generációra adják tovább őseik repülési képességét.
International Discoveries. A 18 versenyszekcióból kimaradt film közül 3 származik Belgiumból és 5 az USÁ-ból. A többi bemutatásra kerülő film származási helye az áttekintés végett: Finnország (2), Spanyolország (2), Csehország (2), Izland, Hollandia, Norvégia és Franciaország. Ebben a szekcióban számos figyelemreméltó alkotást láthattunk.
Manuel Pouette La danse des Esprits (A szellemek tánca). A téma az ember viszonya a transzcendalitáshoz: Saint Alba ősrégi kolostorkápolnájában minden évben ugyanabban az órában csoda történik. A legenda szerint a középkorban élt helyi védőszent testét Isten fénnyé változtatta, arcképe minden évnek ugyanabban az órájában felragyog, és a fény elárasztja az odagyűlő embereket. Miben tudunk még hinni a mai világban, ha a transzcendentális lét utolsó bizonyítéka is semmivé foszlik előttünk, és Saint Alba csodájáról kiderül, hogy egyszerű fizikai trükk?
A szekció egyetlen holland filmje az Annette Apon rendezte De Man met de Hond (A kutyás férfi). Kees a világ legmagányosabb embere: az apa halála után édesanyja minden családi fényképüket elégette, majd röviddel ezután egy otthonba kerül, állandó nővéri felügyeletet igényel. A fiú esténként kutyasétáltatást színlelve, pórázzal a kezében vágyakozva figyeli a világos ablakokat. Kees úgy érzi, meghitt családi fotók hiányában képtelen kapcsolatokat teremteni a munkahelyén, ezért betör néhány környékbeli házba. Otthon történeteket talál ki a lopott fotók mellé, és elkészül a fiktív családi fotóalbum, melynek legfontosabb alakja Kees jegyese, Addison. A fiú munkatársai csodálni és irigyelni kezdik a harmonikus családi háttér és szerelme miatt. A megrabolt szomszédok azonban nyomozni kezdenek a “kutyás férfi” után. A De Man met de Hond ragyogó rendezői, operatőri teljesítményeit leszámítva, már csak a történet bája, finom komikuma és a Keest játszó Ramsey Nasr csodálatos játéka miatt is megérdemelte volna, hogy a versenyszekcióban induljon.
A La primera noche de mi vida (Életem első éjszakája) című spanyol film az évezred utolsó óráiban játszódik Madridban. A Mystery Train, a Russian Pizza Blues és a Short Cuts dramaturgiai hagyományait folytató vígjáték tucat szereplője közül senki nem úgy tölti el az évezred utolsó szilveszter estéjét, mint ahogyan tervezte. A furcsábbnál furcsább helyzeteket produkáló cselekményszálak egyre közelednek egymáshoz, míg végül az utolsó jelenetben mindenki együtt köszöntheti a Föld új lakóját.