Keleti oldal, nyugati oldal

Fesztiválhangulatból tehát nem volt hiány Kijevben. A vetítések átütő sikerrel zajlottak, szinte mindegy volt, mi megy, új ukrán film, főiskolás diákok vizsgamunkái, húszas évekből fennmaradt némafilmek vagy szabálytalan amerikai kommersz – a közönség érdeklődése és nyitottsága lenyűgöző volt. Még azt se mondhatnám, hogy a publikum érdeklődése, mindenevése az igények leszállításának eredménye volt, mert a hamis, üres filmeket, nevezzék őket a mégoly vonzó 'kultusz' szekcióba is, hamar otthagyta a tisztelt nagyérdemű. Az összképhez persze az is hozzátartozik, hogy a többi fesztiválmoziban már korántsem volt ilyen szép a helyzet, azokban igencsak foghíjas nézőterek előtt peregtek a filmek. A kínálattal sem volt különösebb baj: főiskolás filmek, fiatal rendezők rövidjátékfilmjei, második játékfilmek, kelet-európai panoráma, kultuszfilmek, ukrán némafilmek és kortárs szemle, vagy éppen hollywoodi emigránsok munkái egyaránt megtalálhatók voltak a programban. A B kategóriás, vagy szebben mondva, középsúlyú fesztiválok nagy lehetősége, hogy nem kényszerülnek megtörni a nagyság, a méretek, a médiacirkusz súlya alatt, a kijevi, tróiai, thesszaloniki szervezők szabadabban válogathatnak, mint cannesi, berlini vagy velencei társaik; másrészt azonban láthatóan komoly kihívást jelent a saját, összetéveszthetetlen profil megtalálása. A kijevi fesztivál a fiatal film támogatása mellett kötelezte el magát, de ezen kívül, mint a fenti listából is látszik talán, kuriózum-jellegű témákat is szívesen vállal. Ráadásul úgy tűnik (Karlovy Vary vagy épp a Mediawave példája is ezt mutatja), a kelet-európai fesztiválok vonzerejét az elmúlt években újfent a régió sokszínű, újjáéledő filmes áramlatainak bemutatása adja. Nem feltétlenül jobbak ezek a munkák nyugati társaiknál, de a csiszolatlanság, a kifejezésvágy, az emberi történetek iránti elkötelezettség sokkal nagyobb erővel tör belőlük a felszínre. Ez azonban egyelőre inkább csak lehetőség, a történetek közege, amelyből jobbára meglehetősen konvencionális filmek születtek. Voltak persze erős kivételek is, például a grúz Georgij Haribava önkiszolgáló étteremben játszódó, hangvételét tekintve Novák Márk Keddjét idéző, egy poénra felépített groteszk gegfilmje, a Szégyentelen; a lett Carl Biorsmark puritán szépséggel fényképezett munkája a Kijelentkezés; vagy Andrej Oszipov archív képsorokból kreált meditatív történelmi portréfilmje, a Hangok.

Akadtak azután művelt semmitmondók is, akik bonyolult szövésű, rejtélyesnek álcázott történeteket mesélnek el a semmiről. Ifjú profik ügyes kézzel, tökéletesre csiszolt operatőri munkával és reklámfilmeken iskolázott plándinamikával hajtogatták újra a megunhatatlan műfaji sablonokat, mint például Constantin Costa-Gavras fia, Alexandre Gavras, aki egy csillogó-villogó, lélektelen horrormesével jelentkezett (A kishalak gyilkosa). De hasonlóképp üres frázispuffogtatás jellemezte a kultusz-szekció egyik sztárjának kikiáltott francia zenész-forgatókönyvíró-rendező Ossang munkáit. Talán ő a tökéletes példa arra, hogy nézhető minőségű filmalkotás az eredetiség leghalványabb jele nélkül, különféle stílusok és rendezők eszköztárából válogatva is összehozható, sőt, némi ködösítés segítségével még művészetnek is nevezhető. Ossang nemes forrásokból táplálkozik: Godard elidegenítő, cinikus, sokat sejtető inzertjeit, kihagyásos vágástechnikáját, krimivázra épülő történeteit, Carax bombasztikus látványvilágát és a videóklipek dinamikáját próbálja összehozni. Mindez húsz percig, félóráig érdekes, de a harmadik, negyedik ugyanarra a sablonrendszerre felépített film után már mérhetetlenül idegesítő.

Voltak azután tehetséges epigonok is, mint a finn Olli Saarela, aki Kaurismäkit megszégyenítően abszurd, világvégi, véres naturalizmust és a szentimentalizmus határáig feszített érzelmeket vegyített Három nap a hentes életéből című filmjében. De a finn mestert idézte az orosz Petro Lucik Kültelkiek című pikareszk története is, amelyről csak az első húsz perc után lehetett eldönteni, hogy nem sablonos látlelet a kilencvenes évek Oroszországáról, hanem gigantikus blöff és paródia, a sztálini sematikus agrárfilmek és az amerikai akciófilmek tébolyult kifordítása. A szenvtelen, érzelemmentes színészi játékra, végtelenül blődli párbeszédekre és a sablonos fordulatokat faarccal eljátszó szereplők gegsorozatára épül a film. A történet egy vidéki, nélkülöző társaságról szól, néhány férfiemberről. Privatizációnak becézve eladták, kilopták a lábuk alól a földet, ezért hőseink elindulnak, hogy megleljék azokat a maffiózókat, akiknek sorsukat köszönhetik. Válogatott kínzásokkal kényszerítik beszédre a kisebb összeesküvőket, majd a film végére eljutnak Moszkvába, a Vörös térre, ahol elegáns irodában csücsül a főgonosz, ám népmesei hőseinknek egy véresen abszurd jelenetben őt is sikerül elpusztítaniuk.

A fesztivál során levetítettek néhány régi diplomafilmet is, nagy nevek korai munkáit. Ezek közül Tarkovszkij legkevésbé sem szerzői, rá semmiben sem emlékeztető, bájosan sematikus vizsgafilmje, Az én nagy barátom nálunk is látható nagyritkán. Sokkal érdekesebb volt Mihalkov félórás remeklése, a második világháború hátországában játszódó Egy csendes nap a háború végén, két flörtölő, évődő fiatal tragédiába forduló története. Ennek a filmnek az eszköztelenségében is megragadó, intenzív színészvezetése és atmoszférája egyértelműen Mihalkov nagy filmjeit előlegezi. A nagy (középnagy) neveknél maradva: Vagyim Abdrasitov két filmmel is képviseltette magát, diplomamunkájával, egy kegyelenül ironikus értelmiségi káoszfilmmmel a hetvenes évek sekélyéből, valamint legújabb alkotásával. A táncos ideje ellentmondásos, nagyot akaró tabló a kortárs Oroszországról. Valahol a Fekete-tenger partján vagyunk, a kozákok egykori területén. Hőseink leszerelőben lévő katonatisztek, akik egyrészt pénzt akarnak szerezni, minél többet, másrészt pedig a helyüket keresik a politikai és társadalmi zűrzavarban. De leginkább csak isznak, dumálnak és nőket hajtanak. Szentimentális érzelmi háromszög bontakozik ki a film első felében, majd a rendező hirtelen belekezd egy másik történetbe, felkap egy politikai szálat, és a szerelmi történetet politikai (csecsen-allúziókkal terhes) leszámolás-történetbe fordítja. Meglehetősen érthetetlen, miért teszi, mert ezáltal megtörik a film íve és hangulata, remek színészi alakítások és atmoszférikus jelenetek hullanak szerteszét a következetlenül kavargó szerkezetben.

Karen Sahnazarov szintén tablófilmet készített. A telihold napja lazán egymás mellé helyezett epizódok sorozata. Az egyes jeleneteket egy-egy véletlen találkozás köti össze, időbeli vagy térbeli egybeesés vezet tovább színről színre. A rendező ezeken az epizódokon keresztül próbál társadalmi tablót felvázolni napjaink Oroszországáról. Boldogulni akar mindenki, a fiatalon prostinak álló, tiszta tekintetű lánykák, a csencselő férfiak és a bűnöző, korrupt politikusok egyaránt. A rendezőt azonban elsősorban a mély és a csúcs, a végletek érdeklik, így elhomályosul mindaz, ami közöttük van. Sahnazarov egy idő után láthatóan nehezen tudott új variációt kiötölni a motívumok összekapcsolására, ezért amikor már harmadszor egy autó/busz ablakából nézelődő tekintetet követve váltunk át a soron következő epizódra, egy kicsit fészkelődni kezdünk. Egy-egy emberi, hiteles pillanat, sorsok puszta jelzése a mélység hiányában így is megmarad. A legzavaróbb azonban az a tény, hogy az alkotó nem merte, nem akarta végigvinni az alapötletet, hogy a különböző epizódok tényleg ne kapcsolódjanak. Csakazértis akart egy középpontot, demonstrálni, hogy a minden mindennel összefügg logikának megoldása is, epicentruma is van. A telihold napja végére egy századeleji történet bontakozik ki és alkotja a film keretét, didaktikus vázzá soványítva mindazt, ami korábban rejtélyes, gondolkodásra ösztönző ötlet volt.

Talán jelképesnek is lehet mondani ezt a gesztust. Összegezni és megújítani akarnak egyszerre ezek a filmek. Társadalomképet próbálnak felmutatni, de érzik, hogy új rendszert, új kereteket kell találni az elhasznált formák és elbeszélői struktúrák helyett. A véletlennek még, az ideológiának vagy a direkt politizálásnak már nem akarják odaadni nehezen megtalált történeteiket. Egy lépést megtettek előre, egyet oldalra. Hogyan tovább?