 Paradzsanov: Ima 281 KByte |
Miként alakult kapcsolata Szergej Ioszifovics Paradzsanovval, és hogyan jött létre a róla elnevezett múzeum?
A múzeum ötlete magától Paradzsanovtól eredt. Hosszú évekig nem dolgozhatott, börtönben ült, vagy éppen eltiltották a filmkészítéstől, és megtelt energiával, amit environmentek, képek, kollázsok készítésére fordított. Sokakkal szemben, akik lassan, szenvedve, nehezen alkottak, valósággal áradt belőle a teremtés vágya. Szökőkútként lövellte műveit. Egész életében dolgozott, még társalgás közben sem nyughatott, járt a keze és a tekintete szüntelenül. Közben a figyelme sem lankadt, híven követte a fordulatokat, noha korántsem az volt számára fontos, mit mond a másik. Arra ügyelt inkább, hogy néz ki, milyen az arcjátéka, a mozgása, és miféle gesztusokkal fejezi ki magát. A gondolatai talán kevésbé érdekelték. Kívülről nézte az embereket, mert abból indult ki, hogy talán nem is feltétlenül igaz minden egyes szavuk. Én 1978-ban ismerkedtem meg vele, amikor már eleven legendának számított. Emlékszem, a szépsége mennyire megkapott. Hajlékonyan fogalmazott, gyönyörűen beszélt és - mi tagadás - szokatlanul viselkedett, ám most, húsz év távlatából sem tudnám pontosan meghatározni, milyen volt valójában. Gyakran kérdezik például: vajon hitt-e Istenben? Érezte, meg értette, hogy egy az isten, de az össze többit mellékesnek ítélte. Ha úgy tetszik, istenember volt maga is. Létrehozott műveket, és azok megállnak az időben. Régóta tanulmányozom Paradzsanov munkásságát, s látom, mekkora az oeuvre. Rengeteg alkotása volt odahaza, a börtönből is több százat hozott, így korán fölmerült a kérdés: mi lesz a sorsuk? Nagyszívűen ajándékozgatott, osztogatott persze, és utóbb nemegyszer sajnálkozott is tékozló hajlamán, bár az sem kizárt, hogy ekként akarta biztonságba helyezni műveit. A jereváni néprajzi múzeum igazgatója voltam, és Paradzsanov arra kért, vigyek oda mindent, mert azt szeretné, hogy együtt maradjanak alkotásai. Meggyőzött arról, érdemes kiállítást rendezni belőlük. A siker azután elsöprő volt. Itt is zsúfolásig megtelt a terem, de ott naponta 800-1000 ember nézte meg a tárlatot. És nem tudtak elmenni! Folyvást körbe jártak, mintegy bűvöletben újra meg újra visszatértek. A kommunista főnökséghez fordultunk akkor, személyesen Demircsán elsőtitkárhoz, aki dönthetett bármilyen ügyben. Úgy határozott, építsenek a mesternek egy múzeum gyanánt szolgáló ódon stílusú házat, ahol élhet és kiállíthat egyszersmind. Némi lelkiismeretfurdalás gyötörhette a párttitkárt, hiszen tisztában volt azzal, mennyit szenvedett Paradzsanov, s az sem lehetett titok előtte, hogy ebben maga is vétkes. Amikor ugyanis a mester elhagyhatta a börtönt, írt neki egy hosszú levelet, és kérte: tegye lehetővé, hogy filmet forgathasson, amit ő - bár megtehette volna - nem engedélyezett. Paradzsanov gyakran ismételte, olyan az élete, mint a Traviata: mire Alfréd megérkezik, Violetta már haldoklik. őszintén szólva nem értettük a szavaiban sejlő tragikumot, pedig valóban így esett. Amikor végre mindent megkapott, és forgathatott volna már akár Moszkvában, akár Grúziában vagy Örményországban, az egészsége megroppant, nem tudott többé dolgozni. Rövidesen meg is halt. A múzeum csak egy esztendővel később nyílt meg. Azóta népszerű hellyé vált, nagy sikere van, sokan látogatják. A ház, ahol életében lakott, elképzelhetetlenül gazdag volt. Telezsúfolta tárgyakkal, műalkotásokkal - Kijevben éppúgy, mint Tbilisziben. Amikor Jerevánban egy szállodában húzódott meg, hamarosan megtelt a szobája különféle holmikkal, no és a látogatók tömegével. Olyan volt ő, akár egy mágnes! Halála után - úgy tapasztalom - műveinek vonzereje nem csökkent, összegyűlnek körötte ma is az emberek. Olyan világot teremtett ugyanis, ami közel áll hozzánk. Gyakran előfordult, hogy bekopogtak hozzá, és nem találták odahaza, mert éppen elment valahová, de ez nem térítette vissza az érkezőket, akik együtt zsibongtak mindaddig, amíg betoppanásával meg nem koronázta a napot. Micsoda légkör alakult ki így! Hazatérése pedig maga volt az ünnep. Csakugyan ennyire színes volt körötte a világ, mint a képei tanúsítják, vagy inkább ennyire színesnek kívánta? Milyen szerepet játszott művészetében a helyi kultúra és a szovjet valóság? Sűrűn panaszkodott, hogy mekkora a szürkeség körötte, és erősen háborgott, amiért ennyire kedvelik az unalmat. Gyakran mondogatta, hogy a gondolataink és az érzéseink is szürkék. Műveit ezért színezte ki. Ez a korszak általános velejárója, vagy inkább annak következménye, hogy kényszerűen a Szovjetunióba integrálódott a Kaukázus vidéke? Nem hagyta el a Szovjetuniót, nem utazhatott, annál többet raboskodott. De ha a világot járhatta volna, alighanem akkor sem jut különb véleményre, minthogy a világunk szürke és unalmas. Ezért nyúlik vissza a múltba, a régi mesékhez és mondákhoz is? Mindent ő maga talált ki, a meséi néprajzilag nem hitelesek. A mai ember szemével leste a dolgokat. Szerette ugyan a régi tárgyakat és történeteket, de végül is nem törődött a korukkal. Az foglalkoztatta, hogy az adott helyen mi a legszebb és leginkább kifejező. Annál jobban izgatták viszont a színek! Forgatókönyveiből kiolvashatóan mindenütt koloritot látott és keresett. Szerintük ítélt meg mindent. Úgy vélte, valamennyi ország és tájegység más-más árnyalatú. Nem beszélt sokat erről, és alig is írt, de művei erről tanúskodnak. Néhol azután már egészen talányos. Torzóban hagyott utolsó filmjénél, a Vallomásnál például kétszer forgatta le egy kislány temetési jelenetét: egyszer fehér, egyszer fekete koporsóval, s nem tudjuk, miért. Gyakran átöltöznek a hősei, mint a Szajat Novában is, hol fehérben, hol feketében jelennek meg. Rejtélyes színdramaturgia ez, ám számára rendkívüli fontossággal bírt. Művészete mennyire ágyazódik a kor szellemi áramlataiba, hatottak-e rá olyan kortársai, mint például Bahtyin? Fontosnak tartott mindent, és igyekezett odafigyelni mindenkire. Ha észrevett egy bármilyen aprócska tehetséget, attól a pillanattól fogva már ügyelt is rá, és nagyon tisztán, önzetlenül tette ezt. Emlékezetesek ugyan indulatos kitörései, de csak akkor került sor ilyesmire, ha nem volt igazán fontos számára a dolog. Amennyiben lényegesnek ítélt egy kérdést, nagyon komolyan foglalkozott vele. Tarkovszkij első filmjét, az Iván gyermekkorát rendkívül szerette, mert ahogyan a kisfiú átéli az eseményeket, azt rendkívül nehéz filmen megfogalmazni és e kemény feladatot a rendezőtárs zseniálisan oldotta meg. A Rubljovot már kevésbé szerette, utolsó filmjeit pedig általában nem is igen értette. Szerinte azokban már nem volt igazi érték, csak "makulatúrák" - jóllehet a rendezőjüket változatlanul szerette, s az is kedvelte őt. Egyszer fölmerült az ötlet, hogy játsszék a Stalkerban, de végül nem lett a dologból semmi, és a mű sem került igazán közel hozzá. Szerette Fellinit, de a 8 és felet ki nem állhatta. Pasolinit is igen kedvelte, főként a Máté evangéliuma miatt. Utóbb azután szomorúan emlegette, hogy Fellini elment, Tarkovszkij elment, s bár nem mondta, oda lehetett érteni, hamarosan ő is követi őket, s akkor mi lesz a filmmel? Hány évet kell várni az újakra? Filmjein és az itt kiállított képzőművészeti alkotásain egyaránt érződik a díszítési vágy és a szertartások tisztelete, ami meglepő módon olykor már a századfordulós Bécsre, Makartra emlékeztet. Mi erről a véleménye? Maga talált ki különféle rítusokat, mivel úgy gondolta, hogy egyszer amúgyis ki kellett valakinek ötlenie mindet, s feltehetően olyan tehetségnek, mint ő. Képes volt arra, hogy belehelyezkedjék mások lelkületébe, és ráérzéssel találja meg egy-egy helyzet lényegét. Az Elfelejtett ősök árnyaiban Iván nősülésének szertartását például maga gondolta ki, és akkora sikerrel, hogy azóta szokássá vált ez a forma a huculok között. Ami az örményeket illeti, ott nem volt szüksége sok leleményre, hiszen benne is elevenen éltek a szilárdan rögzült hagyományok. Egyébként könnyen dolgozott, mivel a fejében előre megalkotott mindent. A lelki pozíció elnyerésére törekedett, amikor például az Elfelejtett ősök árnyait kezdték forgatni, sokáig kellett várniuk, s amikor végre az időjárás is kedvezett, akkor éppen ő tűnt el. A keresésére indultak, s egy falusi templomban találták meg, amint a vasárnapi misén az első sorban térdepel, ott imádkozik, énekel a többiekkel. Annyira átélte a helyzetet, hogy nem lehetett onnét előcsalogatni, a stábnak ki kellett várnia a ceremónia végét. Akkor boldogan megjelent: most már tudok forgatni - újságolta -, hiszen értem ezt a világot! Hatalmas energiát ölt minden egyes a forgatásba, s talán emiatt is tűnnek nehezen követhetőeknek ma filmjei. Megkérdeztek egy színészt, tisztában volt-e azzal, mit kívánt tőle, mikor együtt dolgoztak. Úgy felelt az illető, hogy amikor meghallgatta Paradzsanovot, semmit sem értett a magyarázataiból, és azt hitte, butaságokat beszél, de ha már forgatnak, hát csak forgassanak! és végrehajtotta utasításait. A film elkészült, s egyszeriben megvilágosult előtte, miről van szó, és az is, hogy az elkészült mű zseniális! Paradzsanov egyébként részletesen instruálta színészeit, gondosan előjátszotta nekik a jelenetet, s ha végképp nem tudtak mihez kezdeni ötleteivel, inkább mást eszelt ki. Mennyire tartotta fontosnak a vágást, mennyire szólt bele? Rendszerint több variációt vettek föl, s azokat egymás után ragasztották. Amikor megkérdezték tőle, melyiket használják, többnyire azt válaszolta: mind a kettőt. Úgy gondolom, a vágás nem lehetett számára különösebben lényeges. Mozaikokat forgatott, melyek önmagukban nem állnak meg, és inkább összhatásuk fontos. Ha egy-egy elemet kiemelünk, azzal még nem befolyásoljuk együttesüket. Jó példa lehet erre az alábbi kis történet: a moszkvai filmminiszter megnézte valamelyik művét, de semmit sem értett belőle. Föltette a kérdést, nem keverték-e össze véletlenül a tekercseket? Mire Paradzsanov csak annyit felelt, hogy teljesen mindegy, honnét nézi, az elejéről vagy a végéről, ez akkor is az ő filmje. Különben sem neki kellene a néző szintjére süllyednie, hanem annak illene egy kissé fölülemelkednie. Ami pedig az ideológiát illeti, nos, az nem érdekelte. Mennyire volt muzikális? Gyönyörűen énekelt, hegedült, jó néhány muzsikus barátja akadt. Nagyon szerette Mozartot, Vivaldit. Fölkereste egy ukrán delegáció, s társalgás közben egyikük rázendített egy ukrán dalra. Senki sem figyelt oda, kivéve Paradzsanovot, aki nyomban megjegyezte, honnét való és miféle ének az, majd maga is elénekelte, és a résztvevők legnagyobb megrökönyödésére sokkalta szebben intonálta, mint az ukrán maga. Az Ön megítélése szerint miként hatnak a természetes környezetükből és szerves keletkezési folyamatukból kiszakított, európai módra önálló műalkotássá kijelölt kollázsok ezen a világos, jól áttekinthető, nyugat-európai stílusú tárlaton? A kész művekre külön törvények vonatkoznak. Két kiállítást már rendeztem vele, így némi gyakorlattal bírok e téren, s állíthatom: létezik valamiféle természetes rend, melynek alapján sorba szedhetők a képei. Egyébként is az ötleteit, elgondolásait igyekszem követni. Úgy tapasztaltam, néhány nap alatt rendkívül intenzív munkával képes volt egy-egy kiállítás megrendezésére. Ott ült lovaglóülésben a székén, és magabiztosan irányította munkatársait, mit hová tegyenek. Volt koncepciója. Remélem, ez meglátszik majd e tárlaton is! |
Paradzsanov:Börtönfelügyelő 143 KByte | |
 Paradzsanov: Utolsó vacsora 249 KByte | |
 Paradzsanov: Néhány epizód Gioconda életéből 233 KByte |
