Tóth Tamás: az orosz vonal?

Tényleg mondjam?... Na jó, három mondatban... Van egy magyar fiú, aki Moszkvában tanul, nyelvész, sok nyelven beszél, már éppen diplomázik, végez, és készül haza. A kollégiumban, ahol lakik, egyébként is mindenki készül haza, állandóan bulik vannak, mindenki búcsúzik, az egész épület zeng a bulizástól. A magyar fiút viccből üldözni kezdik a barátai, beesik egy ajtón, és találkozik egy lánnyal, aki valahonnan ismerős neki. Teljesen elbűvöli. Ez a magyar fiú történetesen harangokat és csengettyűket gyűjt, és másnap egy piacon, ahová csengővásárlás miatt vetődik, találkozik egy fiúval. Éppen összenéznek, amikor lövöldözés kezdődik, a magyar fiú megsebesül, és ez a moszkvai, akivel összeakadt a pillantásuk, felviszi a lakásába, hogy bekötözze. Kiderül, hogy ő és Natasa, az elbűvölő lány testvérek. Ez a furcsa testvérpár messzi Szibériából származik, sámáncsaládból. A sámán nagymama nyomán a lány amolyan gyógyító sámánpalánta, van egy hiúza, a fiú pedig a feketemágia papja, éjszakánként maszkban kószál, sötét üzelmekben vesz részt. (Ezt valószínűleg nem fogják érteni a nézők... ) A magyar fiú belecsöppen ebbe a különös családba, ahol mintha a testvérpárt is vérfertőző szerelem fűzné egymáshoz. De a magyar ezt nem egészen fogja fel. Megérinti őt mindez, de nem érti, mibe került bele. A fiú és Natasa között szerelem-féle ébred, már-már egymásra is találnának, amikor a bátynak, aki rettentően féltékeny, beteljesedik a megjövendölt sorsa: valakik lelövik. Eltűnik a varázs, eltűnnek a testvérek is, és nem marad más a fiúnak, mint az emlék. Ez követi Budapestre. A zárókép: a Lánchídon megy a fiú és mellette a hiúz, Natasa hiúza, ez a tökéletes állat... De ezt sem fogják érteni a nézők, azt mondják majd, hogy színtiszta giccs...

Miért készülsz fel ennyire arra, hogy nem fogják érteni a nézők, hogy nem fog átjönni?

Mert él idehaza, már pusztán az orosz szó hallatára, egyfajta történelmi-politikai indíttatású viszolygás. A lenézése mindennek, ami orosz. Az első filmemnél nem éreztem ennyire, mára kicsit szkeptikus lettem. De azért dacból is azt akarom, hogy ne erre figyeljenek! Szóról szóra az játszódik le most a producerrel, ami a Vasisten gyermekeinél, hogy ti. aktuális politikumot akar belevinni a filmembe. Azt akarja látni, amit ma benne az orosz szó felidéz. Én pedig csak azért is azt akarom, hogy ne a realizmust, ne a valóságos Moszkvát keressék! Ez egy mese, mese felnőtteknek. Bátrabban vállalom, mint az előző filmemnél, de tele vagyok szorongással, és ezért hajtogatom folyton, hogy nem arról szól, amire mindenki gondol, ez nem az a Moszkva, aminek Moszkvát hiszik, ez nem az az Oroszország... Nem az, ami az RTL-en vagy a híradókban van, a borzalmas diliház és a totális nyomor, ezzel én nem szeretnék foglalkozni, ma ezt nem tekinteném művészetem tárgyának. Dokumentaristáknak talán az. Amit én szeretnék megláttatni, az egy mikrovilág az iszonyú sztálini architektúrában. Moszkva bármennyire szegény, hanyatlóban lévő, azért még mindig birodalmi. Egy birodalmi nagyváros, ahol rengeteg féle ember él együtt. Egy kohó. Központ, mint régen, de régen a pártkáderek meg a baloldali pártkáderek csemetéi özönlöttek oda, most jószántukból, önként mennek azok, akiket ez érdekel vagy szerencsét akarnak próbálni. Többen szinte, mint régen. Én Moszkvát nagyon ismerem és nagyon szeretem. Roppant egyszerű térképészetileg, csak óriási, széles, nagy, megfoghatatlan, kalandos, dinamikus. Birodalmi, na. Én egy romantikus alkat vagyok...

Kezdő magyar filmrendező létedre már másodszor csinálsz filmet orosz témából, Oroszországban forgatsz, orosz színészekkel, stábbal, pénzből (?) dolgozol...

Akkor most álljon itt a rövid életrajzom?... Budapesten születtem 1966-ban, a szüleim pedagógusok voltak, a főiskola elvégzése után pályakezdőkként kerültek egy Szentkál nevű bakonyi faluba. Én a születésem után az első néhány évemet ott töltöttem, nem jártam óvodába, kis tökösként nevelkedtem a falusi gyerekek között. Aztán a szüleim, mint úgynevezett jó káderek, Veszprémbe kerültek politikai munkatársnak. Fiatal, lelkes, újpesti munkás származású értelmiségiek voltak, s ez akkor nem volt szokatlan. Én már Veszprémben jártam általános iskolába, apám a pártbizottságon, anyám ugyanott a szakszervezeti vonalon dolgozott. Majd ugyancsak a beosztásukból következően visszajöttünk Budapestre, és én a Kölcsey Gimnáziumba kerültem. 1982-ben, éppen másodikos voltam, amikor váratlanul és hirtelen összepakolt a család, és kiköltöztünk Moszkvába, mert apám diplomáciai megbízatást kapott. Szörnyű volt nekem, mert szerelmes voltam, és a dolgoknak puff bele a kellős közepébe szakadt ez a kiküldetés. Ma már azt mondom, hogy jó volt: én gyakorlatilag 1983-tól szinte máig, Brezsnyevtől kezdve végig szemlélője lehettem mindannak, ami a birodalomban történt. Én otthon vagyok Moszkvában is.

Nyilván diplomata negyedben laktatok. Tudtál függetlenedni attól a létformától?

Nem diplomata negyedben, de diplomata házban. Kiváltságos helyzetben voltam, nem tagadom. Abban, hogy felvettek a főiskolára, szerepe lehetett annak is, hogy apám kulturális vonalon dolgozott, sok filmest ismert, és úgy tudom, szerették őt. Legalábbis remélem, hogy ez igaz. Felvételizni mindenesetre itthon kellett az első fordulóban, a többit már Moszkvában a VGIK-en. Én egyébként hetedikes koromtól kezdve filmrendező akartam lenni, méghozzá animációs, Varsányi Feriék gyermek rajzfilmstúdiójának voltam tagja, folyton rajzoltam, ma is sokat rajzolok.

Van, aki azt mondja, hogy jobbak a rajzaid, mint a filmjeid...

Lehet...

Mint kiváltságos kádercsemete, mikor és hogy szembesültél azzal, hogy a valóság nem egészen az, ami a transzparenseken olvasható?

Semmiféle idealizmus nem lengte be a családi életünket, politikus család voltunk, de nem volt otthon politikai nevelés, így nem kellett váratlanul, sokkszerűen szembesülnöm bármivel, amit addig titkoltak volna előlem, vagy másról győzködtek volna. Felvilágosult, demokratikus felfogású szüleim vannak, és ezért ma is nagyon bírom és tisztelem őket, bár egészen másfelé megyek, mint ők, ég és föld ma közöttünk a különbség A politika mint tevékenység, engem nem érintett meg, tisztelem, tudom, hogy szükséges, de elhatárolom magam tőle. Nekem ott Moszkvában az első két évem gyötrődéssel telt el, szenvedtem, hogy mi mindent kellett itthagynom, és csak annyi szivárgott be ebbe a kínlódásba a külvilágból, amennyit beengedtem. Az a tény mindenesetre foglalkoztatott, hogy a társaim megkülönböztettek minket, magyarokat és még talán a jugoszlávokat, mondván, hogy: ti jobban csináljátok. Abszolút átlagos orosz gyerekekkel jártam iskolába, akik tartózkodással és tisztelettel viseltettek velem szemben, mint egy európaival. Én úgymond egy fejlettebb, kulturáltabb szocialista országból való vagyok, ők pedig a nagy robotoló, erős nemzethez tartoznak. Én a kicsi, amelyik jól él, ők a nagy, amelyik nyomorog, de viszi a hátán a kicsit. Én erre még büszke is voltam! Az biztos, hogy egyáltalán nem vettem, vettük észre, hogy ez itt már a vég.

Mit ismertél meg a nagy orosz valóságból?

Szinte semmit. Én értelmiségi közegben, fiatal művészpalántákkal éltem együtt, a nép, az istenadta nép életéből szinte semmit sem láttam közvetlenül, legfeljebb áttételesen, a barátaim családjain keresztül. Láttam persze, hihetetlen nyomort, de akkor sem tudnék többet az orosz nép mindennapjairól, ha egy orosz munkáslánnyal éltem volna két évig, mint ahogy egy színésznővel valóban együttéltem. Én nem voltam benne a nagy orosz valóságban, nem lettem szerves része. Nem vagyok igazán ott, mint ahogy még itthon sem vagyok igazán. Van bennem egy elképesztő életanyag, ami valahogy belémjött és bennem van, de nem tudom feldolgozni, és zavar abban is, hogy ide visszahelyezzem magam. Viszont szeretném megőrizni, hogy én láttam a NAGYot...

A Vasisten gyermekeiben az emberek szinte a nomád társadalmakra jellemző önfenntartó módon, cserekereskedelmet folytatva élnek. Ezt a majdnem festőien katasztrofális, lepusztult közeget csak meg kellett közvetlenül tapasztalnod...

Ez szimbolikusan, romantikusan, szentimentalistán idealista módon lepusztult, posztmodern közeg... Mindenképpen ürügy. A valóság ürügyén szerettem volna egy nagy kérdőjelet rajzolni erről a szikár, izomból való emberi létezésről: mi végre is van ez? Akkora dolgok történnek, kitöltik az egész életet, hihetetlen energiák mozognak, és nincs semmi kifutásuk. Ekkora óriási dolog és nem szól semmiről! Ez kalapáccsal egy hatalmas gongütés akart lenni. A forgatókönyvírók VGIK-es társaim voltak, az egyik orenburgi, suksini figura, a másik jellegzetesen városi értelmiségi, jól kiegészítették egymást. Az egyik a hús, a másik az agy. Az orenburgi azóta részegen átmászott a tizediken az egyik ablakból a másikba, leesett és meghalt.

Hogyhogy nem lettél alkoholista?

Miért kellett volna alkoholistának lennem? Ezt mindig megkérdezi mindenki. Itthon is rettenetesen rengeteget isznak az emberek! A szervezetem megsínylette, de én szeretem, nagyon élvezem a kultúráját. Ünnepcsinálás: jönnek a barátaim, asztalt terítünk, kitesszük a vodkát, a poharakat...

A Vasistenben kevés magyar pénz van, döntően orosz pénzből forgattátok...

Abban majdnem semmi orosz pénz nincs... Sokan mondják rá, hogy nem igazán jól sikerült nagyjátékfilm, holott egy nagyon jól sikerült low bugdet. A birodalom szétesése előtt öt perccel készült, amikor még mintha lehetett volna barátságból is filmet csinálni, de már nem is. Egy napra kaptam egy tekercs nyersanyagot, s ez is jórészt Szergej Kozlovnak, az operatőrömnek volt köszönhető, vele csináltuk közösen a vizsgafilmünket, az Őrült és angyalt, ami nekem rendezői, neki operatőri diplomafilmünk volt. A Vasistent többször le akarták állítani, fél évig állt is, de mint a faltörő kosnak menni kellett utána, vinni, nem hagyni, hisztérikusan követelni, közben bulgakovi motívumok egy társbérletben, stb. Amikor díjat kapott a filmszemlén, sokan morogtak, hogy orosz film kapott díjat. Egyedül Rózsa János gratulált táviratilag... Én készültem haza, nincs mit keresnem tovább Moszkvában. Akkor megkeresett Rózsa János, hogy csináljak még egy filmet kint. Rengeteget gondolkoztam, hogy miről... Miről? Hát Moszkváról, magamról, a főiskolás éveimről. Egy fiúról, aki járt valahol, látott valami nagyon furcsát, szépet, megkapót, ami nem lett az övé, mert nem lehet az övé soha, de az élmény örökre vele marad. A forgatókönyvet én írtam, sokat segített Vészits Andrea dramaturg, Bereményi Géza barátom, aztán egy Bálint István nevű furcsa ember... , meg Ternyák Zoltán, az Őrült és angyal főszereplője. Ő a magyar főiskola elvégzése után a peresztrojkás Moszkvába ment ki színházi ösztöndíjasnak, minden vágya ez volt, teljesült, aztán két hét múlva haza akart menekülni, én pedig véletlenül rátaláltam, rábeszéltem, hogy maradjon, megcsináltuk együtt a filmet, ami tulajdonképpen a Natasa előtanulmánya... Szerettem volna elérni, sikerült is, hogy ne jöjjön ki velem senki, mert csak zavar. Végül egy szkriptessel mentem, akinek ez volt az első naplóvezetése. Szergejt kértem fel megint operatőrnek. Ő közben fényes karriert csinált, Koncsalovszkij kihívta Amerikába. Amikor megkerestem, már Londonban forgatott, de tekintettel a régi barátságra azt mondta, hogy: jó, csináljunk együtt még egy filmet. Jó magyar forintot vittem ki, dollárosítva persze, a költségvetés kétharmada magyar, egyharmada orosz volt.

Végül is simán ment, nem?

Attól eltekintve, hogy rólam mindenkinek az jutott eszébe, hogy Tóth Tamás: az orosz vonal. Mintha én lennék az orosz követ: a Tóth Tamás biztos csinál majd megint, jó olcsón egy jó kis orosz filmet, és mindenki a napi aktualitást, a politikumot fogja benne viszontlátni, ami tetszene a közönségnek... Arról nem beszélve, hogy egyáltalán nem lehet már kint olcsón filmet csinálni, senki sem tudja, hogy mi történik valójában Moszkvában meg Oroszországban. De mindenki azt hiszi, hogy nagyon jól tudja. Még az is felvetődött, hogy készítsek filmet az orosz államadósság terhére... Én pedig ezt csináltam. Erről kellett filmet csinálnom.