 Nelson Pereira dos Santos 43 KByte |
Brazíliát említve mindig ugyanazok a jelzők jutnak eszünkbe és nem véletlenül. Az egyik leggazdagabb ország, a legjobb focistákkal és a világ legszebb mulatt asszonyaival. És ha mindez nem lenne elég, hát ott van a leglátványosabb karnevál, amit ember csak elképzelhet... és ez a világ ötödik legnagyobb országa 8.511.996 km2 területével és 150 millió lakosával. Az ország területének nagy része művelhető, Brazília földje gazdag ásványi kincsekben. A brazil esőerdőkben található a Föld legnagyobb természetvédelmi területe. A brazil idegenforgalmi tájékoztatók visszatérő szlogenje: "BRAZÍLIA: TÖBB MINT EGY ORSZÁG..." Mindezeken felül Brazília gazdag kultúrájú ország, nem csupán a zenében és az irodalomban, hanem a film művészetében is. A brazil film mindazonáltal az utóbbi években nem kapta meg az értékeinek kijáró elismerést. A brazil szappanoperák meghódították a világot. Az egyik barátom így fogalmazott: "a brazil filmek a szappanoperák szöges ellentétei." E fontos szempont apropóján szeretnék rövid betekintést nyújtani a brazil filmművészetbe. A brazil film a 60-as és 70-es években élte fénykorát az európai filmfesztiválokon illetve az Amerikai Egyesült Államokban. A jelenség a liberális baloldal megerősödésének következménye is volt. A nyugati baloldal és '68-as hangadói támogatták a brazil film kezdeményezéseit. A Cinema Novo sohasem talált széles körű támogatottságra. Valószínűleg nem az alkotók eredeti szándéka szerint alakult így, de kétségkívül egyfajta elitista légkör veszi körül az irányzatot. Persze ez a megállapítás minden 20. századi avantgárd művészi mozgalomra érvényes. A Cinema Novót nem elemezhetjük önmagában, szigorúan csak mint brazil jelenséget, hanem szélesebb mozgalom részének kell tekintenünk, amelynek valaki a “NUEVO CINE LATINO AMERICANO”, tehát az Új latin-amerikai film elnevezést adta. A latin-amerikai filmesek tudatosan szakítottak a filmkészítés hagyományos módjával, az utcán forgattak amatőrökkel - egyszerű emberekkel, nem profi színészekkel. Szociális elkötelezettségtől indítattva egyszerű és hiteles történeteket vettek filmre, a nyomorúságot és a szegénységet úgy ábrázolták, ahogyan az természetes, a maga brutalitásában. A Cinema Novo alkotói módszere az ellenpontozás, elsősorban a szembeszökő szociális ellentétek ábrázolása. Ez különösen jellemző az első filmjeire. Legjelesebb képviselői között találjuk Glauber Rochát, Carlos Dieguest, Ruy Guerrát. Az olasz neorealizmus erős hatása érződik mind Pereira, mind követői, így például Rocha és mások filmjein: szociális érzékenység, baloldali érzelmek, realista leírások, kevés stúdiófelvétel, a "plen air" külső jelenetek túlsúlya bizonyítja a befolyást. Ami viszont karakteresen Cinema Novóra jellemző, az a leplezetlen romantika, a pátosz, a bizonytalanság és a misztikum... Az egyedi hangvételű, önálló brazil filmet nagyon jól fogadta a nemzetközi közönség is. Az elismerést jól tükrözik azok a díjak, amelyeket a Cinema Novo rendezői nyertek el különböző fesztiválokon. Anselmo Duarte Aranypálmát kapott Cannes-ban a O pagador de promessas (A fogadalom), című 1962-es filmjéért. Néhány évvel később Glauber Rocha nyerte el a Karlovy Vary Fesztivál Legjobb filmje díját a Barravento című filmjével, majd Cannes-ban a Kritikusok Díját a Tierra em Transe (Föld transzban) című alkotásáért. Walter Limának ítélték a az Arany Medvét Berlinben a Brasil, Ano 2000 (Brazília 2000)-ért. Ezt a robbanást csend követte. Úgy tűnt, a brazil filmet elfeledte mind a szakma, mind a közönség. Brazília és a harmadik világ filmjei "kimentek a divatból". De a kortárs brazil filmnek semmi oka sincs a szégyenkezésre. A Cinema Novo karizmatikus alakja, Nelson Pereira dos Santos mindannyiunk örömére jó egészségben közöttünk van és jó bokszolóhoz méltón a szorító közepén áll. Duna-parti csevegés Nelson Pereira dos Santos alig 72 órát töltött Budapesten. Március 28-án továbbutazott Marseille-be, hogy részt vegyen a legnagyobb Földközi-tengeri kikötőben rendezett brazil filmhéten. Onnan Tel-Avivba utazik egy filmesek számára rendezett kongresszusra. Nem panaszkodik, de igazából csak egy dolgot szeretne: új filmet rendezni. 1995-ben mutatták be a legutolsó munkáját. Dos Santos az idén tölti be a 70. életévét. Jelenleg két munkája előkészületei folynak, belátható időn belül nekikezdhet a forgatásnak. Az egyik egy tizenhárom részből álló teleregény, a Casa grande e sensala (A nagy ház és a házikó). A Gilberto Freire írásán alapuló sorozat minden epizódja egy óra hosszúságú lesz. Mint ahogy ez általában lenni szokott az ilyen típusú munkáknál, több rendező és forgatókönyvíró dolgozik majd együtt dos Santos vezető-rendező irányítása alatt. A Casa...végigvezeti a nézőt a brazil nép születésének XVI-XVIII századi történetén. A történet alapeleme a szex és az étkezés. Minden készen áll arra, hogy az afrikai, portugál és spanyol helyszíneken megkezdődjék a forgatás. A másik munkája, a rabszolgaság elleni harccal foglalkozó játékfilm a Guerra y libertad (Háború és szabadság) munkacímet kapta. A történet egy XIX. századi fiatal brazil költő, Castro Alves életén alapul. Castro botrányt keltő szerelmi viszonyt folytatott egy nála idősebb portugál színésznővel. A film portugál kooperációban készül, a női főszerepben a portugál dívával, María de Medeiros-szal. "... a mozinak vége van, legalábbis annak a mozinak, amit mi láttunk és csináltunk." Marco Ferreri (1928.1996), olasz filmrendező Próbálom provokálni dos Santost Ferreri mondásával. Nem tudom, de biztosra veszem, hogy ismerték és elismerték egymást. A brazil rendező szerint jó irányban tapogatózom, sőt még azt is hozzáteszi, hogy osztja Ferreri pesszimista véleményét a mozi haláláról. Nézőpontjuk hasonlósága még egyértelműbbé válik, ha megtekintjük azokat a filmeket, amelyeket mindketten a mozi 100 éves születésének szenteltek. Választásuk természetesen nosztalgikus, egy generáció ideológiáját tükrözi, de igazából többről van itt szó. A lelkük mélyén mindketten utópisták ( és anarchisták, miért ne?) Nelson Pereira dos Santos: Utolsó filmemet, a Könnyek moziját az 1930-as és 40-es évek latin-amerikai mozijának szenteltem. Ez volt az eredeti szándékom, de a film sajnos egy nagyszerű barátra, Cosme Alves Nettóra való emlékezéssé alakult. Cosme, aki tavaly hagyott itt bennünket, saját magát játssza a filmben. A Brit Filmintézet kért fel, hogy készítsek egy filmet a centenáriumra. Sokan azt várták, hogy a Cinema Novóról forgatok majd. A centenáriumi filmeket készítők többsége a dokumentarista utat választotta, én viszont jobban kedvelem a fikciót. Az én filmem egy rémálmokkal küszködő korombeli fickóról szól, aki csak három éves volt, amikor az anyja néhány film megtekintése után öngyilkos lett. Anyja alakja tűnik fel álmaiban, és soha nem kap választ a kérdésére: "Anya, miért nem viszel moziba?" Nem szűnő depressziója miatt Cosméhoz fordul, hogy együtt próbálják megtalálni az anya öngyilkosságához vezető okokat és motivációkat. (Cosme Alves Netto filmesztéta hosszú évekig a Rio's Cinematheque igazgatója volt..) Cosme: " Anyád és nagynénéid a harmincas évek mexikói és argentin melodrámáit nézték." A főszereplő Mexikóba utazik, hogy megnézze a filmeket. Együtt dolgoztam Silvia Orozzal, aki egy nagyon figyelemreméltó esszét közölt a latin-amerikai film melodrámáiról Cine de lágrimas (Könnyek filmje). Rengeteg embert megharagítottam, azzal, hogy nem a Cinema Novóról készítettem filmet. DE NEM... A Cinema Novo jellemzően brazil jelenség. Az argentin és mexikói melodrámák latin-amerikai jelenségek voltak. A legszélesebb közönség, a nép számára készültek... A Cinema Novo viszont csupán a nézők egy töredékéhez jutott el. A Cinema Novo gettó volt. Készítettem egy filmet, melyben megkíséreltem megmutatni, miről volt szó. Tegyük fel, hogy meg akarsz nézni egy filmet. Elmész a moziba, ahol belecsöppensz egy konferenciába: egyik nap a mexikói forradalomról beszélgetnek és Paul Leduc filmjét adják (akit egyébként őszintén tisztelek). A következő alkalommal a kubai film és forradalom a téma. Valamikor később Solana, Glauber, de mindig valami szűk helyen, vagy kicsi moziban. A napokban kérdezte tőlem valaki, hogy vajon az európai közönség miért nem fogadja túl jól a brazil mozit. AZÉRT MERT NINCS TÖBB CHE GUEVARA. A hatvanas évek fiataljai nagyvonalúak voltak. Figyelemmel kísérték a harmadik világot, lenyűgözte őket a kubai forradalom, de mindenek felett Che Guevara karizmatikus alakja. Az 1964-65-ben bemutatott latin-amerikai filmeket automatikusan összekapcsolták ezekkel a jelenségekkel. Nem csupán Európában, hanem az USÁban is így történt. A Nanterre Egyetemen megkaptam a Doctor Honoris Causa címet. 1993-ban tüntettek ki a címmel, mert a Cinema Novo "kulturális csemege" volt az intézmény diákjainak szemében. Mindenütt Che Guevara, Vidas secas/Kietlen élet, Dios y el diablo/Isten és ördög a nap földjén, Os fuzis/Puskák posztereket (a Cinema Novo jelentős filmjei) lehetett látni. Sajnálatos módon a jó értelemben vett nacionalizmus napjainkban egyre rasszistábbá válik, még Franciaországban is. És ahogy a fasisztákkal történt annak idején, mindez elsősorban a fiatalokra hat. Brazíliában is érezhető a szélsőjobb őrülete. Szenvedünk a világ globalizációjától, vagy ahogy a franciák nevezik a mundializációtól, és az állam szerepének mind nagyobb mértékű visszaszorításától, úgy teszünk, mintha mindennek magánkézbe kellene kerülnie. Mindez ellentétes Brazília öt évszázados történetével. Mert amikor még portugál gyarmat voltunk, még a személyes szabadság is az államtól függött. Nem vagyok sem a sztálinizmus, sem az inkvizíció híve. Az inkvizíció rengeteg traumát okozott a brazil és más latin-amerikai népek történetében. Csupán arról a brazil tradícióról beszélek, hogy korábban minden az állam kezében volt, most pedig az állam semmiről sem dönt, még az oktatásról vagy az egészségről sem. Ez kegyetlen fordulat volt. A "baloldali" és a "jobboldali" értelmiség radikális megosztottsága nagyon sok kárt okoz Brazíliában. Az ország megállt a fejlődésben. Egy tehetséges, de baloldali érzelmű mérnöknek kevesebb lehetősége van munkát találni... Az ország nem használja ki a kinevelt szürkeállományát. Ez nagy veszteség. Ha a mozit nézzük - nos, az elkészült filmek számát tekintve fejlődtünk. Lássuk, mit értek ezalatt. Ruy Guerra például éppen most forgatja új filmjét Kubában. Egy nemrég született adótörvény ad rá lehetőséget. Hogy miért? Mert ha a kulturális minisztérium elfogad egy filmtervet, akkor a filmkészítőnek törvényes lehetősége van "Wall Street" módon szponzorokat keresni. Ennek a gyakorlatnak köszönhetően a filmgyártás nagyot lendült az utóbbi években. 1997-ben például 40 játékfilm készült, ebben az évben nem kevesebb, mint hatvan filmre van kilátás. Most csak a mozifilmekről beszélek. De a fő probléma megmarad. Mert hiába nő meg az elkészült filmek száma, ha nem oldódik meg a forgalmazás és a bemutatás kérdése. A lánc eme két hiányzó szeme az amerikai nagyok kezében van. Régen kvótarendszer volt, ami bizonyos szempontból segítette a nemzeti filmgyártást, hiszen ha korlátozottan is, de volt terünk a munkánk bemutatására. Persze az állam levette a maga kis "részesedését", de ez lényegtelen. Akkor 180 nap volt az évi minimum, legalább 180 napig kellett a moziknak brazil filmeket vetíteniük, ma 49. Ott vannak persze a más országokban is ismert televíziós lehetőségek, de a tévék nem fizetnek jól. Másrészt pedig a televíziók is elkezdtek saját készítésű műsorokat gyártani, ami teljesen bevett dolog mondjuk Európában. Úgy gondolom, hogy mindkét oldal, az üzletemberek és mi, művészek egyaránt hasznot húzunk mindebből. További lehetőséget jelent az ún. oktatófilmes csatornák léte. Ezek az adók nagyon szeretik a brazil dokumentum- és történelmi filmeket, mint amilyen az én A nagy ház és a házikóm lesz. Az igaz, hogy a mozivászonról kihalt a dokumentumfilm, de azt is el kell ismerni, hogy a televízió viszont kínál lehetőségeket az ilyen típusú filmek számára. Nagyon sok az esztétikailag konvencionális brazil film. Ez azért szomorú, mert ezen "konvencionalizmus" hátterében ott lappang a szörnyű szó: "PIAC", mindenre rányomva bélyegét. A művészi kísérletezés már csupán keveseket érdekel, hiszen a filmkészítők a producereik szellemében állnak munkához és elfelejtik, hogy ők végeredményben művészek, szerzők, előadók - persze lehet, hogy sohasem voltak azok. Reményre ad viszont okot az, hogy vannak még olyanok, akik kitartanak és tovább viszik eredeti terveiket. Néha végig is viszik azokat. A legkiválóbb példa a közelmúltból Walter Sales Jr. filmje, a Central do Brazil (Főpályaudvar). A film elnyerte az Arany Medve díjat Berlinben, öregbítve országunk hírnevét. Véleményem szerint a Főpályaudvar a brazil film újjászületését jelenti, nem csupán esztétikai, hanem tartalmi és etikai szempontból is. A filmet még nem mutatták be otthon, tehát nem tudom, hogyan fogadja majd a brazil közönség. Az idei Oscar legjobb külföldi filmek versenyébe szintén bejutott egy brazil film, címe O que e isso, compahiero? (Mi az, elvtársam?). Nagyon jól játszanak a színészek, kiváló a forgatókönyv, de... a film amerikai szemszögből nézi a dolgokat, amerikai közönség számára készült. Mert ez most a fő cél: olyan módon hódítani meg Amerikát, ahogy azt Hollywood teszi. Homlokegyenest különbözik ez a Főpályaudvartól. A Mi az, elvtársam?... nagy port kavart fel Brazíliában. A hatvanas-hetvenes évek gerillaharcosai dühödten átkozták a filmet. Én magam nem haragszom rá. Nagyon profi munka... de nagyon konvencionálisan amerikai, ami távolról sem jellemző Sales filmjére. A Főpályaudvar gyönyörű film. A rendező saját állítása szerint a Cinema Novo hagyományait kívánta továbbvinni. Igen hatásos film, az a fajta, amelyik a legmélyebb érzelmeidhez szól. Egy asszony írástudatlanok nevében írja meg a leveleket. Azon az állomáson dolgozik, amely összeköti Ríót az elővárosokkal. Emberi nyomorúságokkal foglalkozik nap mint nap, aztán találkozik egy fiatal férfival... Ez a film bizonyos szempontból a Vidas secas (Kietlen élet) ellenpontja, amelyben a városiak kelnek útra és utaznak keletre, hogy megtapasztalják a nyomort. A Főpályaudvarnak semmi köze a kommerszhez, amiben mindenki szépen fésült, csinosan öltözött és tökéletes a sminkje...
Epilógus Magyarországról is mondanék valamit. Ifjúkoromban tagja voltam a kommunista pártnak... Ez még az ötvenes években volt. 1952-ben elköltöztem szülővárosomból, Sao Paulóból Ríóba. Río akkoriban csodálatos város volt. 1955-ben készítettem a Río 40 fokot... Nagy élmény volt. A rákövetkező évben meghívást kaptam a Karlovy Vary Filmfesztiválra Cseszlovákiába. Visszautamon néhány hónapot Párizsban töltöttem. Ugyanabban a hotelban szálltam meg, amiben Jorge Amado és Nicolas Guillén. Gondoljon bele, még csak 28 éves voltam! Abban az évben az orosz hadsereg lerohanta Magyarországot...A szovjet megszállás nagy vitákat váltott ki a brazil kommunista pártban. Én ellene voltam... barátian váltunk el. Többé nem hívtak a találkozóikra. Nem kérdeztem, miért... De a politikai rendőrség és a hadsereg szemében a "vörös stigma" örökre rajtam maradt.
|
 102 KByte |
