Czakó Ágnes

Egy elegáns antihős, aki nem akart "latin szerető" lenni

Marcello Mastroianni
1923-1996

Mario Monicelli: Elvtársak (1963) Mario Monicelli:
Elvtársak (1963)

323 KByte
A filmvásznon megjelenő színész - a korai némafilm szemforgató vampjaitól kezdve, korunk akcióhőseiig - minden korban testi valóságával, jelenlétével hat a nézőkre. Balázs Béla az 1948-ban megjelent Filmkultúra című művében a filmsztár kérdésével is foglalkozott. "A nagy filmszínészek régi ismerősként bukkantak fel új filmjeikben, és nem ők vették fel a szerep arcát, hanem fordítva: a szerepek már eleve testükre íródtak. Mert a közönség nem színészi alakító-művészetüket, hanem őket szerette, személyiségük varázsát." Megfogalmazását remekül példázza az utóbbi negyven év talán legkedveltebb, legvonzóbb olasz filmszínésze: Marcello Mastroianni. Pályafutása során becsületes proletárfiútól kezdve, szicíliai feleséggyilkoson és nőfaló Casanován át, depressziós homoszexuális értelmiségiig, impotens, sőt terhes férjig, szinte minden lehetséges főhőst alakított, a közvélemény mégis a "latin szerető" címkéjét akasztotta rá. A tekintetében megbúvó mélység és melankólia azonban ennél mindig többet sejtetett.

"Nem tetszem magamnak, sohasem tetszettem. Külsőleg sem. Ez a rövid orr, ez a húsos száj. Nekem a sasorrú, vékony ajkú emberek tetszenek, az erős, határozott vonásúak. Bennem semmi sem erős, határozott. Én aranyos vagyok, és a férfi ne legyen aranyos. De ami a legrosszabb, belülről sem tetszem magamnak" - nyilatkozta a nyolcvanas évek elején Oriana Fallaci sztárújságírónőnek. Egy másik interjúja szerint: "Korunk hőse számomra az okos, fogékony, kereső, az élettel szemben azonban passzív és erőtlen férfi, aki felismeri lehetőségeinek határait és korlátait. Nemcsak a szuperman lehet érdekes. Szeretek unott, apatikus figurákat játszani, mert ezek azok a hibák, amit a közönség megért és önmagában felfedez."

Marcello Mastroianni 1923. szeptember 28-án született Fontana Liriben. Így szerepel a korábbi kiadású lexikonokban. A nyolcvanas évektől megjelentekben 1924-gyé, illetve 1925-té változik élete első fontos eseményének dátuma. Mi történhetett? A születési anyakönyvi kivonata veszett-e el, vagy úgy érezte, hogy egy "latin szeretőnek" illik néhány évet letagadni az idő múlásával? Pedig Mastroianni még a hatvanas éveiben is vonzó férfi volt. Szépen őszült, nem kopaszodott, nem eresztett hasat. De nyolcvanéves öregember látszatát is élethűen tudta kelteni a tizenkét évvel ezelőtt készült Ginger és Fredben, a nosztalgiából fellépő egykori sztepp-táncos szerepében, Giulietta Masina oldalán.

Marcello, aki egy asztalos fiaként ötéves korától Rómában nevelkedett, kereskedelmi középiskolát végzett, majd két évet hallgatott a Közgazdasági Egyetemen. Ez idő tájt sokkal inkább a diákszínjátszás kötötte le a figyelmét, mint a szakmai stúdiumok. A központi egyetemi színjátszó együttesben megismerkedett egy végzős bölcsészhallgatónővel, Giulietta Masinával, aki hozzá hasonlóan inkább a színészi pálya felé kacsintgatott. Annál is inkább, mert nemrégiben kötötte össze az életét egy újságírással, forgatókönyvírással, asszisztenskedéssel foglalkozó fiatalemberrel: Federico Fellinivel. Az ifjú rendezőjelölt tanácsokat adott a színjátszóknak, így összebarátkoztak. Az évek hosszú során, termékeny művészi kapcsolattá változott ez a barátság, melynek fő állomásai az Az édes élet (1960), a Nyolc és fél (1963), illetve a Nők városa (1980) és a Ginger és Fred (1985). E szerepek mellé kívánkozik még Antonioni Az éjszaka (1960) című alkotása, hiszen ezek teremtették meg karizmatikus színészi egyéniségét. Ezekben a filmekben Fellini és Antonioni alteregójaként az ő legszemélyesebb gondjaikat, vívódásaikat jeleníti meg a színészi mesterség eszközeivel, vall saját magáról és nemzedékéről.

Filmszínészi pályája az ötvenes évek elején bontakozott ki. Kezdetben kedves, kissé félszeg fiatalembereket alakított önironikus humorral, a letűnőfélben levő olasz neorealizmus utolsó alkotásaiban. Új szerepköre Visconti Fehér éjszakák (1957) című filmjével kezdődött. A naiv, segítőkész fiatalemberek helyett ellentmondásos, nemegyszer negatív hősök ábrázolása vált feladatává. Egyre markánsabb jellemábrázoló képessége a hatvanas évek elejétől olyan neves filmekben érvényesült, mint A szép Antonio, Adua és társnői, vagy a Válás olasz módra (ez utóbbi főszerepéért Oscar-díjjal jutalmazták 1961-ben). A hetvenes és nyolcvanas években tovább értek és gazdagodtak elmélyült, csendes, soha sem hivalkodó alakításai. Olyan világsikerek bizonyítják ezt, mint A nagy zabálás, Egy különös nap, A méhész (Theo Angelopoulos, 1986) vagy a Fekete szemek (Nyikita Mihalkov, 1987). A kilencvenes években két fiatal olasz rendező: Francesca Archibugi és Giuseppe Tornatore filmjeiben játszott, 1993-ban pedig többek közt Franciaországban és Argentínában dolgozott.

Mastroianni mindig mosolygós volt és közvetlen. Hetvenes éveiben is élvezte az életet, szeretett sétálgatni, és közben csodálta a nőket. Tavaly decemberi halála előtt már hónapok óta tudta, de titokban tartotta, hogy súlyos beteg. Ekkor már csak színpadon játszott. A vágy villamosának velencei próbáján lett rosszul. Élete utolsó óráiban csak három embert engedett betegágyához. Egykori nagy szerelmét: Catherine Deneuve-öt, közös lányukat: Chiarát és a régi jó barátot: Michel Piccolit. December huszadikán örökre eltávozott. A híres Trevi-kutat aznap fekete drapériával vonatta be az Örök város főpolgármestere.

Pietro Germi: Válás olasz módra (1961) Pietro Germi:
Válás olasz
módra (1961)

313 KByte
Luchino Visconti: Közöny (1967) Luchino Visconti:
Közöny (1967)

289 KByte
Federico Fellini: Az édes élet (1959) Federico Fellini:
Az édes élet
(1959)

285 KByte

Tartalom Filmek Arcok Gondolatok Kopia Kopia Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek Index Filmek Arcok Gondolatok Kopia Oktatas Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek