Kovács Adrien

A magyar közönségfilm

Koltai Róbert (fotó: Szilágyi Stefi) 48 KByte	December 10-én mutatták be Koltai Róbert filmjét, az Ámbár tanár urat. Beszélgetésünk kezdetén szó esett a film fogadtatásáról, a nézőszám örvendetes emelkedéséről (a jegyeladási statisztikák szerint február 1-ig mintegy 200 000 -en látták a filmet), a vidéki városokban tartott sikeres közönségtalálkozókról. Nagyon hamar azonban egy fontos, és nem csupán az Ámbár tanár urat érintő téma került elő, a magyar filmen belüli megosztottság kérdése. Ön szerint azonos rangot képvisel-e ma Magyarországon a közönségfilm és a művészfilm? Amikor én még fiatalabb voltam, azt láttam, hogy a moziban ugyanúgy tömegek nézték a Katonazenét mint a Fellini filmeket. Akkoriban igazán szerettük a magyar filmet, amelynek szerves része volt a vígjáték, a közönséget színvonalasan szórakoztató közönségfilm. Ezeket a vígjátékokat olyan parádés mesterségbeli tudással hozták létre, hogy a filmek katarzist okoztak, a nevetés katarzisát - filmművészet volt ez a szó legszorosabb értelmében. Sorolhatnám azokat a filmeket, amelyekre egyetlen néző sem mondta volna, hogy ez valami felszínes ócskaság csak azért, mert van története, van eleje, közepe, vége. Olyan iskolateremtő vígjátékokról beszélek, mint a Liliomfi, vagy a Hyppolit, a lakáj, ahol a kisember ábrázolása katartikus, művészi volt, és amiben a történet nem akart elvont magasságokba emelkedni, és főleg nem akart semmilyen rejtvényt feladni a nézőjének. Ahogy a filmművészet változott, úgy lettek a filmek az egész világon elvontabbak, szürreálisabbak, a történet szintjén követhetetlenebbek, nyersebbek. Nagyon jó alkotások születtek a változás nyomán, de apránként valami elveszett: egyre inkább eltűntek a palettáról azok forgatókönyvírók és azok a rendezők, akik a közönséggel napi kapcsolatban állva tudták, mit szeretnek a nézők és akik, mondanivalójukat egy szép történetbe oltva, ezt az elvárást a művészi igényesség csorbulása nélkül kielégíteni tudták volna. Lassanként a becsületét is elvesztette az a fajta film, ami a tömegeket valahogy tanította, nevelte és szórakoztatta. Ezért a kérdésére az a válaszom, hogy egyértelműen szakadék van ma az úgynevezett művészfilm és a közönségfilm között, és egészen más megítélés alá esik a két filmtípus mind a támogatás, mind a kritika, mind a közönség részéről. A filmtámogatási politika, ha nem is direkt módon, visszahat a nézőre? Az terjedt el a magyar nézők között, hogy a magyar filmet csak néhány embernek készítik. Ezt a benyomást csak tovább erősítik azok a hivatalos helyről származó kijelentések, miszerint például amit én csinálok, az nem a magyar kultúra része, és ezt nem kell támogatni. Nekem viszont meggyőződésem, hogy mindkét filmtípusnak, mind a közönségfilmnek, mind a művészfilmnek kell központi támogatás. Legyen garancia, aminek birtokában azok az őrültek - mert nincs a mostani helyzetben más megtisztelőbb jelző rájuk - akik az esetleges siker reményében pénzt fektetnek egy magyar filmbe, azok legközelebb is beletegyék a pénzt. Ha nem jönnek olyan emberek, mint például Kálomista Gábor, akkor ez a filmtípus, a közönségfilm, ismét megszűnik, még mielőtt az ígéretes kezdetek után talpra állhatott volna. Az állam eljátszadozhat azzal, hogy csak olyan mozgóképet támogat, amire nincs igazi üzleti kereslet, de akkor valóban csak az amerikai filmek lesznek a moziban, mert a a forgalmazóknak és a moziüzemeltetőknek is megvannak a saját érdekeik. Az államnak segíteni kell abban, hogy a külföldi film dömpingjében mindig legyen egy-egy közönségsiker magyar film, akár vígjáték, zenés film, akár megható történet vagy krimi. Nem természetes az, ha egy országnak csupán a közönséget kirekesztő elit filmművészete van. Én harcolok azért, hogy a történetmesélő és a színészi bravúrokban bővelkedő film újból elfoglalja helyét a magyar filmkultúrában. A statisztikák valóban azt mutatják, hogy a nézőket a Sose halunk meg és a Csinibaba hozta vissza a moziba a magyar filmre. Ezzel párhuzamosan születtek művészfilmek, amik rangos fesztiválokon fordultak meg. A józan ész szerint mindennek meg kellene férnie egy asztal körül Nekem egy színházi párhuzam jut az eszembe. A kaposvári színházban, ami 20-25 év kemény munkával lett az, ami jelenleg is, nem volt műfaji megkülönböztetés a darabok között. A legjobb színházi rendezőknek sem derogált operettet vagy gyerekdarabokat rendezni. Csak éppen úgy rendeztek, olyan erős színészekkel, olyan ötletesen, hogy minden előadás eseményszámba ment. Hogy mi a Godotra várva című darabot Ascher Tamás rendezésében közel húsz évig műsoron tarthattuk, azért volt, mert volt benne négy igazi bohócszerep, ami átjárást teremtett a komoly tartalmakhoz. Én az Ügynök halálát játszottam, vagy most Csehov: A színészet és a dohányzás ártalmasságáról-t, tehát egy gazdag világból jövök a filmbe a történeteimmel. Nem tőlem kell félteni a magyar filmet, hanem azoktól, akik műfajokat osztályoznak és csupán fesztiválszemüvegen keresztül tudják nézni a mozgóképet. Tudja, már ott jelentkezik a probléma, ha mondvacsinált kritikusok nyomtatásban gyaláznak egy közönségfilmet, amit még nem is láttak, mint ahogy ez mostanában történt az Ámbárral egy olyan prominens lap, mint az És hasábjain. Ez érthetően nagyon fáj nekem, mert mint alkotó, szeretném, ha mindenkinek tetszene a filmem, vagy ha nem tetszik, legalább fair módon fejeződjön ki az ellenkező vélemény. A dolog ott válik igazán veszélyessé, amikor a Nemzeti Kulturális Alap elnöke jelenti ki, hogy nem kell forgalmazási támogatás a közönségfilmeknek, azok termeljék ki maguk a költségeik fedezetét. Egy felelős ember állítja azt, hogy a közönségfilm nem kultúra. Én meg azt mondom, hogy mélyen kultúra. Fájón érint bennünket, az úgynevezett közönségfilmes alkotókat az, hogy csak azokat a filmeket tekintik a magyar kultúra részének, amelyek nagyon fesztiválsiker-gyanúsan, kifinomult elit eszközökkel, olykor persze nagyon szépen és nagyon árnyaltan mutatnak meg valamit. Ha a Hyppolit, a lakájnak helye van a magyar film fő vonulatában - éspedig azt senki sem állíthatja, hogy nincs - akkor nem lehet azt mondani, hogy azok, akik a közönségnek próbálnak hitelesen mesélni, nem tartoznak a magyar filmkészítők közé és tevékenységük nem kultúrteljesítmény. Az öli meg a magyar filmet, ha csak az amerikai filmmel van tele a multipex és nincs a kínálatban egy-egy szerethető magyar történet, amit sajátjának érez a közönség. Mi a magyar filmkritika felelőssége ebben a helyzetben Ön szerint? A közönséget nem lehet hosszútávon becsapni, ezt bizonyítja az elmúlt 10-15 év néhány olyan filmje, mint például az Egészséges erotika vagy a Sose halunk meg, amelyek mostanra, dacára a bemutatásukat kísérő vegyes hangoknak, kivívták az őket megillető helyet. A kritika nem nagyon segített ebben. Úgy tűnik, hogy Magyarországon a kritika nem azt a szerepet tölti be, mint például Amerikában, ahol összekötő kell, hogy legyen a közönség és a művek között, mert olyan sok film születik, hogy véleményező kritika nélkül nem tudna eligazodni az amerikai átlagnéző. Ott halálpontosan lehet tudni, hogy ha rosszat írnak róla, akkor lehet bármekkora reklámja, a film bukás lesz. Ha jót, akkor biztos a siker. Nálunk a kritikaírás területén egy sajátos attitűd alakult ki. A kritikus nem elemzésének tulajdonképpeni tárgyáról ír, hanem mint a 19. század költői, saját fájdalmát és örömét zengi. Senkire nem hat, legfejjebb felbosszantja az alkotót. Mert azon edződött, hogy keresztrejtvényeket fejt meg, és egyáltalán nem tartja művészi értékűnek azt a filmet, amit a közönség tisztán megért. Sok szó esik mostanában a produceri rendszer kialakulásának szükségességéről. Látszódik-e már valami eredmény a szavak nyomán? Nehéz helyzetben vannak a producerek abban az országban, ahol a legfőbb szponzor az állam, és ahol elit szemléletű kurátorok döntenek a felhasználható pénzről. Egy produceri rendszer logikája az, hogy aki sikeresen működik, az újra lehetőséget kap. De nem nálunk. Nekem egyre nehezebb volt a Sose halunk meg után. Ennek némileg ellentmond, hogy csináltam még három filmet elég rövid idő alatt, de például az Ámbár anyagi szempontból még nagyon rosszul áll, dacára a rövid idő alatt elért magas nézőszámnak. Az, aki magyar közönségfilmbe akar befektetni, nem kap megerősítést arról, hogy érdemes, lehet rajta keresni. Pedig lehetne. Kicsi ugyan a piac, de például ki lehetne alakítani az Amerikában létező franchise rendszert, a filmzenei Cd-től kezdve a kitűzőkig a filmhez kapcsolódó apró tárgyak piacát. A Sose halunk meg után többen mondták, hogy de kár, hogy nem lehet olyan jó stabil vállfákat venni, ami régen létezett, és milyen jó lett volna Gyuszi bácsi-vállfákat piacra dobni a film bemutatásával egyidőben. Még lenne pár ötletem, de én elsősorban játszani és rendezni szeretnék. Filmjeiben a központi alak mindig egy kisember, aki minden csetlése-botlása ellenére szeretetreméltó, kiszogáltatottságában is tisztességes marad. Ezek a figurák a magyar filmtörténetből a Kabos Gyula alakította kispolgárokat illetve például Hannibál tanár úrat idézik. Vállalja ezeket a párhuzamokat? Nagyon megtisztelőnek érzem ezeket a párhuzamokat. Van továbbá még valami, amit fontosnak tartok a filmjeimben. Mindig van egy jelzés arra, hogy a történetnek a szigorú értelemben vett valósághoz semmi köze nincs, hogy éppen az lenne a fontos, hogy kicsit elfeledkezzünk a valóságról. Hiszen olyan jó, ha néha mesélnek nekünk. Egyfajta könnyed örömet szeretnék okozni, felállítani egy fikciót, odaállni mögé hitelesen, helyesen. Tudom, hogy ezzel nem váltom meg a világot, de talán megsimogatom az embereket. Talán ez látszik a moziban. Ezért lehet szeretni. Filmre vitt történeteiben viszontlátjuk azokat a kollégáit, akikkel együtt lép fel különböző színpadokon. Fontos tehát Önnek, hogy ismerje a partnereit? Igen, fontos több szempontból is. Elsősorban azért, mert például az Ámbár tanár úrban kimondottan a színészekre írtam a szerepeket. A forgatás során még tovább alakítottam a történetet, ehhez pedig tudnom kellett, hogy a színész meg tudja oldani a feladatot, tehát ismernem kellett a partnereimet. Az én filmjeim úgy alakulnak, hogy ott vagyok, színészként is, a történet középpontjában. A saját történetemet én magam mesélem el, és kellenek mellém olyan kollégák, akikkel a forgatás során meg tudom értetni magam, akik szeretnek, bíznak bennem, akikkel már kialakult egy közös hang. Nem vagyok olyan rendező, aki meghallgatásokat, próbafelvételeket tart és úgy találja meg a szereplőit. Szerettem társulathoz tartozni, így fontosnak tartottam azt is, hogy létrejöjjön a saját filmes társulatom, amely a jó légkört adja a történeteimhez. Ilyen állandó biztos csapat például a régi kaposvári társulat. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ne lennék nyílt az új kapcsolatokra, hiszen jelenleg is négy színpadon játszom, köztük a veszprémi színházban, és így folyamatosan új kollégákat ismerek meg. Köztudott, hogy Ön minden alkalmat megragad, hogy a nézőkkel találkozzon. A szakmán belüli gondokat elfeledteti-e egy időre a közönség szeretete? Valóban nem lehet sem pénzben, sem másban kifejezni azt a szeretetet amit én az emberektől kapok. Ha lemegyek egy közönségtalálkozóra, ott maradnak a nézők a vetítés után néha órákig. Amikor odajönnek hozzám autógrammért, nyíltan megmondják, hogy elsősorban nem is az aláírásomért jöttek, hanem hogy személyesen bíztassanak: ne adjam fel, folytassam, mert ők szeretik, amit csinálok. Amíg ez így van, addig én nem vagyok hajlandó elkeseredni. Gyakran járok vidékre műsoraimmal is, és ilyenkor szintén alkalmam nyílik beszélgetni a közönséggel. A jó tulajdonságaim közé sorolom azt, hogy megtalálom a hangot az emberekkel, és valóban érdekel, miről mit gondolnak, mi teszik nekik. Ők ezt megérzik, felszabadultan kérdeznek, és én örülök, hogy eltűnik mindaz a különbség, amit a színpad vagy a filmvászon jellegénél fogva az előadó és a néző közé emel. Köszönöm a beszélgetést.
Koltai Róbert: Sose halunk meg (1992) 99 KByte
Koltai Róbert: Szamba (1995) 85 KByte
Koltai Róbert: Ámbár tanár úr (1998) 63 KByte