Akiket fel kell fedezni

Amikor a Kabaré hősnője a film egyik jelenetében megpróbálta szavakkal is érzékeltetni határtalan ambícióit, így fohászkodott: "Szeretnék olyan híres lenni, mint Lya de Putti". A nézők közül jóformán senki sem tudta, hogy ki is voltaképpen a Liza Minelli által alakított Sally Bowles példaképe.
Nagyjából a Kabaré bemutatásával egy időben egy Johannes Zeilinger nevű fiatal bajor sebész - más nyugatnémet fiatalokhoz hasonlóan - Berlinbe költözött. Néhány évvel később, amikor éppen új lakása erkélyéről kikönyökölve figyelte Európa egyik legizgalmasabb városának nyüzsgő életét, egy idős hölgy felkiabált hozzá az utcáról: "Tudja, hogy abban a lakásban lakott Lya de Putti?"
1985-ben egy magyar származású izraeli fényképész Peter Herzog - aki épp a New York-i egyetemen tanult filmtörténetet William K. Everson-nál - egy tanulmánykötetben az utolsó oldalak egyikén felfigyelt az egzotikusan hangzó Lya de Putti névre. Mint szomorú szemű magyar származású némafilm-sztárt említette a szöveg, de még fényképet sem közöltek róla. A filmszínésznő felkeltette Herzog érdeklődését és egyre szenvedélyesebben kezdte kutatni nyomait.
Zeilinger 1991-ben német nyelven könyvet jelentetett meg Lya de Putti - Ein vergessenes Leben (Lya de Putti - egy elfelejett élet) címmel a Karolinger kiadónál.
Herzog 1993-ban jelentette meg Romano Tozzival közösen írott munkáját Lya de Putti: Loving Life and Not Fearing Death (Aki imádta az életet és nem félt a haláltól) címmel a New York-i Corvin kiadónál.
1998-ban Lya de Putti hazaérkezett. A Goethe Intézet - Königer Miklós Berlinben élő rendező és színész fáradságos munkájának köszönhetően - szeptember 28. és október 31. között kiállításon mutathatta be Zeilinger eredeti plakátokból, képeslapokból, a színésznő magánleveleiből és UFA fotókból álló Putti-gyüjteményét. A rendezvény megnyitóján a német gyűjtő is jelen volt.
A Magyar Filmintézet Örökmozgó mozijában szeptemberben a Filmemlékezet fesztivál keretében hét filmből álló filmsorozatot rendeztek Lya de Putti filmjeiből. A moziban Peter Herzog több estén keresztül mesélt az érdeklődőknek az elfeledett sztárról.
A véletlen egybeesések e történetének jóvoltából Lya de Putti neve a jövőben talán ismerősebben fog csengeni a némafilm rajongóinak és kutatóinak fülében. Ezekben az újrafelfedezésekben azonban nemcsak a feledés homályából kiemelkedő sztárok tarthatnak igényt érdeklődésünkre. Legalább ilyen izgalmas dolog megtudni valamit azokról, akik felfedezték számunkra őket. Miért pont ők figyelnek fel valakire, akire elvileg bárki felfigyelhetett volna? Milyen ember a felfedező? Mi motiválja? Miben hasonlít és miben különbözik tőlünk? Erre voltam kíváncsi akkor, amikor megkértem Peter Herzogot, hogy meséljen életéről.

"1929. október 28-án születtem a jugoszláviai Nagybecskereken. Édesapám az ottani Julius Krauss cég egyik igazgatója és tulajdonos-társa volt. Kőszénnel, fával, építőanyagokkal kereskedett. A családunknak bányái is voltak Boszniában. Tuzla és Mostar környékén, ott ahol most a harcok folynak. Emlékszem, gyerekkoromban sokszor levitt oda az apám autóval. A nagybátyám malomtulajdonos volt, elég jómódúak voltunk. Nagybecskereken jártam iskolába is. A Jugoszlávia elleni háború kitörése Belgrádban ért minket. A németek bombázták a várost és néhány nappal később 1941. április 13-án már be is vonultak. Apám katonaként esett német fogságba, egyedül maradtunk anyámmal, a három gyerek. Visszamentünk Nagybecskerekre, de a bevonuló németek elfogtak bennünket. Előbb bezártak egy kaszárnyába, aztán visszavittek minket Belgrádba, a gettóba. Sárga csillagot kellett hordanunk. Egy nap anyám azt mondta: - Ebből elég, holnap Magyarországra utazunk. Szerzett hamis papírokat, rengeteg pénzbe kerültek, Kovács névre szóltak, és másnap egy ismerős nővel meg annak barátjával, egy német tiszttel kimentünk a vasútállomásra. A vonatban egy határőr pecséteket ütött minden útlevélbe, de mielőtt ránk került volna a sor, valaki elhívta. A mi útlevelünk nem volt lepecsételve. Így érkeztünk Péterváradra, ott volt a horvát határ. A ponton-hídnál nem akartak átengedni bennünket. A német tiszt elkezdett kiabálni, hogy az anyám a menyasszonya húga, nagy botrányt csapott, a horvátok megijedtek, így engedtek át minket. Ő mentette meg az életünket, persze le volt fizetve. Voltak zsidók, akiknek nem sikerült, azokat a helyszínen agyonlőtték, hallottuk a lövéseket.
Aztán megérkeztünk Budapestre. Itt rokonaink jóvoltából kaptunk egy lakást a Németvölgyi úton. Ott laktunk 1941-től 1944-ig. A zsidó polgáriba jártam, de iskola helyett főleg a mozikat látogattam. Minden pesti mozit ismertem. Nagyon szerettem az amerikai filmeket. Az Óz, a csodák csodáját a Vestában láttam, ott volt, ahol most az Örökmozgó. Láttam a Ninocskát, a Tarzant is, meg a Kék hold völgye című filmet, emlékszem, azt a Broadway moziban adták. Aztán véget ért a jó világ, kitiltották Magyarországról az amerikai filmeket. Még a mozik nevét is magyarosították. Ez 1942-ben lehetett. Anyámnak rendszeresen kellett járnia a KEOK-ba, hogy meghosszabbítsák a tartózkodási engedélyünket, hiszen külföldi állampolgároknak számítottunk. 1944-ben ide is bejöttek a németek. A Németvölgyi úti lakásból el kellett jönnünk, feljelentettek bennünket, hogy zsidók vagyunk. A Vörösmarty utcába kellett költöznünk egy zsidó házba és megint fel kellett varrni a sárga csillagot. Egyszer majdnem elkaptak a Király utcában, de megszöktem. Amikor hazaértem, levettem a csillagot, nem voltam hajlandó tovább hordani. Úgy jártam a mozikba. Akkor már csak német filmeket lehetett látni: többek között láttam a GPU-t meg a Titanicot. Anyám közben szerzett menleveleket. Kétféle Schutzpass-t is tudott szerezni: svédet meg svájcit. Ekkor költöztünk át a Vörösmarty utcából a Wekerle Sándor utcai Bálvány panzióba. Aztán jött a Szálasi és nem ismerte el a menleveleket. Akkor beköltöztünk a svájci követségre - ma az amerikai követség van ott -, de csak pár napot kellett ott töltenünk mert időközben a Wallenberg vagy a Lutz, a svájci zsidómentő diplomata, már nem is emlékszem pontosan melyikük, megegyezett az Eichmannal. Visszamehettünk a Bálvány panzióba. Ott ért minket a háború vége.
A háború után visszautaztunk Jugoszláviába. Apám is hazaérkezett 1945-ben - kalandos úton, de ő is túlélte a háborút. 1948-ig Jugoszláviában maradtunk. Én Belgrádban kitanultam a fotós szakmát: a Foto Zrak-nál dolgoztam. Aztán kivándoroltunk Izraelbe. Előtte alá kellett írnunk egy papírt, hogy minden kártérítést ami a németektől jár nekünk felajánlunk a jugoszláv államnak. Ahogy megérkeztünk Izraelbe, azonnal elvittek katonának. Fegyvert kaptam, jóformán minden kiképzés nélkül. Két évig voltam katona. Az 56-os háborúban is katonaként szolgáltam. Közben 1950-től 1958-ig orvosi fényképészként dolgoztam a jeruzsálemi Héber Egyetemen. 1958-ban aztán elegem lett ebből és átköltöztem Londonba. Ott a London County Council ösztöndíjasaként ingyen tanulhattam a School of Printing and Graphic Arts-ban: végre kitanulhattam a fényképészet egy másik ágát is. 1962-ben megint visszamentem Izraelbe. Haifában éltem és ott is dolgoztam. Henriette Irwell iskolájában tanítottam fényképészetet nőknek - ez egy olyan technikai iskola volt - a Carmel hegyen. 1964-ben átköltöztem Tel-Avivba és megalapítottam a saját cégemet. Studio 28 volt a neve, divatfényképeket, reklámfotókat és portrékat készítettem. Ez akkoriban még elég ritka dolognak számított Izraelben, az első portréfotósok közé tartoztam. Innentől kezdve már ismert lettem, nagyon sok munkám volt. A Haarec című lapban szerkesztettem a szombati számban a divat-rovatot, egészen 1972-ig dolgoztam az Israel Export Intstitut-nak is meg az Israel Fashion számára is készítettem fotókat. Közben megint harcolnom kellett: az 1967-es hatnapos háborúban is részt vettem. 1972-ben Olaszországba költöztem, Firenzében dolgoztam a Scala kiadónál. Diapozitíveket készítettünk festményekről különböző múzeumokban az egész világ számára. Közben kitört a negyedik háború 1973-ban, de akkor már nem kellett bevonulnom, mert felmentettek. Egyszer meglátogatott a New York-ban élő unokatestvérem - aki egyébként 1956-ban ment el Magyarországról - és rábeszélt, hogy költözzek Amerikába. 1976-ban kimentem New York-ba. Először feketén dolgoztam: hol pincérként, hol fotós asszisztensként. 1978-ban kerültem Sachs divatcégéhez. Ott dolgoztam egészen 1987-ig. 1983-tól már volt munkavállalási engedélyem is, én lettem a cég production managere. 1985-ben aztán felfedeztem Lya de Puttit. Ez úgy történt, hogy beiratkoztam a New York University-re, William K. Everson filmtörténeti kurzusát hallgattam; The Golden Age of the German Cinema volt a címe. Egy filmes tanulmánykötetben az utolsó oldalak egyikén akadtam Lya de Putti nevére. Még fényképet sem közöltek róla. Azt írták, hogy a szomorú szemű, magyar származású filmsztár egyike volt a legnépszerűbb némafilm-színésznőknek. Érdekelni kezdett, hogy ki lehetett ez a nő. Elkezdtem könyvtárakba járni, találtam róla egy fényképet, nagyon hasonlított az anyámra. Aztán megkerestem a sírját. Nehéz volt megtalálni, mert nem ott volt eltemetve, ahol az újságok írták. Amikor rátaláltam, akkor ott a sírnál hirtelen rájöttem, hogy mi a feladatom: "életre kell keltenem". Akkor még nem gondoltam arra, hogy könyvet fogok írni róla. Elkezdtem gyűjteni a Putti dokumentumokat. Felkerestem azokat, akik ismerték. Így találtam rá Albert J. Guerard-ra, az ismert amerikai íróra, aki 1924/25 telén Davos-ban kamaszként ismerkedett meg Liával. Guerard életére legalább akkora hatást gyakorolt, mint Hans Castorpéra Madame Chauchat. Csodálatos novellákban és regényekben örökítette meg újra és újra az alakját. Soha nem szabadult a hatásától. Ő beszélt rá, hogy írjam meg az élettörténetét. Az összegyűjtött dokumentumok alapján megírtam a kéziratot. Életem egyik legszebb időszaka volt: A könyv számomra sokkal többet jelent, mint egy filmtörténeti biográfia, "work of love" - így nevezik az ilyesmit Amerikában. Romano Tozzi - aki már több sztár életrajzát megírta - segített a végső változat megformálásában. Nagyon nehéz volt megjelentetni, mert egyetlen kiadó sem akarta vállalni azt az anyagi kockázatot, ami egy már elfeledett színésznőről szóló könyv kiadásával jár. Pedig sokaknak tetszett. A Simon és Schusternál Michael Kordának mutattam meg. El volt ragadtatva tőle, de ők sem merték kiadni. Végül kénytelen voltam eladni egy sereg rekvizitumot, amit az évek során összegyűjtöttem Liáról. El kellett adnom például a legszebb Lya de Putti plakátomat is. A befolyt pénzből tudtam kiadni a könyvet. Puttiban volt valami magnetizmus, minden megváltozott amikor megjelent a vásznon. Ez annak ellenére így volt, hogy az amerikaiak nem voltak képesek megragadni a lényét. De annak ellenére is hatott, hogy nem tudták igazán felépíteni a személyiségét. Marlene Dietrich esetében rájöttek, hogy kell megvilágítani az arcát, hogy milyen szögből kell fényképezni, hogy mennyire kell lágy fényt használni a megvilágításánál. Lya de Putti magnetizmusa minden ilyen jellegű segítség nélkül sugárzik a filmjeiből. Nem ő volt az egyetlen, aki így tudott hatni, "rásegítés" nélkül. Ilyen volt Louise Brooks is. Csak magukat adták és ez elég volt. Lya de Puttinak nem volt szerencséje Amerikában, a korai, tragikus halála után elfelejtették. Németországban más volt a helyzet, ott Ewald André Dupont Varietéje emlékezetessé tette alakját. A Murnauval készített filmjei, különösen az 1922-ben forgatott Phantom is hozzájárult, hogy legalább szűk körben ismert maradhatott.
Talán Putti amerikai felfedezése is közrejátszott abban, hogy a reklámszakmában szerzett ismereteimet a nyolcvanas évek végétől a filmiparban is kamatoztathattam. 1987-től olyan forgalmazóknak dolgoztam mint a Miramax és az Angelica Film. PR munkákat, design-tervezést végeztem a számukra.1996-ban Pordenonéban találkoztam Gyürey Verával (a Magyar Filmintézet igazgatója - a szerk.) és Szabó Istvánnal, megmutattam nekik a könyvemet és most itt vagyok. Nagyon sokat köszönhetek a Filmintézetből Balogh Gyöngyinek is. Sokat dolgozott azért, hogy az Örökmozgó rendezvény létrejöhessen. Több mint ötven éve nem jártam Magyarországon. Most hazahozhattam azt a magyar filmsztárt, aki a legnagyobb karriert futotta be külföldön.
1993-ban visszavonultam, nyitottam egy kis galériát; korabeli filmplakátok, fotók, festmények értékesítésvel foglalkozom. Nemrég jelent meg a második kötetem, Brigitte Helmről írtam, őt is fel kellett fedeznem Amerika számára.”