Eperjes Károly és Szalay Kriszta 65 KByte |
1999 februárjában, a 30. Magyar
Filmszemlén fogják bemutatni Tímár Péter legújabb filmjét,
a 6:3-at. 1998 december közepén készült ez az
interjú, a filmrendező éppen befejezte a vágást, kezdte a
hang keverését, s az interjú készítője akkor, még
munka-stádiumban láthatta a filmet.
Az évszázad mérkőzése: az angol-magyar
1953. november 25-én délután negyed négykor kezdődött.
Hónapok óra erre várt az ország. Mindenhol a készülékek
köré gyülekeztek az emberek, ott is kitettek rádiót, ahol
egyébként nem volt szokás az ilyesmi. Hiszen az aranycsapat
lépett pályára, az otthonukban addig veretlen angolok ellen.
Bakáts tér. A kezdőrúgás előtt megjelenik egy férfi, senki
sem ismeri, nem tudni honnan jött, de elrontja a szurkolás
örömét, mert előre bemondja a gólokat. Minden gólja tutti,
magát is így nevezi az egyén: Tutti. Helén, a
kitelepítésből éppen visszatért és utcaseprői munkakört
betöltő hölgy veszi pártfogásába a különös urat. Helén
és Tutti együtt végigszáguldják az angol-magyar mérkőzés
Szepesi-féle közvetítésének másfél óráját: italboltból
borbélyüzletbe, korabeli húsboltból a Gellért-fürdőbe, egy
Kossuth-díjas író budai lakásából át egy presszóba...
Mivel az államvédelem is felfigyelt a fickóra, menekülniük
kell. Miközben ők hárman, Helén volt vőlegényével, a
presszózenész Halmival bujkálnak a rendőrség elől, zajlik
az évszázad mérkőzése. De honnan tudja a gólokat? És mi
lesz vele? És mi lesz velünk? Lehet, hogy nem csak a
mérkőzés eredményét ismeri?!
6:3
írta: Tímár Péter
főszerepben: Eperjes Károly, Szalay
Kriszta, Cseh Tamás
Ez a forgatókönyv is évekig feküdt az íróasztalfiókodban, mint a Zimmer Feri, vagy közvetlenül utána írtad? Idén márciusban kezdtem el írni, de az alapötlet évekkel ezelőtt született, amikor én a Józsefvárosi Kamara Színházban rendeztem az Indul a bakterházat. Akkor vetődött fel, hogy írhatnék egy mai témájú vígjátékot a társulatnak. Elképzeltem, mennyire hatásos lenne színdarab-formában, vagyis belsőkben, forgószínpaddal, ahogy az emberek 1953-ban hallgatják a 6:3-as angol-magyar meccset, s van egy hős, aki helyszínről helyszínre megy, mindenhol a meccset hallgatják, s ő közben konfliktusokba keveredik stb. Ehhez jött az az élmény, hogy hallottam az eredeti Szepesi-féle közvetítés néhány percét, s láttam Surányi András Az aranycsapat című filmjét, amihez Szepesi hangját utólag vették fel s keverték alá. Hihetetlen volt a különbség, pedig a szöveg szóról-szóra megegyezett. Az eredeti sütött a feszültségtől, áradt belőle valami démoni erő. Ebből született volna a filmnovella, ami nem született, mert nem tudok se novellát, se treatmentet írni. Számomra a szinopszis is halott műfaj, én csak forgatókönyvet tudok írni. A fejemben elkezdenek beszélni a szereplők, s akkor én azt leírom. Honnan tudjam, hogy mi fog történni, amikor épp történik és én írom?! Miért nevezted a közvetítést az előbb démoninak? Szepesi a közvetítés alatt többször mondja, hogy ez az évszázad mérkőzése. Érted?! 1953-ban, az évszázad félidejében kijelenti, hogy ez a meccs az évszázad mérkőzése. És igaza lett! Misztikus, nem? Foglalkoztál a korszakkal egyébként? Mitől volt olyan katartikus ez a futballmérkőzés? Nem tudom pontosan. Magától a győzelemtől nem, hiszen akkor már három éve egyfolytában csak győztek a magyarok. Talán attól, hogy az angolokat Angliában verték meg, ahol még soha senki, ez felkiáltójelet tett a sorozatos győzelmekre. De az igazi magyarázat talán az, hogy az ötvenes években a foci volt szinte az egyetlen élmény, ami önbecsülést adhatott az embereknek, amivel maradéktalanul azonosulhattak, őszintén kimutathatták, amit gondoltak, amit éreztek. Például elénekelhették együtt, nyilvánosan, belső indítékból a magyar Himnuszt! Az összes focimeccs közül ez az angol-magyar volt a legnagyszerűbb, a csúcs, a csoda... De te a 6:3-ban nem egyszerűen feleleveníted azt az 1953-as napot, annak a napnak az eseménysorát, tehát nem elmesélsz egy múltbeli történetet, hanem itt lezajlik egy fantasztikus időutazás: éppen 1953. november 25. eseményeinek a közepében vagyunk... Méghozzá nem azzal a dramaturgiai célzattal, hogy felidéződjenek a nap eseményei, s mégcsak nem is azzal a céllal, hogy a hős beleavatkozzék a múltban történt, ismert eseményekbe... A film egy Tandori Dezső idézettel kezdődik: "Végül a múlt mindig úgy alakul, ahogy lehetett volna, ahogy az ember szerette volna". Hősünket három dolog foglalkoztatta egész addigi életében: az egyik hogy megtudja, ki volt az ő anyja, a második, hogy megtudja, mi történt pontosan azon a napon, történetesen az angol-magyar mérkőzés napján, amikor ő született, s a harmadik, hogy kitölthessen egyszer egy telitalálatos totószelvényt... Ehelyett a három dolog helyett végül valami iszonyú fontosat, mindennél fontosabbat csinál: becserkész magának egy anyát. Szerez magának egy családot. Tudjuk, hogy intézetben nőtt fel, nem volt anyja, s azért hívták 6:3-nak, mert éppen azon a napon született... Közben azért elszámoltatja a múltat: ami a közvetítés alatt Budapesten és az országban lezajlik, az a rendszer teljes képtelenségét teszi nyilvánvalóvá. Az ávón is a meccset hallgatják a vallatók és a megkínzott vallatott, és a gólnál önfeledten összeölelkeznek, vagyis a személyes önbecsülésnél is fontosabb a nemzeti önbecsülés, a nemzeti dicsőséggel való azonosulás. Ettől, a szolidaritásnak, az összetartozásnak ettől a semmihez sem mérhető élményétől, pillanatától számítható 1956. Erre a kivételes, kiváltságos pillanatra, erre a másfél órára vissza lehetett emlékezni. Erre érdemes volt visszaemlékezni. Más ilyen közös nagy élmény nem volt több az ötvenes években, egészen 1956-ig... Talán a felszabadulás pillanata lehetett ilyen semmihez sem mérhető nagy, közös öröm, nem? Mint a franciáknál vagy az angoloknál... Igen, de nálunk az szinte mindjárt be is lett mocskolva. Engem meg is glosszáztak az Élet és Irodalomban azért, hogy ezt a meccset, a közvetítést tekintem kezdetnek, első lépcsőfoknak ahhoz, hogy 1956 nagy nemzeti egysége létrejöhetett. Pedig a 6:3 országos mámorát nem egy futballrajongó réteg produkálta! Akkor, ott, abban az eufórikus másfél órában az egész társadalom számára benne volt az esély valami hihetetlenül nagy dologra... Egyébként a főhőst azért üldözik, kergetik, dobják a vízbe, mert folyton belebeszél a meccsbe, s ezzel elveszi az emberek egyetlen örömét. Elveszi tőlük a meccset! A meccsüket! Térjünk hát rá az írókra! Egész csoportozatuk szánalmas és nevetséges, de ijesztő is, mert miközben úgymond tilosban járnak, nagyonis magabiztosaknak, bennfenteseknek tűnnek. Bár csak egyet lehet azonosítani közülük valóságos személlyel, azt, akitől elhangzik a híres zsarnokság-vers egy sorának parafrázisa... Az ő ábrázolásukhoz sokat merítettem a két éve megjelent Az írók és a hatalom című kötetből. Amikor olvastam, egészen megdöbbentem, hogy mi mindent elkövettek, hogy megfeleljenek, hogy a hatalomhoz dörgölődhessenek. De azért ott van a Cseh Tamás alakította író is, aki bárzongoristaként keresi a kenyerét, ő az egyetlen szabad ember az írók között. Független és bohém. Mindenről azt gondolhat, amit akar. Sok önéletrajzi elem felfedezhető ebben a filmedben... Hát igen, de ennek a nagyközönség számára nincs jelentősége. Mindenesetre nem véletlenül játszódik a Bakáts téren a jelenetek többsége, ott születtem, ott nőttem fel, a filmben minden ugyanolyan, mint a gyerekkoromban volt. A szülészet is ott van, csak mára már annyira modernizálták a bejáratát, hogy nagyon sokba került volna visszaállítani az akkori portált, s helyette a Bakáts téri iskolát neveztük ki kórháznak. Volt egy furcsa pillanat a forgatáskor: statiszta gyerekek futkároznak korabeli ruhákban a téren, és mintha hirtelen megláttam volna magamat közöttük. A film azzal fejeződik be, hogy ők hárman - a család - derűsen beszélgetve bandukolnak át a téren, Helén tolja a szemeteskocsit, vagyis közben dolgozik... Mi ez az "utcaseprőség"? Helén elmondja: alapszolgáltatás. Miközben kielégítik azt az alapvető emberi szükségletüket, hogy dolgoznak és hasznosnak tudják magukat, mégis szabad levegőn vannak és közben lélekben is abszolút függetlenek. Ez a szabad levegőn tartózkodás különben jellegzetes értelmiségi attitűd abban a korban. A kirándulások, a szigligeti alkotóház, a balatoni, a dunaparti nyaralók, mind a valódi szabadság hiányának kompenzálásai. Beavatnál a színészválasztás titkaiba? Eperjes Károly annyira egyértelmű volt Tutti szerepére, hogy nem is érdemes többet beszélni róla: nagyon-nagyon jó. Szalay Krisztát a Thália színházban fedeztem fel. Ő filmben még nem játszott soha, egész megjelenése, mozgása, életkora mind alkalmassá tették Helén szerepére. Azért hívják Helénnek, mert ezt a harmincas évekbeli slágert, a Jaj, a Helént mindenképpen bele akartam tenni a filmbe, s így adódott, hogy a női főszereplő Helén legyen. Egyébként nagyon szeretek ismeretlen arcokat kipróbálni, s általában beválnak, mint Szalay Kriszta is. Cseh Tamással, Máté Gáborral, Kari Györgyivel, Méhes Lászlóval már dolgoztam együtt, Fodor Tamást nagyon szeretem és tisztelem, régóta szándékomban állt, hogy forgassak vele. Nagyon jó Kállai Ferenc az öreg maszek borbély szerepében. A Gellért-fürdői jelenetben a színészeknek sikerült megteremteniük az ötvenes évekbeli nem-káder elit társasági életének atmoszféráját, s nem véletlenül a fürdőben. Ez a történet minden jel szerint olyan műfajt kívánt, amivel eddig még nem dolgoztál. Ez szerintem egy gyönyörű, humánus mese. Tele van humorral, jókat lehet derülni időnként, de mégis szomorú. Szomorú, mert ahhoz, hogy az embernek legyen anyja, családja, kötődése, hazája, nemzete, vállalható múltja, vissza kell bújnia a múltba, azt kellene kiigazítania... Ezért is nincs a filmben semmilyen Tímár-féle trükk? Nincs, ehhez nem illett volna. Ez tényleg egy mese. Talán harmincezer évenként egyszer megtörténhet, hogy az ember kiigazíthatja a múltját úgy, ahogy szeretné. Viszont ebben a filmben is van egy nagy filmes erőpróba: statikus kamerával dolgoztunk végig az operatőr, Szatmári Péter és én, együtt összhangban. Ő leállította, rögzítette a kamerát, s én a képkivágatba rendeztem a jelenetet. Nem hittem volna, hogy ez ilyen óriási figyelmet és koncentrálást kíván. Olyan volt, mintha vizsgafilmet rendeztem volna: ne mozduljon el a kamera, minden a kamera látószögében történjen, mert ami kicsit is arrébb történik, az nem látszik. Azért időnként előfordult, hogy a szereplő leült, például egy padra, s "kiment" a képből. Ez a statikusság ugyanolyan szerepet játszik a korszak ábrázolásában, mint az, hogy 1953. november 25-én a filmben a nap egyszer se süt ki, minden szürke? A Bakáts tér is? Igen, ez a dermedtség és szürkeség: az ötvenes évek. De utánanéztem, aznap valóban ködös, nyirkos őszi idő volt. Mellesleg a külsőket nyáron vettük fel, mert a színészek akkor érnek rá jobban, s időnként kánikulai forróságban kellett kiskabátban, sállal érzékeltetni a november végét, míg a belsőket viszont ősszel forgattam. Jöhet a bemutató és jöhetnek a kritikusok? Jöhetnek! | ||
76 KByte | |||
Cseh Tamás 71 KByte | |||
102 KByte | |||
Gálffy László, Fodor Tamás, Kern András, Lőte Attila, Végvári Tamás 93 KByte | |||
64 KByte
| Eperjes Károly és Szalay Kriszta 112 KByte
| 91 KByte
| munka közben a rendező, Tímár Péter 80 KByte |