Egy copfos angyal arcai - Bruno Ganz

Azt a svájci származású színészt, akit a magyar mozibajáró és a nagyvilág az Amerikai barát amatőr, de mindenre elszánt bérgyilkosaként, vagy A fehér városban talajtvesztett értelmiségijeként ismerhetett meg, majd később Berlin utcáit járó copfos, télikabátos angyalként láthatott viszont, hosszú ideig csak a német nyelvterület színházba járó közönsége értékelhette. Pályája elején Bruno Ganz túlnyomórészt, 1967 és 1976 között kizárólag színházban szerepelt. A német színpad egyik legnagyobb rendezőjét, Peter Steint követve különböző német és svájci színtársulatokban játszott, Münchenben, Brémában, Zürichben, majd a Nyugat-Berlini Schaubühne am Helleschen Ufer-ben. Ekkor érett a német színpad egyik legjelentősebb alakjává vált, elsősorban klasszikus darabokban (Ibsen: Peer Gynt, Kleist: Homburg hercege, Csehov: Három nővér). A Salzburgi Ünnepi Játékokon Thomas Bernhard Der Ignorant und der Wahnsinnige (A tudatlan és az őrült) című darabjának ősbemutatóján nyújtott alakítását 1973-ban "a legemlékezetesebb színpadi teljesítményként" értékelték a kritikusok. 1996-ban ő vette át az Iffland-gyűrűt, melyet "a német nyelvű színház mindenkori legjelentősebb és legméltóbb színpadi művészének adományoznak egy életre szólóan". A gyűrűt - amelynek Ganz a kilencedik gazdája - a szájhagyomány szerint maga Goethe nyújtotta át A.W. Iffland színésznek.

Német nyelvterületen az irodalom klasszikusai cd-n, kazettasorozatokon is hozzáférhetőek, Ganz sokszálú kötődését a irodalomhoz mi sem jellemzi jobban, hogy az ő hangján szólal meg a klasszikus humanista német elitkultúra, Goethe, Kleist, Hesse, Thomas Mann művei. (Nem véletlenül citálja oly könnyed természetességgel a bonyolult Handke szövegeket, prózaverseket később filmen is - bár e könnyedség mögött saját nyilatkozatai szerint is sok munka van.) Színpadi előadások tévéadaptációit (Torquato Tasso, Peer Gynt, Homburg hercege, Optimista tragédia, A vadkacsa) leszámítva svájci és német filmekben tűnt fel kisebb szerepekben. Első filmszerepét 1960-ban Karl Sutertől kapta: Der Herr mit der schwarzer Melone - Úr, fekete dinnyével. Első jelentős szerepét Eric Rohmer Kleist-adaptációjában, a kosztümös O. márkiné történetében játszotta el, s 1976-ban ezért kapta meg a legjobb férfialkításért járó szövetségi filmdíjat. Ebben az évben váltott: 1982-ig csak filmen szerepelt. A színházi színészből filmszínésszé válás igazi szakmai erőpróbát jelent számára. Noha az eredmény, amit a filmvásznon láthatunk tőle, spontánnak és eszköztelennek tűnik, valójában hosszú évek tudatos munkájával dolgozta ki a kamerák előtt is életképes színészi módszerét, amelyben mégis tettenérhető színházi múltja is. Szerepformálása analitikus jellegű: inkább megfigyelésen, mint beleélésen alapul. A rábízott figurát a legapróbb részletekig kidolgozza. Nemzetközi sikeréhez hozzájárul, hogy azok a rendezők, akik igénylik és elfogadják a színésztől az intellektuális együttműködést, szívesen dolgoznak vele. "Valósággal testi kapcsolata van a kamerával. Odafigyel, amikor a jelenetet megbeszéljük, együtt gondolkodik, még az objektív megválasztása, a képek felépítése is érdekli... Érzi a kamera mozgását és mozgási lehetőségeit" - mondja róla Kurt Gloor, A feltaláló rendezője. Pontosan tudni akarja, milyen lesz az adott jelenet ritmusa, a beállítás képi megformálása, a képkivágás. Arra a testrészére koncentrálja minden kifejezőképességét, ami éppen látszik. Módszerét tekintve de Nirót, Depardieu-t tartja rokonainak. Későbbi állandó filmes szerepkörét meghatározó alakítása az Amerikai barát képkeretezője, aki abban a tudatban, hogy halálosan beteg, bérgyilkosságra vállalkozik. A színpadi indíttatású, kosztümös szerepek után végre lehetőséget kap egy ízig-vérig mai figura kidolgozására: Jonathan az átlagpolgár megtestesítője, aki életének mindennapisága ellenére megpróbál kitörni, és a szürke hétköznapokon túlmutató identitást keresni. Válságba jutott, identitáskereső értelmiségi szerepek sorát játssza el (A fehér városban, A hamisítvány). Mindig nagyon intellektuális, nagyon kifinomult, nagyon európai. Ennek a szereptípusnak sajátos változata a rendőrségi razzia során fejbelőtt, életéért és önazonossága visszanyeréséért küzdő, nulláról induló mikrobiológus szerepe (Kés a fejben). A színészi kifejezés lehetőségeit kutató, szélsőséges körülmények adta lehetőségekkel is élni tudó művész számára ez a szerep igazi jutalomjáték. A filmre készülve két hetet töltött egy müncheni kórházban, ahol motorkerékpáros balesetet szenvedett betegek tanulnak újra járni és beszélni. Bravúros játékkal a nézőt mindvégig bizonytalanságban hagyja. Nem tudni, a rendőrségi terror áldozata-e, ahogy barátai vélik, vagy veszélyes terrorista, ahogy a rendőrök állítják. Hasonló, útkereső karaktert alakított Wenders Berlin-filmjeiben, az örökkévalóságot az emberi lét végességéért odahagyó angyal, Damiel szerepében.

Emlékezet című filmjével (Gedächtnis, 1982) rendezőként is bemutatkozott. A Berlin felett az ég másik copfos angyalával, Otto Sanderrel közösen rendezett film két színésztársuknak állít emléket. Személyes hangvételű kettős portré a háború előtti német film nagy színészegyéniségeiről, Curt Bois-ról (ő a Berlin felett az égben a Potsdamer Platzot kereső öregember), aki 1933-ban, a nácik hatalomra kerülésekor emigrációba kényszerült, és Bernhard Minettiről, aki maradt és karriert csinált.