Dizseri Eszter:

Mesterségek

10 vallomás a 100 éves film kapcsán

Idén 100 éves a film. E kerek évforduló alkalmából megkérdeztünk a szakma élõ tanúi közül tizet, a doyeneket, hogy hogyan kerültek a pályára, hogy emlékezetük szerint miképpen alakult ki Magyarországon az õ filmes mesterségük és hogy hogyan jöttek létre azok a mûhelyek, amelyekben õk dolgoztak?

A válaszokból kirajzolódik a harmincas-negyvenes évek filmmûhelyeinek hangulata, fejlõdni-akarása, s a politika késõbbi fordulásaiban megroppanó sorsok, majdnem-tragédiák. Minden beszélgetésbõl szinte egyformán csendül ki, s ezt is tisztelnünk kell bennük, hogy a legkülönbözõbb életutak és szakmai kanyarok után is e filmesek mindenek felett szeretik mesterségüket és aggódnak sorsán.


BÁRTFAI JENÕ mozigépész

DARGAY ATTILA rajzfilmrendezõ

ILLÉS GYÖRGY operatõr

IMRE ISTVÁN bábfilmrendezõ

MAKAY ÁRPÁD operatõr

MORELL MIHÁLY vágó

PATAKY JENÕ színmûvész

SÉD TERÉZ rendezõasszisztens

SPITZER HENRIKNÉ kulcsrajzoló

SZOBRÁSZ ANDRÁS, a Magyar Filmlaboratórium nyugdíjas üzemvezetõje


SÉD TERÉZ rendezõasszisztens


68 KByte
Ön kezdettõl a nagyhírû reklám és rövidfilmrendezõ, László Endre asszisztense volt. Mesélne a háború elõtti kisfilmkészítés hõskoráról?

Én a filmmel Kollányi Ágoston személyében találkoztam elõször, aki nekem, az esztergomi tanítóképzõsnek gavallérom volt. Persze akkor még sem õ, a matematika-fizika szakos hallgató, sem én, a leendõ képzõmûvész nem tudtuk, hogy mindketten ugyanabban a Filmgyárban fogunk dolgozni. Érettségi után felvettek a Képzõmûvészeti Fõiskolára, de már a beígért római ösztöndíjat a közelgõ háború miatt nem kaphattam meg. Közben László Endre féltestvére jó betûírókat toborzott a filmes bátyja számára. Igy keresett meg engem a Kollégium Tereziánumban, és így kerültem, elõször csak alkalmi megbízásokkal, aztán teljes állásban a Magyar Film Iroda Reklámosztályára. 1941-et írtunk. A teljes vezérkar a következõkbõl állt: a Magyar Film Iroda Rt. vezérigazgatója vitéz Leveldi Kozma Miklós, a Film Iroda vezetõje egy bizonyos Tõrey õfõméltósága (így kellett hívni, késõbb többször láttam, amint zsákocskával a hátán ballag az esztergomi vonal mentén), a gazdasági vezetõ Gotteszmann Ernõ, a fõkönyvelõ Besztercei János, az osztályvezetõ Bertalan Pál, a mûvészeti vezetõ pedig László Endre volt. Nagyon sok, és nagyon jó filmet csináltunk, konjunktúra volt. Akkor már érvényben voltak a zsidótörvények, rengeteg strómannal dolgoztattunk.

A következõ volt a menetrend: két ügyes ügynökünk (emlékszem, Piller Rezsõnek és Morvay Andrásnak hívták õket) kiment "terepre", felkutatta a cégeket, és felajánlotta a szolgáltatásainkat (Morvay ügyes volt, õ diapozitíveket is rajzolt). Az érdeklõdõk címére általában már én mentem el, néha az operatõrrel, hogy ha szükséges, elkészítsen egy tárgyfotót, vagy más dokumentumot lefényképezzen. Egy-egy körút során 30-40 üzletet is megkötöttem. (Nekem is érdekem volt, hogy minél több reklám jöjjön össze, mert csekély fix fizetést kaptunk, amit az ötlet- és reklámpénz egészített ki.)

Szõke, karcsú fiatal lány lévén nagyon sokszor én mutattam be a reklámozandó szörmeboát vagy kalapot, sikk volt velem népszerûsíttetni nõi cikkeket. Érdekes módon, míg manapság a fiatal munkaerõ sokkal többnek számít, mint az idõsebb, akkor kifejezetten hátrány volt az ifjú kor. Nem volt az embereknek bizalmuk a fiatal, tehát úgy vélték, tapasztalatlan munkaerõkkel szemben. Nagyon sokszor kellett a tanári diplomámra hivatkoznom, hogy elfogadjanak tárgyalópartnernek. A kiszállásokon este a szállodában felskicceltem a cégeknek szánt reklámötleteket, és másnap már le is fixáltuk az üzletet. Nagyon rövid határidõt ajánlottunk fel, ez is volt a csáberõnk. Akkor még javában elfogadott eszköz volt a diapozitív, mi is készítettünk, de csak mûvészi kivitelben. Én voltam a stabil betûíró, de Bandi is (aki elõzõleg a Képzõmûvészeti Fõiskolára járt Csók István tanítványaként) nagyon eredeti betûket írt. Márka tudott lenni egy-egy szép betû. Miután a fõnököm nem bízott a Film Iroda laboratóriumában, elégedetlen volt a kidolgozás minõségével, mi magunk laboráltunk.

Volt úgy, hogy három nap és három éjjel is bent voltunk. Néha hullámpapírral vetettünk magunknak ágyat két íróasztal közé, azon aludtunk pár órát. Egyszer a nagy fáradságtól eltévesztettem a szöveget, és azt írtam: legcsodáslegcsodálatosabb! Jellemzõ, hogy senki sem vette észre, csak mi, késõbb, a film átadása után! Rangos zeneszerzõkkel dolgoztattunk, Polgár Tibor és a Vincze testvérek gyártották nekünk gõzerõvel a filmzenét. No meg "Lopkovitz"... Egyszer például másnapra vártuk ki a Corvin reklámfõnökét, gróf Zichy Nándort, amikor rájöttünk, hogy a film még nincs megzenésítve. Szemrebbenés nélkül alávágtunk egy remek amerikai tengerészindulót. Azt sem vették észre, tehát az is maradt. Nagyon sok kis cég irigyelte a teljesítményünket, és különbözõ eszközökkel próbált lekörözni bennünket. Például volt olyan zugstúdió, amelyik ronda rajzokkal, disznó viccekkel próbált közönséget toborozni. Volt ugyan cenzúra, de ezek azért valahogy mindig átmentek.

A háború alatt is mûködött a Magyar Film Iroda Reklámosztálya?

Igen, állandóan dolgoztunk. Nemcsak a dokumentáció, de a Híradó készítése sem állhatott le. Emlékszem, hogy egyszer megjelent egy rózsásarcú ifjú nyilas, aki a nemzetvezetõ egyenes utasítására Turul-madaras emblémával képzelte el ezentúl a Híradót. Megegyeztünk a kollégákkal, hogy ameddig csak lehet, húzzuk az idõt. Javasolták neki, hogy a plasztikusabb hatás érdekében hozzon egy kitömött madarat, ne csupán holmi lapos grafikával legyenek kénytelenek dolgozni. Amikor megkapták az állatot, László Endre azzal a kifogással állt elõ, hogy nehezen fog elférni a fekvõ alakú kompozíciós mezõben, le kell hajtani a szárnyakat. Még néhány forduló után zárult az ostromgyûrû, s a nyilasok felszívódtak. Amikor átmerészkedtem a pincébõl a munkahelyemre körülnézni, a csüggedt jószágot földarabolva a többi törmelék közé szórtam.


75 KByte

75 KByte

105 KByte


BÁRTFAI JENÕ mozigépész (sz: 1910.)


105 KByte
Ritkaságszámba mehetett annak idején, a harmincas évek kezdetén, hogy egy fiatalember a mozigépész szakmát választja. Jenõ bácsi hogy jutott erre az elhatározásra?

A Ganz Danubius hajógyárban kezdtem dolgozni, de amikor 1929-30 fordulóján sztrájk sztrájkot követett, meguntam, és elhatároztam, hogy más mesterséget választok. Elmentem a Tavaszmezõ utcába egy mozigépész tanfolyamra, amelyet a fõváros indított. A gyakornoki hat hónapot a Corvinban töltöttem le, utána az Urániába kerültem, és onnan is mentem nyugdíjba. A harmincas évek elején tértek át a mozik a hangosfilm vetítésre, addig a némafilmnél a lemezes 35-ös film ment. Annál a hang óriási lemezét egy kardántengely kötötte össze a mozigéppel. A startszalagot be kellett állítani a lemezen, s vele együtt a lemez is forgott. Az jelentett csak problémát, ha elszakadt a filmszalag, mert akkor odalett a szinkron. A hangosfilm általánossá válásával már nem volt ilyen gond.

A budapesti mozitulajdonosok megegyeztek , hogy egyszerre vezetik be a hangosfilmet. Nagy beruházások kellettek hozzá, új berendezéseket építettek be, hangszórókat, speciális gépeket telepítettek a gépházakba. A Fórum mozi (ma Puskin) megtörte ezt az egyességet, és egy western filmmel "nyitott", megelõzve a többi mozit.

Az Urániában a Mese a benzinkútnál címû UFA produkció volt az elsõ hangosfilm, amit vetítettünk. Nagy szenzáció volt!

Mi volt az úgynevezett diapozitív, amit a nagyfilm elõtt vetítettek?

A diapozitív a reklámfilm õse, és nagyon sokáig a filmmel párhuzamosan használták ezt a reklámeszközt. 8x8-as üveglemezre festett információhalmaz volt, a reklámozandó cég neve, címe, és márka-neve szerepelt rajta, valamint általában még egy szlogen és egy embléma is. Egy-egy adás elõtt 25-30 diát is vetítettek a gépészek, olyan ütemben, ahogy jónak látták. Az utolsó diának volt rá a legnagyobb esélye, hogy figyelmet szentel neki a nézõ. Erre a mennyiségre általában 5 perc jutott, de volt gépész, aki 3 perc alatt is "lezavarta". Ez nem szerkesztett mûsor volt, általában csak a megrendelés sorrendjét vették figyelembe.

A háború alatt is vetítettek?

Az ostrom során a mozikat sem kímélték, például az Urániát is teljesen szétlõtték, de azért hamarosan elkezdtük a vetítéseket. A Kazinczy utcai Elektromos Mûvektõl kábelekkel hoztuk az áramot a moziba, de már mentek az orosz filmek. Háborúról szóltak, mégis volt közönségük, mert ingyenesek voltak az elõadások. Este 8-ra befejeztük a vetítéseket, és minket, gépészeket orosz kocsi vitt haza, mert a parancsnokság kötelességének érezte, hogy megvédjen bennünket a járókelõkre leselkedõ mindennapos atrocitásoktól.


DARGAY ATTILA rajzfilmrendezõ (sz.: 1927.)


125 KByte
Ön az államosítás utáni rajzfilmgyártás elsõ alkotásának, a Kiskakas gyémánt félkrajcárjának egyik animátora volt. Ennek kapcsán találkozott elõször Macskássy Gyulával, a magyar rajzfilm koronázatlan királyával?

Miskolci születésû vagyok, én a városomban 1943-44-ben találkoztam elõször Macskássy Gyula - nevével. Akkor láttam elõször a moziban magyar animációt. Megvallom õszintén, hogy nagyon nem tetszett az a papírkivágásos reklámfilm, amit néztem. Titokban arra gondoltam, hogy mennyivel jobb a Miki egér, meg a többi Walt Disney-rajzfilm. Csak sokkal késõbb jöttem rá a magam kárán, hogy milyen nehéz mesterség is ez, és mennyi fantázia, energia és rajzkészség kell egy egyszerû reklámfilm elkészítéséhez is! 1945 nyarán találkoztam egy Dávid Tica nevû animátor hölggyel (késõbb Macskássy Gyula stábjának egyik erõssége lett), aki megértve a rajzfilmkészítés utáni vágyódásomat, elém tett egy papírt és ceruzát azzal, hogy rajzoljam le, amint egy kis vakond szerelmes lesz a Holdba! Az Esti Hírlapnak készítettük ezt a kis reklámfilmet, már a zenéje is megvolt, Ilosvay Gusztáv szerzeménye, és én szekéderékszám rajzoltam az általam elképzett kis vakond skicceit, amikor befuccsolt az egész.

Hamarosan hazajött a fogságból Macskássy Gyula, és itthon plakáterdõ fogadta. A reklámgrafikusoknak akkortájt aranyéletük volt a sok politikai plakát révén! Indult a Totó és a Lottó is, és Gyula egy-kettõre remek kapcsolatokat épített ki az Állami Hirdetõvel. A 40-es évek végére létrehozott fivérével egy reklámkészítõ munkaközösséget, aminek a vezetõje Gyula, a reklámos és bátyja János, a grafikus volt. (A szakmai zsargon kismacska és nagymacskaként tartotta õket számon!) Ide tartozott még Fejes Gyula, akinek elragadó plakátjai voltak, és Morüder Vili bácsi is. Én akkor kezdtem a Képzõmûvészeti Fõiskolára járni, de a szünetek alatt folyton ott lebzseltem a Rákóczi úti mûtermükben. Több szobát használtak, de az én kedvenc helyiségem az a raktárféleség volt, ahol egy nagy asztal roskadozott az amerikai és egyéb nyugati reklámújságoktól és reklámgrafikáktól. Folyton azokat böngésztem. Közben sajnálatos körülmények között kirúgtak a Fõiskoláról, és Gyuszi napi 10 forintért felvett kifutófiúnak. Mostam az ecseteket, felragasztottam a hátterekhez a papírokat, szaladtam le postára, bankba, nyomdába, de nagyon boldog voltam, hogy a körükben lehetek. Közben 1948-ban Gyuszinak ismét támadt egy jó ötlete, és az egész csapatával jelentkezett az akkor alakuló Híradó és Dokumentumfilmgyárba (volt Film Iroda!), hogy õk megalakítanák a Reklámcsoportot. Én akkor nem fértem be a keretükbe, így elmentem a nemzeti Színházhoz Varga Mátyás mellé díszletfestõ-tanoncnak. Ez sem ment könnyen a káderlapom miatt, de a nagynéném ott volt színésznõ, és rá való tekintettel felvettek. Éppen kezdtem belejönni a szocialista-realista elképzelésû díszletek festésébe, amikor kaptam egy táviratot, hogy menjek Macskássyékhoz, mert sikerült státuszt kapnia a felvételemhez. Akkor kezdték tervezni az elsõ magyar rajzjátékfilmet, a Kiskakas gyémánt félkrajcárját. Így jegyeztem el magam örökre a magyar rajzfilmmel.

Mi lett a Kiskakas és a stáb sorsa?

Macskássy Gyusziékat a New York Palota utolsó emeletén, a manzárd mûteremben értem utol. Rajzasztalok, székek, felszerelések nem voltak, ez volt a tyúkketreces korszak. Minden bútort abból pótoltunk. Ezt a helyiséget is elirigyelték tõlünk, és ki kellett költöznünk a legsötétebb Józsefvárosba, a Koszorú utcába. Úgy is hívtuk, hogy Kosz utca. Ott kezdett dolgozni egy fantasztikus csapat, amelynek nem a makulátlan káderlap volt az erõssége. Máday Gréti Svájcban nevelkedett igazi úrilány volt, Dávid Tica egyetemi tanárcsalád gyereke. De ott dolgozott közöttünk Hont-Varsányi Ferenc is, aki vezérkari százados volt anno, és rengeteget rajzolt a hírhedett Magyar Futárnak. Volt grófkisasszonyunk is, Andrássy Katika. Miután hetven embernek volt egy telefonja, az állandóan szólt. Csörgött, majd kisvártatva bejött a szobánkba Katinka: "Ghétikém, tilifo!" Ilyenkor Gyuszi majdnem kiesett az ajtón, és leült Katinkával komolyan beszélni, hogy "drágám: telefon! " "Igen, igen tilifo!" Szegény Gyuszi, óhatatlanul is mindig égettük! Nemcsak az volt a bajunk ezzel a helyiséggel, hogy a Kordélyosok Szabad Szakszervezetével kellett osztoznunk rajta, és hogy a társbérlõnk, egy villamoskalauz mindig verte a feleségét, hanem az is, hogy rekkenõen meleg volt nyáron. Nekünk pedig nem volt igazán jó emulziónk a porfestékhez, és amikor elkezdtük kifesteni a Kiskakas celljeit, azok másnapra, éppen a felvételre mindig lepattogzottak. Már mindennel próbálkoztunk, ökörepét is hoztunk a Vágóhídról, de az sem használt. Tábla jegeket párologtattunk teknõkben, meg csak az éjszaka hûvösében festettünk (nappal ruháskosarakban aludt a fele társaság, a másik fele strandra ment), de az sem használt. Sokszor zokogtunk az idegességtõl, mert nem haladtunk. És még az sem volt az igazi baj! Hanem az, hogy nem tudtuk, hogyan kell rajzjátékfilmet csinálni! Nem reklámot, hanem viszonylag hosszú filmet. S még Gyuszi sem tudta!

Egyszer egy kollégánk becsempészett egy pici Walt Disney-tekercset, hogy munkaidõ után nézzük már meg, hogy mozog egy öszvérnek egyszerre mind a négy lába, ha megy! Annak ellenére, hogy remek munkaerõ volt, egy beépített kolléga feljelentésére (miszerint imperialista ügynök), azonnal kirúgták. Ki is ment Ausztráliába, azóta is ott van! Mi élõ szereplõket öltöztettünk be, és velük forgattuk le a szükséges mozgásokat, majd kikockáztuk a kapott musztert, és annak alapján készítettük el a rajzokat. Siralmas lett az eredmény, és teljesen használhatatlan. Az egész mintha ólomból lett volna. Majd elpusztultunk, annyi rajzot készítettünk, és mindet ki kellett dobni. A saját kárunkon tanultuk meg, hogy a natúr mozgástól egészen eltérõ az animált!

Végül azért elkészült a Kiskakas, és egy Homoki Nagy István-film kísérõjeként le is ment. Ez 1951-ben volt, és senki sem észrevételezte, hogy jé, hát láttuk az elsõ magyar rajzjátékfilmet a moziban!

A stábnak 1954-ben azt ígérték, hogy az akkor alakuló Szinkrongyár egyik szárnyában végre otthonra találhat, és az épülõ Pannónia Filmstúdióban lesz bõséges helye. Titokban mindenki kivillamosozott a Hûvösvölgybe, és kedvére nézegette a félig kész épületet. De a beköltözés pillanatában közölték velünk, hogy nincs ránk itt sem szükség. Gyuszi tudott csak megmenteni 5-6 embert reklámfilmkészítés ürügyén. Ez a drasztikus lépés teljesen szétzilálta ezt a sokat próbált csapatot. Hiába hozott össze bennünket az élet, többé már nem tudtunk igazán egy húron pendülni. Gyuszi fantasztikus szervezõkészségének köszönhetõen reklámfilmekbõl tartottuk fenn magunkat, az idõk során a többieket is visszavehettük, és elkezdtük a következõ filmet, a Két bors ökröcskét. Ez már sokkal kevesebb rajzzal és hibával készült. Lassan azért anyagilag is, lelkében is mindenki "talpra állt".


SPITZER HENRIKNÉ kulcsrajzoló


93 KByte
Ön arról nevezetes a szakmában, hogy Macskássy Gyula államosítás utáni elsõ stábjának is tagja volt, és az utolsónak is. A nagy rendezõ 1971-ben bekövetkezett haláláig végig a rajzolója maradt. Milyen emlékek maradtak meg Önben róla?

Én úgy kerültem a rajzfilm közelébe, hogy Fekete Editet, Gyuszi államosítás utáni stábjának szervezõjét még régrõl, a 44-es meghurcoltatásunk idejébõl ismertem, bár nem egy lágerben voltunk. Õ tudta, hogy kerámiával foglalkozom, tehát a kézügyességem adott volt. Bevitt a Koszorú utcában dolgozó Macskássy Gyuszihoz és stábjához, és ott is maradtam, mint kifestõ. Az elején nem kaptam fizetést, de nem bántam, mert olyan megtisztelõ volt ebben a csapatban dolgoznom. Amúgy az ottani állapotok elképesztõek voltak. Vaskályhával fûtöttünk télen, a fiúk hozták fel a pincébõl a szenet, nyáron meg szenvedtünk a nagy hõségtõl. Vizes zsákokat akasztottunk mindenfelé, hogy növeljük a páratartalmat, mert állandóan lepattogzott a száradó festék a cellekrõl. A Kiskakas gyémánt félkrajcárját csináltuk, és akkor éppen mindenki kifestett, bármi beosztásban volt is különben, mert az volt az aktuális munkafolyamat. Késõbb a Pannónia Filmstúdióban már normálisabb körülmények között dolgoztunk. Kijártunk az Állatkertbe állatmozgást rajzolni, akkor készült a Két bors ökröcske. Kialakult Gyula közvetlen, állandó stábja. Máday Gréti volt a kulcsrajzolója, a fázisait én csináltam. Késõbb léptünk elõre, õ tervezõ lett, én kulcsrajzoló.

Reggel 8-kor kezdtük a munkát, és sajnos én mindig elkéstem, mert Újpestrõl kellett bejárnom kétszeri átszállással. Nagyon gyorsan teltek az órák, sokszor voltunk ott este 8-ig is, észre sem vettük, hogy elrepült az idõ. Megtartottuk a névnapokat, meg az egyéb ünnepeket is. Gyuszinak diótorta volt a kedvence. Mindig azt sütöttem neki, hagymás-tojásos szendvics meg ez volt a lakoma Gyuszi-napkor. Õ is nagy figyelmességgel tartotta számon a jeles napokat. Ma is õrzöm azt a kis piros mackót, amit tõle kaptam egy Mikulásra.

Nem tudtuk, hogy beteg, csak nagyon ritkán panaszkodott, hogy fáj a lába, a sarka. Hirtelen lett rosszul. Még elfogadta azt az õszibarackot, amit Grétike pucolt neki, aztán hazakísérték. Többet nem találkoztunk vele,

1971 novemberében agytumorban elhunyt. Hogy õ elment, megszûnt számunkra a rajzfilmkészítés vonzása, egy-egy év különbséggel nyugdíjba mentünk, Grétike és én.


IMRE ISTVÁN bábfilmrendezõ (sz: 1928.)


63 KByte
Jól tudom, hogy Ön jelen volt a magyar bábfilm megszületésénél?

Ha arra gondol, hogy a háború utáni bábfilmkészítés fõbb mozzanatainál ott voltam-e, úgy helytálló a megállapítása, de én a magyar bábfilm létrejöttét egy háború elõtt ténykedõ zsenitõl, George Paltól származtatom, akinek 5-6 perces Philips reklámfilmje elbûvölt, amikor véletlenül rábukkantam. Amit mi szinte soha nem tudtunk elérni, õ megcsinálta: elkészítette a figurák bemozgatott testrészeinek a különbözõ fázissorozatait. Hogy érthetõbb legyen: egy animált golyó úgy csapódik a falhoz, hogy elõbb tojássá nyúlik, majd palacsintává lapul, aztán egy kissé behorpadva leesik. Ez ennek a mozgásívnek a három jellemzõ fázisa. George Pal megtette azt, hogy kifaragta a golyónak mind a három alakzatát, ezért volt fantasztikus az animálása. Ezt a filmet még Marchincsák néven készítette itthon, aztán hagyta el az országot. Amerikában nagyon jól boldogult, több Oscar-díjjal jutalmazták zsenialitását.

Hogyan lett Ön bábfilmrendezõ?

Gyerekkoromban cserkész voltam, és a cserkészeknél felkarolták a kulturális tevékenységeket, így a bábjátszást is. Nekem nagy kedvem volt hozzá, diákként hamarosan írtam és rendeztem is egy bábjátékot Kõrösi Csoma Sándor életrajzából. Késõbb jogra jelentkeztem, de az akkori körülmények nem tették lehetõvé, hogy három évnél tovább tudjam tartani egyetemi státusomat. Írtam egy bábfilm sztorit, és elkezdtem vele kilincselni. Szerencsém volt, mert nem utasítottak el, hanem az akkori Híradó- és Dokumentumfilmgyárba küldtek az ötletemmel Valker Istvánhoz. Õ érdekes, kombinált technikájú filmjeirõl volt nevezetes. Szívesen foglalkozott volna velem, de nem kapott hozzám létszámkeretet. Így az akkortájt Párizsból hazajött Olcsai Kiss Zoltán szobrászhoz kerültem, aki éppen élete elsõ bábfilmjén, a Megy a juhász a szamáron dolgozott. Ez rettenetesre sikerült, de mivel fönt elhatároztatott, hogy a magyar bábfilmgyártásnak mennie kell, dolgoztunk tovább nagy tudatlanságban. Olcsai Kiss Zoltán betegsége miatt a következõ filmet Mátray Jenõ forgatta, és Basilides Ábris rendezte. Ennek már a sztorija is bõszítõ volt. Kacsa címmel az akkori Amerika Hangját gúnyolta ki a legordenárébb ortodoxiával. Úgy forgattunk, hogy élõszereplõkkel (és milyen remek emberekkel, Mezey Máriával, Pethes Sándorral) játszattuk le a jeleneteket. Ezeket fel is vettük, majd a musztert kikockázva próbáltunk a bábjátszás titkaira rájönni. Katasztrofális bukás lett ez a film is. (Késõbb aztán baráti társaságban jót derültünk a színészekkel ezen a balul sikerült felvételen.) Lassan, fõleg a saját káromon tanulva azért mégis rájöttem a "mûhelytitkokra".

Mesélne errõl az államosítás után kialakult, de régi hagyományokon alapuló részlegrõl, a Híradó- és Dokumentumfilmgyárról?

HDF-nek hívtuk röviden, és akkoriban a háború elõtti nagy filmesek gulágja volt. Játékfilmhez nem engedték õket, itt viszont csinálhattak reklámfilmet, sportfilmet, animációs filmet. Például Kollányi Ágoston is mielõtt a természetfilmekhez pártolt volna, itt készített egy remek bábfilmet Kicsi kocsi kalandjai címen. Egy új nemzedék is jelentkezett már a különbözõ mûhelyeknél, például a fiatal Jancsó Miklós.

Sajnos, akkor a HDF már eléggé leromlott állapotban volt a régi Magyar Film Iroda státusához képest. A mi bábmûhelyünk például egy cirka 8x3,5 méteres koporsó feketére festett terembõl, kis vetítõbõl, és egy mindenes mûhelybõl állt, ahol a rendezõ-operatõr-mechanikus-tervezõ tartózkodott, meg egy satu s egy körfûrész. Ebben folyt az élet, de mi jól éreztük magunkat ott, mert imádtuk a bábfilmet, amit csináltunk.

Meddig dolgoztak a HDF keretében?

Volt akkor a HDF-nek egy munkásigazgatója, aki rettenetesen ráunt az animációs filmesekre, és rásózta õket a frissen épülõ Szinkronstúdió igazgatójára, Újhelyi Józsefre. 1954-ben ránk is ránk járt a rúd. Kiderült, hogy már nem is olyan fontos a magyar állami bábfilmkészítés! A többi animációssal együtt mi is reklámfilmekbõl tartottuk el magunkat. Soha nem lehetek eléggé hálás Macskássy Gyulának, akinek a kapcsolatai révén megrendeléseket kaptunk. 1955-ben már új szelek kezdtek fújdogálni, és mi ennek megfelelõen elkészítettük Mészöly Miklós könyve alapján a Mihaszna köcsög címû éles hangú bábfilmünket. 1956. október 22-re volt kitûzve a bemutatója! De kit érdekelt abban az idõpontban egy bábfilm? Eltûnt a süllyesztõben. Közben fiatalítottunk. Hozzánk jött a frissen diplomázott Foky Ottó, aki a sivár Cipõt a cipõboltból! szellem dacára új korszakot hozott a bábfilmezésbe, mert nagyon igényesen dolgozott. Elsõ munkája a Didergõ király volt, utána újabb Móra mesét gyártottunk, a Sosemvolt király bánatát. Az idõ múlása késõbb meghozta a szabad témaválasztást.


SZOBRÁSZ ANDRÁS, a Magyar Filmlaboratórium nyugdíjas üzemvezetõje (sz: 1936.)


48 KByte
Milyen elõzmények után alakult ki a Magyar Filmlaboratórium?

A háború elõtt két konkurens laboratórium látta el a filmgyárakat, a Krupka, és a Gyarmat utcai Kovács és Faludi. Mi azt hittük, hogy erõsen rivalizáltak, de mint nemrégen egy baráti beszélgetés során kiderült, tulajdonképpen valami módon rokonok voltak. Természetesen léteztek még kisebbek a József körúton, aztán a Veress-féle a Thököly úton, de ez a két nagy határozta meg a magyar filmlaborálást, az õ szaktudásukra épültek fel a mostaniak. Én már a kész technológiába érkeztem, és azoktól tanultam, akik a húszas-harmincas években kerültek a szakmába. De azért én is találkoztam az ötvenes években olyan elõhívókeretekkel, régi nagy farámákkal, amikre annakidején rátekerték a filmeket, hogy hatalmas kádakba mártogatva mossák ki belõlük a vegyszereket. Ezek nem gépek voltak, hanem amatõr szintû kézi szerszámok. A kezdet kezdetén valószínûleg világviszonylatban is így mehetett, hogy ilyen vagy hasonló keretekre tekerték rá a filmet. Volt benne logika, mert a filmen lévõ emulzió a nedvességet magába szívva megváltoztatta a méretét, és erre számítva így rá lehetett tartani a hosszra. 30 méteres tekercsekkel dolgoztak, és ehhez volt méretezve a keret is. Késõbb már természetesen elõhívó gépet mûködtettek. Ezek is kezdetlegesek voltak, mert sötétben kellett velük dolgozni, s csak késõbb, az 50-es években, amikor a színes anyag bejött, állították át a régi gépeket új technológiára.

Az államosítás után 1948-ban a Krupka laborból lett a Honvéd. A Kovács és Faludit ugyanebben az évben a Hunnia Filmgyárhoz csatolták, de közös igazgatóval mûködtették. Késõbb Szivárvány néven lassan bevált, és önállósult.

Az ötvenes évek elején határozták el, hogy kell egy új Filmlabor, mert itt a Gyarmat utcában állandó volt az átépítés, a por, a piszok, és nagyon kétségessé tette a laborálás munkáját. Indokolt volt az igény, hogy valahol Budán, jó és tisztalevegõjû helyen épüljön fel az új székház. Lassan új gépek is érkeztek, a híres Debrie-gyártmányok, és a saját fejlesztés is jelentõs volt. Például Morvay György mérnök elsõ hívógép találmánya igen nagyhírû lett.

Annak ellenére, hogy a már Magyar Filmlaboratórium néven mûködõ üzem lehetetlen körülmények között dolgozott, fantasztikus teljesítményt nyújtott. 1955-56 után például a kínaiaknak végzett bérmunkát, és évi 26-28 millió méter filmet gyártott. Ez a megrendelés még indokoltabbá tette a mûszakiak lobbiját az új épület felhúzása mellett.

Szanyi Andor volt az elsõ igazgatója, õ csábította el a Chinoinból az egyik fejlesztõmérnököt, Dobrányi Gézát. Neve és ideje alatt futott fel világszínvonalra a Magyar Filmlabor. Õ vezette be Magyarországon 1958-ban a Kodak Eastman eljárást. Ez akkor már világszínvonalat jelentett. (A Rigó Jancsi volt az elsõ film, amit erre az új nyersanyagra forgattak!) Dobrányi késõbb teljesítményéért Állami-díjat kapott.

A Budakeszi úton csak lassan haladt az építkezés. 1956-ban leállt, és már úgy nézett ki, hogy nem is folytatják. Aztán újult iramban megindult, és 1963-ban véglegesen kész lett az impozáns székház.

Közben a Magyar Filmlabornak is át kellett esnie a szakma trösztösítési krízisén. A Filmtröszt azokkal az anyagi javakkal gazdálkodott, amelyeket a szakma összehozott. Elvették a részvállalatoktól a pénzt, és más formában visszaadták. Mi, laborosok különösen zokon vettük a trösztösítést, mert akkor nálunk még túlsúlyban voltak a fekete-fehér filmek körüli munkálatok, és a fekete-fehér anyag melléktermékének, a színezüstnek az eladási haszna a miénk volt. Ez a nemes fény tömbökben állt nálunk, miután sokszor úgy kapartuk le a gépekrõl, illetve vertük le kalapáccsal. Évente akár tonnás nagyságrendben is felhalmozódott a mennyisége, amit aztán szigorú jogszabályoknak megfelelõen a pénzügyõr vitt el mázsálás után. Érthetõen nehezményeztük, hogy az általunk termelt javakat a Tröszt elvette tõlünk. Mi mindig azt a választ kaptuk, hogy ott van az új, szép épületünk. De az az egész filmszakmáé volt!

A hetvenes évek végén tetõzött a termelésünk, akkor teljesítette a Magyar Filmlabor életében a legtöbbet, évente 32 millió méter filmet. Akkor még megvolt a keskeny mozihálózat, volt híradó, voltak elõnyös külföldi megrendelések, ezek összejátszása hozhatta létre ezt a csúcsot. Ahogy azonban a video kezdett elterjedni, úgy mentünk mi is lefelé. Most

egészen lent tartunk.

Dobrányi Géza emlékét nem lehet elfelejteni ebben a szakmában. A munka, a film szeretetét tõle tanultuk, és azt az igényességet, hogy mindenbõl csak a legjobbat és legszebbet szabad kihozni. Persze volt mögötte egy csapat! Ezek is olyan emberek voltak, akik szerették a filmnek még a szagát is. Az illatát. Nélküle nem tudtak élni.


MAKAY ÁRPÁD operatõr (sz: 1911)


101 KByte
Hogyan került a Hunnia Filmgyárhoz, és miért lett éppen operatõr?

Nagyon régi történettel kell kezdenem. Harmadik vagy negyedik gimnazista lehettem, amikor egy tanárcsaládnál nyaraltam Békésen. Gyümölcsszüretelés közben egy rokonkislány, aki szintén ott töltötte a szünidõt, évõdve megjegyezte: - Tudod, hogy te hasonlítasz egy filmszínészhez? - Kihez? - kérdeztem. - Hát a Rintintinhez! - Elõször majd leestem a fáról, aztán rájöttem, hogy megvan az a foglalkozás, amihez a legnagyobb kedvet éreztem már akkor is. Elhatároztam, hogy filmes leszek.

A Hunnia Filmgyár építését és felszerelését 1932-ben vagy 33-ban fejezték be, teljesen korszerû német gépekkel látták el. Úgy toborozták és választották ki az új munkatársakat, hogy a fiatal érdeklõdõknek felajánlottak egy egy évre szóló szubvenciót. Szabadon tanulhattak a különbözõ mûhelyekben, mindent megnézhettek, kipróbálhattak, és az év elteltével jelenteniük kellett, hogy melyikben szeretnének dolgozni. Miután engem a fotózás gyerekkorom óta érdekelt, érthetõen állandóan az operatõrök körül lebzseltem. Megfigyeltem, hogy gyakorlatilag mindenki a saját feje után csinálja a dolgokat, semmiféle szabályt nem véltem felfedezni a munkájukban. Engem egyre intenzívebben érdekelt a különbözõ hangulatok képi kifejezése, ezt firtattam s kutattam. Késõbb aztán mint kameramannak is ez lett az erõsségem. Általában külföldön tanultak a filmeseink, így Eiben István operatõr is Berlinben sajátított el egy határozottan egyéni stílust. Õ volt akkor a kamera koronázatlan királya.

Engem mintha ott felejtettek volna a gyakornoki státuszban. Úgy "ugrottam ki" belõle, hogy egy külsõ felvételhez hirtelen nem akadt más operatõr, és a Hangosztályon dolgozó Bécsi Jóska bácsi felhívta rám a figyelmet, "próbáljátok ki a Makayt, ügyes gyereknek látszik!" Boldogan mentem Tokajba, hogy a szüretrõl készítsek felvételeket. A muszter tanúsága szerint a szõlõszemek csillogtak, a must habosan csorgott, szóval mindent úgy csináltam, ahogy kell. A kollégáim megtapsolták az elsõ felvételemet, és ezzel az elismeréssel "önállósultam".

Melyik volt az elsõ Ön által fényképezett játékfilm, és melyik az utolsó, amit Magyarországon készített?

Balogh Béla bácsi rendezõ hívott meg 1939-ben a Karosszék címû film forgatására. Nekem akkor még csak sejtésem volt a szakmáról, de már különbséget tudtam tenni jó és rossz kameramani munka között. Elhatároztam, hogy addig nem kezdek el egy filmet forgatni, amíg egészen pontosan meg nem tudom, a rendezõvel meg nem beszélem, hogy mirõl szól majd a film? Nagyon szívesen gondolok vissza a Karosszékre, kedves, szellemes sztorijára és ragyogó fõszereplõjére, Latabár Kálmánra. Úgy emlékszem, hogy 1000 pengõ gázsit kaptam ezért a produkcióért. Ez óriási emelkedés volt a gyakornoki 80 pengõ után, amibõl kis szülõi segítséggel, de már ugyancsak meg lehetett élni. Akkoriban egy játékfilm költségvetése 200-400 ezer pengõ körül volt, és hozzávetõlegesen egy hónapig tartott a forgatása. Tanulságként mondom, hogy egyszer egy producer megkörnyékezett bennünket Ráthonyi Ákos rendezõvel, hogy készítsünk neki egy nagyon egyszerû filmet, mert összesen csak 80 ezer pengõje van. Mi apait-anyait beleadtunk Ráthonyival, aki remek szakember volt, mégis alig nézhetõ lett a film. A képességeink próbája volt ez, és próbája annak is, hogy meddig lehet elmenni a spórolásban.

Az elsõ filmem nagyon jó kritikát kapott, jöttek egymás után a megbízások, állandóan volt munkám. Visszagondolva úgy érzem, hogy Eiben István nem nézte jó szemmel ezt a kompetenciát, és azt sem, hogy én egészen más stílusban forgatok. Õ erõs túlforgatással dolgozott, én viszont elõre elterveztem, hogy mit akarok viszontlátni a filmen, és azt keresztül is tudtam vinni.

A háború után új szelek fújtak a Hunnia Filmgyár környékén is. Lévay Dezsõ lett az igazgató, aki az 1948-ban készülõ Talpalatnyi föld forgatása közben figyelmeztetett, hogy "Makay úr, aztán ezt a filmet szocialista-realistán fotografálja!" Mondtam, hogy "természetesen, másként nem is megy!" Életemben nem hallottam még ezt a kifejezést. Akkortájt már kezdtek beleszólni az ember munkájába, és ez nekem kezdett nem tetszeni, ezért 1948-ban elhagytam az országot.


ILLÉS GYÖRGY operatõr (sz. 1914.)


120 KByte
Hogyan került a Magyar Film Irodához, és kik voltak a mesterei?

Egerbõl jött fel Pestre a családom, hárman voltunk testvérek. A nõvérem a Nemzeti Színházban dolgozott titkárnõként, és férjhez ment Singer Lászlóhoz, aki a Hunnia Filmgyár kameramanjának, Eiben Istvánnak volt a fõvilágosítója. Így azután családi kapcsolatok révén 1934-35 körül állandóan bent lógtam a Filmgyárban, amelynek a légköre, hangulata, az ott folyó munkák nagyon vonzottak. Elõször csak statisztáltam néha, aztán amikor Eiben István, Pista bácsi azzal állt elõ, hogy beindul a Magyar Film Irodában a gyártás, és ha kedvem van, most jelentkezhetek ott világosító gyakornoknak, gondolkodás nélkül hagytam ott utolsó évben a gépészeti technológus szakképzettséget nyújtó középiskolámat, és jelentkeztem felvételre. Ez 1939 júliusában volt. Pici kölyökkutya korom óta próbálkoztam otthon fotózással. Kis csendéleteket állítottam össze, gyertyával, lámpákkal különbözõképpen világítottam meg õket, és figyeltem a hatást.

Bekerülve a Film Irodába az elsõ produkció, amiben dolgoztam a Halló Budapest volt, Kabos Gyulával a fõszerepben. Akkor a filmek 10-12 nap alatt készültek, mûteremben, külsõ felvétel elvétve akadt. A napirend az volt, hogy a színészek elfoglaltságától függõen reggel 8 és délután 6-7 óra között forgattunk, aztán estétõl másnap reggelig ugyanabban a mûteremben meg kellett építeni a következõ napi díszletet.

A mi munkánk is nehéz volt, mert estétõl reggelig szét kellett szedni a lámpákat, és másnap az új díszlethez alkalmazkodva visszaszerelni õket . Abban az idõben Eiben István volt a legprofibb operatõr, de õ a Hunniában dolgozott, évente 5-6 filmet is forgatva. Általános szokás volt, hogy a hiányzó szakembereket Németországból pótolták. Nemcsak operatõrök jöttek, hanem például sminkmesterek is. (A már mûködõk, a Pásztori család, vagy Ivanicza György, a Hunniában dolgoztak). Fokozatosan kialakult azért a Film Iroda stábja is. Megtanultuk a szakmát. Már az olyan nehézségekkel is szembenéztünk, mint amilyen például a Tomi, a megfagyott gyermek címû filmben adódott. Meg kellett csinálni makettben a mennyország képét, és mint egy rajzfilmet, kockázva felvenni. Kerti Lajos operatõrtársam, aki jó szakember volt, de a világításban nem volt gyakorlata, engem kért meg, hogy segítsek. Én már akkor általában éreztem, hogy mi a teendõ hasonló esetben. Éjszaka tudtunk csak ezzel foglalkozni. A ránk törõ fáradtság miatt itt-ott elvétettük az animálást, de azért az egész jól sikerült, és közmegelégedést váltott ki.

Hegyi Barnabásra emlékszem még, mint Eiben István után a másik mesteremre. Kitûnõ operatõr volt. Korszerûsíteni próbálta az akkor divatos meseszerû képalkotást, elsõnek fogalmazta meg látványban a realizmus fõbb elemeit. Nagyon sokat tanultam tõle.

A háború elõtt köztudottan kitûnõen prosperált a magyar filmgyártás, nagyon sok film készült, és ezek igen népszerûek is voltak. Ön szerint mi volt ennek a magyarázata?

Valóban, akkortájt 40-50 filmet gyártott évente a két nagy filmgyár, a Hunnia és a Könyves Kálmán körúti Film Iroda. Nagyon sokan készítettek filmeket, és a bérleti díjat kifizetve tetszés szerinti használták a különféle nagyságú és felszereltségû mûtermeket. A nagy produkciós irodákon kívül egy-két mozi (illetve forgalmazó cég) is gyártott idõnként filmeket. Ezek akkor természetesen magánkézben voltak. Emlékszem, hogy a Kamara mozi a Dohány utcában évi két filmet készített, de gyártott a Royal Apolló is. Nem volt televízió, video, a Rádió pedig nem jelentett konkurenciát. Létrejött egy sztárrendszer, Jávor, Csortos, Kabos, vonzó személyiségeivel, másrészt pedig kialakult egy íratlan dramaturgia, mely szerint ha a film könnyed humorba ágyazva beszél közérthetõen könnyen emészthetõ problémákról (közben egy-két könnycsepp hullatására is lehetõséget teremtve), akkor minden bizonnyal be fogja tölteni azt a funkciót, hogy 1 pengõbõl 1,50-et csináljon. És ha némelyik film csak 80 fillért hozott, akkor a következõ kiköszörülte ezt a csorbát. Akkoriban az volt a szokás, hogy emberek havonta legalább kétszer elmentek a moziba. És biztosra mentek, mert a külföldi filmek, Greta Garbót, Gable-t és Chaplint kínáltak, a magyarok pedig a már felsorolt kedvenceket. A mozik tele voltak. A filmkritikák is tudomásul vették ezeket a népigényeket, és nem nagyon követeltek többet. (A színházmûvészet terén más volt a helyzet, ott szigorúbbak voltak a kritikák.)

Meddig létezett a Magyar Film Iroda?

A háború után megszûnt, és a Kommunista Párt filmes vállalkozásaként, Mafirt néven éledt fel újra. Az idõben minden pártnak, a Kisgazda, a Kommunista, a Néppártnak, stb. megvolt a maga filmosztálya. A Szociáldemokraták filmrészlegét például Keleti Márton vezette. Ez az állapot 1948-ig tartott, akkortól ismét átrendezõdött minden. Én a Mafilmhez kerültem.


PATAKY JENÕ színmûvész (sz: 1914.)


69 KByte
Jól tudom, hogy Ön jövõre kapja meg a gyémántdipomáját?

Igen, 1936-ban végeztem, és remélem, hogy még kézbe vehetem a gyémántdiplomámat is. /Sajnos, nem vehette, 1996 elején elhúnyt - a szerk./ Akkor Országos Magyar Királyi Színmûvész Akadémiának hívták a mostani Fõiskolát, de helyileg ugyanott volt, mint ma, az Uránia mozinál. Ódry Árpád volt az igazgató, tanár csak egy-kettõ, Góth Sándor, Kiss Ferenc. Együtt végeztem Lukács Margittal, Szeleczky Zitával a ma élõk közül.

Melyik filmben debütált?

Hatvan évvel ezelõtt, még színinövendék koromban egyszer megvárt egy Dudás László nevû úr az Akadémia elõtt és megkért, hogy legyek a fõszereplõje amatõr munkaként forgatandó filmjének, mely Zilahy Lajos Halálos tavasz címû könyvére épült. A partnereim is mind lelkes fiatalok lesznek, akik gázsi nélkül, az ügyért segítenek. Természetesen én is boldogan mondtam igent, és a szép Hertay Gizivel két-három hét alatt leforgattuk azt az elsõ egészestés amatõr filmet, amit mostanában adott le és ismertetett a televízió is. A mi elõadásunk adta az ötletet Zilahynak, hogy professzionális körülmények között is megcsináltassa a Karády-Jávor változatú Halálos tavaszt. Mi nagyon sok jelenetet külsõben forgattunk, így filmünk mára a régi Tabán, az Ág utca öreg épületeinek gazdag tárháza lett. Ez természetesen még feliratos, néma film volt.

Hogyan folytatódott filmes karrierje?

1936-ban Lakner Artur készített egy filmszkeccset (amirõl köztudott, hogy a fele színház, a fele film) Szomorú csütörtök, vidám vasárnap címmel. Meghívott szereplõnek. Emlékszem, Rátkay volt az apám, Gombaszögi Ella a nevelõnõm. Aranyos, kedves ember volt Lakner bácsi. Szerzõtársával, Királyhegyi Pállal egy villamosjegyre írták rá, hogy aznap mit is akarnak forgatni. Sajnos elveszett ez a tekercs, pedig nagyon érdekes mûfaj volt. Úgy képzelendõ el, hogy ha például a színpadon volt egy jelentetem, amiben aztán bementem egy ajtón, ezzel már benne is voltam a filmbeli szituációban. Nevezetes számomra a Mámi címû, 1937-ben forgatott filmben való szereplésem. Akkor még nem dohányoztam, de a produkció egyik epizódjában rá kellett gyújtanom. Binder János, a filmgyár igazgatója megkínált ezüst cigarettatárcájából egy Camellel. Én egész délelõtt a WC-ben gyakoroltam, és a forgatáson már prímán ment a rágyújtás. Azóta is megy, és azóta is Camelt szívok. A következõ filmem a Budapest Filmtársulat produkciója volt, 1938-ban forgattuk A mai lányok címmel. Nagyon jókat bolondoztunk Gyergyai Pistával, Szepes Liával és Dayka Margittal. Ennek két dalbetéte pillanatokon belül sláger lett. A Jó reggelt itt a tej, öltözködni kell, és az Öt Cili, hat Cili, nyolc cilinderes kocsi... kezdetûek. Még ma is jókedvem lesz tõlük, olyan frissek. Abban az idõben az volt a rendszer, hogy egy-egy produkcióra bérelte ki valamelyik filmgyártó cég a Hunniát. Ennek az ára díszletmunkásokkal, világosítókkal, fodrászokkal cakk-pakk 3000 pengõ volt egy napra. Általában két hétig készült egy film. Nekem akkor már 1000 pengõs napi gázsim volt. Összehasonlításképp mondom, hogy az Opel Kadett 3200 pengõbe került. Egy film jövedelmébõl 3-4 autót is tudtam volna venni, ma egy biciklit se kapnék a gázsimért. Na, de ez van.

Nevezetes forgatásunk volt 1939-ben az Áll a bál. Úgy hirdették, hogy ez "az elsõ magyar világfilm", és Csortos, Szeleczky meg én szerepelünk benne. A külsõ felvételek Varsóban játszódtak. Mi az utolsó vonattal jöttünk haza, és még elõ sem hívták a felvételeket, amikor értesültünk róla, hogy Varsót agyonbombázták, és az a városrész, ahol forgattunk, nincs többé.

Kikre emlékszik szívesen a múlt filmes személyiségei közül?

Elsõsorban azokra, akikkel együtt indultam, a remek színészgárdára, amely késõbb új, fiatal tehetségekkel - például Tolnay Klárival - bõvült. Aztán Lohr Ferenc hangmérnök barátomra, aki igen nagy tudású volt, de mégsem tudott bekerülni a fõiskolára, hogy tanítson. Singer úr remek fõvilágosító volt és Illés György - ma is dolgozik - kiváló operatõr. Bojkó úr és Makay Árpád úr közremûködésére is szívesen emlékszem vissza.


MORELL MIHÁLY vágó (sz: 1911)


62 KByte
Ön képzõmûvészként kezdte, hogyan lett mégis a Hunnia Filmgyár vágója?

1941-ben végeztem el a Képzõmûvészeti Fõiskolát, de akkoriban tanári, pláne mûvésztanári diplomával nem lehetett elhelyezkedni, így a Hunnia Filmgyárban kötöttem ki, mint általános gyakornok. Elõttem került oda Szõts István, akivel késõbb nagy barátságba keveredtünk. Én mindenképpen rendezõ szerettem volna lenni, de akkor még nem volt hivatalos filmrendezõi képzés, én pedig nem akartam az addigi hét évnyi felsõfokú tanulmányaimra még újabb öt évet rádobni a Színmûvészeti Fõiskolán. Igy végigjártam a filmgyári lépcsõfokokat, a kávéhozástól, a színészek behívásától kezdve a segédrendezõi pozícióig. 300 vagy 400 pengõ volt az ösztöndíjam, és ez akkor eléggé nagy pénz volt. Akkor ment az, hogy havi 200 pengõ fixszel... Több ízben én csináltam meg a kijelölt rendezõ helyett a filmet, mert nagyon sokat forgattunk akkoriban, és minden kézre szükség volt. Sokan finanszíroztak filmprodukciót, nagy volt a vállalkozási kedv. Talán annak a rendelkezésnek a hatására, mellyel az akkor nagyon jól szervezett Filmkamara segítette a magyar produkciókat. Ennek az volt lényege, hogy a külföldi filmek forgalmazói kötelesek voltak bizonyos fix százalékú összeget befizetni egy filmalapba, amibõl örökáron vagy hitel formájában a magyar produkciókat segítették. Akkor nagyobb ázsiója volt a filmeknek, függetlenül attól, hogy nem voltak olyan igényesek. Mûtermekben készültek, és a történetük vékonyka kis mese volt.

Említettem a Szõts Pistával való barátságomat. Összejöttünk, és másabb ambíciónk lévén elhatároztuk, hogy Nyírõ József Emberek a havason címû könyvébõl készítünk filmet. Nyírõ küldött is Erdélybõl néhány lapot, amirõl õ azt hitte, hogy az már forgatókönyv. Jót mosolyogtunk rajta, és megírtuk az igazit. Elõször a Hunnia vállalta a gyártását, aztán megijedt, mert nem látta biztosítottnak, hogy meg is tudjuk csinálni. Egy Madarász nevû magáncég karolt fel minket a továbbiakban, de általános bizonytalanság érzés vette körül a filmet. Nem a téma, a szociális problémák, a szegénység felé fordulás miatt, (hiszen a népi írók mûvei akkor már ismertek és elfogadottak voltak), hanem egyértelmûen az anyagi labilitás miatt. Elõfordult, hogy ott álltunk egy hétig Erdélyben, a Gyilkos tónál, egy fillér támogatás nélkül. Emlékszem, olyan hideg volt, hogy borzalom. De jött a segítség, és elkészült a produkció, ami az akkori Velencei Filmfesztiválon elnyerte a Legjobb film díját, pedig akkor még a német és olasz filmeken kívül semmilyen más náció nem nyerhetett. Ebben a filmben - amely azóta már klasszikussá vált - debütáltam vágóként. Sajnos tudomásul kellett vennem, hogy ez nem olyan látványos foglalkozás mint a rendezõé, vagy az operatõré. Mostanság is az operatõri munka áll közelebb a rendezéshez, a hangmérnökit és a vágóit visszaszorították. Sõt, a rendezõk sokszor maguknak tulajdonítják a jól vágott film sikerét is.

Szívesen emlékszem vissza Deésy Alfréd bácsira, a magyarországi "õsvágóra". Õ rendezte is a filmjeit, és büszkén mondta, hogy õ találta ki a "svenk"-et, és a "fahrt"-ot is.

Lényegesen változott-e az õsállapotokhoz képest a vágótechnika?

1941 óta óriási a különbség. Az elsõ vágóasztalom olyan volt, hogy csak egyenletes sebességben tudott menni, illetve egy fokozattal gyorsabban. Ha két szalaggal dolgoztam, és a hangot elõre vagy hátra akartam állítani, mindig újra kellett fûzni az egészet. Míg ma az új gépen megnyomok egy gombot, és odasétálok a megfelelõ szinkronhelyre. A ragasztás is sokkal egyszerûbb, egy mozdulat az egész.

Emlékszik-e olyan produkcióra, amelyben döntõ szerepe volt a vágási koncepciónak?

Általában az állatfilmeknél, gondolok például a Gyöngyvirágtól lombhullásig címûre. Az állatokat nem lehet ugyanis rendezni, meg lehet figyelni a szokásaikat, az érdekességeiket, azokat fel lehet venni, de a vágóasztalon dõl el a film sorsa. Nagyon fontos a memória, hogy ha egy "fõszereplõ" a jobboldalon bejött egyszer, akkor annak a baloldalon ki is kell mennie. A vágó munka közben folyton képekben gondolkodik. Homoki Nagy István 19.000 méter filmet forgatott le, és abból az amorf anyagból kellett összeállnia a normál hosszúságú filmnek. Más kérdés, hogy a rendezõ adott esetben nem nagyon méltányolta ezt a mennyiségi és minõségi munkát.

Egy biztos, hogy a vágó tudja meg elõször, hogy jó lesz, vagy nem a készülõ film.

Tartalom Filmek Arcok Gondolatok Kopia Kopia Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek Index Filmek Arcok Gondolatok Kopia Oktatas Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek