Traser Mária

Alain Delon

René Clément
Szikrázó napfény - 1959
26 KByte "Jön felénk valaki a filmvásznon, szmokingja fölött világos trencskóban, hófehér selyemingben, rózsával a gomblyukában, jéghideg pillantással, összeszorított szájjal, kalapját mélyen a homlokába húzva. Nagyon lassan felemeli a revolverét és ránk céloz ... mi pedig legszívesebben holtan esnénk össze. Csak hogy megmutassuk neki, igaza van, szívünk közepébe talált .." Egy fiatal német újságírónõ, Brigitte Blobel jellemezte találóan, hogy milyen érzéseket vált ki a nézõbõl ez a mitikus színész. Kétségtelen, hogy akár bûnügyi, akár kaland-, akár drámai filmben játszik Alain Delon, sugárzik belõle ez a kettõsség, az angyali és a démoni összefonódása. Csábítása mindig ellenállhatatlan, de mindig veszélyes.
Tulajdonképpen rendkívüli fizikai vonzerejének köszönheti színészi karrierjének elindulását. Nyomorúságos gyerekkorból, 17 évesen menekül a katonai szolgálatba, s miután Indokínából hazajön, munkát keres Párizsban. Mûvészkávéházakban is felszolgál, így keveredik filmes társaságba. Bohém barátaival, kölcsönszmokingban csodálja a cannes-i filmfesztivál forgatagát, amikor, mint egy amerikai álomban, amerikai filmszerzõdést kínálnak neki. A hét évre szóló exkluzív szerzõdésrõl (David Selznick nagyhatalmú amerikai producer és forgatókönyvíró ajánlata) végül is Yves Allégret és Simone Signoret beszélik le, meggyõzik a teljesen laikus Delont, hogy az elsõ színészi tapasztalatokat nem szabad teljesen idegen környezetben (nyelvtanulási nehézségekkel megtetézve) megszerezni.
Közel három évnyi kitartó munkával eléri, hogy Franciaország egyik legkedveltebb színészévé válik. A kezdetben csak álomszép, kedves fiút vitathatatlan karizmatikus sugárzása segíti át az ügyetlenségeken, s erõs akaraterõvel megszerezi a színészi mesterséghez szükséges drámai képzettséget is. A kezdeti neoromantikus, szentimentális komédiák után 1960-ban megkapja egész pályafutását meghatározó szerepét a Szikrázó napfényben. "A film az egyik legjobb európai krimi: az emberek közti komplex kapcsolatok kegyetlen játékká válását, annak homoerotikus légkörét, s végül a skizofrén gyilkos csábító báját Clément a negyvenes évek Hitchcock-filmjeire emlékeztetõ intenzitással, ragyogó napfénnyel átitatott és mégis hûvös képekben ragadta meg. " (Rein A. Zonbergeld) A film igazi szenzációja Alain Delon, a csábító gyilkos, az angyali külsõ mögötti ördögi lélek kettõsségének ideális megtestesítõje. Ezzel a filmmel új korszak kezdõdik pályáján, mely Visconti és Antonioni filmjeiben teljesedik ki. Eléri a tekintélyes, nemzetközileg elismert sztár státuszát, producerként is színre lép, lóversenyistállókat vásárol, repülõtársaságot alapít, s az egykor nevelõszülõknél éhezõ, kallódó kisfiúból csillogó, botrányoktól zajos életet élõ nagypolgár lesz.
Mûvészi karrierjének újabb meghatározó állomását Melville-lel kötött barátsága hozza meg. Neki írja meg Melville A szamuráj forgatókönyvét. "Egészen nyilvánvaló, hogy ezt a filmet senki mással nem tudtam volna megcsinálni, csak vele - emlékszik vissza. Annyira biztos voltam ebben, hogy amikor hollywoodi elfoglaltsága miatt 1963-ban visszautasította a munkát, egyszerûen a fiókomba dugtam a forgatókönyvet addig a napig ... És eljött az a nap!" Delon ezzel a legendássá vált alakításával megteremtette "jéghideg angyal" imagóját (A szamuráj Németországban kapta a nagyon találó "Jéghideg angyal" címet), és olyan bûnözõt formált meg, aki nem ellenszenvet és borzadályt vált ki a nézõbõl, hanem szeretettel határos együttérzést. A szamuráj a huszonhatodik filmszerepe (mára már több mint kilencven filmben játszott), s ahogy a kritikusok állítják: "Ha ez után egyetlen filmet sem forgat, a nézõk elõtt akkor sem maradt volna rejtve színészi képességeinek egyetlen aspektusa sem." Játéka beérett, már nem hódít meg újabb területeket, legfeljebb variál, finomít. Ezzel a szereppel alakította ki magának azt a mozdulatlan, maszkszerû arcot, ami a késõbbiek során már csak árnyalataiban változik. Jeff Castellóban, a filmtörténet magányos gyilkosában megtalálta a ráillõ szerepet. Megtalálta identitását.
Termékeny és olykor "falánk" karrierje tovább gazdagodik. Mûvészi álmokat kerget, ugyanakkor a kommersz sikerekrõl sem mond le. Életmûvének egyik csúcsa az 1976-ban forgatott Klein úr. Ahogy egy interjúban mondta: "A Klein úr a legjobb film, amit producerként valaha is készítettem, a legszebb szerep, amit valaha is játszottam. A forgatókönyvet egy producer barátomtól kaptam, miután vagy egy évig feküdt nála. Két éven keresztül hiába kerestem rendezõt, és lassan feladtam a reményt, hogy valaha is meg tudom csinálni ezt a filmet. Nagyon szeretem Losey-t és amikor együtt ebédeltünk, elmondtam neki, mennyire sajnálom, hogy nem tudok megvalósítani egy bizonyos tervet. Szívesen elolvasta volna a forgatókönyvet, de nem tud franciául, a feleségének elõször le kellett fordítania. Nem sokkal ezután felhívott és közölte velem, hogy meg akarja csinálni a Klein urat ... " A film vegyes visszhangot váltott ki hazájában. Delont honfitársai árulással vádolták, amiért negatív képet festett a franciák hozzáállásáról a zsidóüldözéssel kapcsolatban. De hát egy híres sztárnak vállalnia kell, hogy nem csak a színészi játékát bírálják, hanem viselkedését, nyilatkozatait, hitvallását és magánéletének minden mozzanatát.
Delon a szerencsésen öregedõ emberek közé tartozik. Az idõ elhalványította zavarba ejtõ szépségét, vonzó érett férfi lett. Magánéleti botrányai elcsitultak, ma már kevés filmet forgat, mûkincseket gyûjt, lovakat tart, nagyszabású vállalkozásai vannak és híresen boldog apa, férj.
A párizsi Cinémathèque française tavaly Delon életmûvét bemutató retrospektívet rendezett. Mint francia kollégáimtól megtudtam, a vetítésekre be-bejött Alain Delon, megállt a sötétben és figyelte a közönséget. Kíváncsi volt rá, egy kis filmmúzeum (nem többszáz fõs multiplex terem!) filmrajongó közönsége szereti-e, érti-e a filmjeit, megtelik-e esténként a mozi. A nagy sztár, az egyetemes filmtörténet egyik élõ legendája esendõen emberi arcát mutatta ezzel az megejtõ gesztusával. Talán joggal remélhetjük, hogy a budapesti Örökmozgó közönsége is szereti még a modern francia filmmûvészet egyik meghatározó színészének a filmjeit.

Henri Verneuil
Alvilági melódia; 1963
23 KByte

Jean-Pierre Melville
A szamuráj - 1967
28 KByte

Jacques Deray
Az úszómedence - 1968
14 KByte

Joseph Losey
Klein úr - 1976
29 KByte

19 KByte

René Clément Szikrázó napfény - 1959 26 KByte	"Jön felénk valaki a filmvásznon, szmokingja fölött világos trencskóban, hófehér selyemingben, rózsával a gomblyukában, jéghideg pillantással, összeszorított szájjal, kalapját mélyen a homlokába húzva. Nagyon lassan felemeli a revolverét és ránk céloz ... mi pedig legszívesebben holtan esnénk össze. Csak hogy megmutassuk neki, igaza van, szívünk közepébe talált .." Egy fiatal német újságírónõ, Brigitte Blobel jellemezte találóan, hogy milyen érzéseket vált ki a nézõbõl ez a mitikus színész. Kétségtelen, hogy akár bûnügyi, akár kaland-, akár drámai filmben játszik Alain Delon, sugárzik belõle ez a kettõsség, az angyali és a démoni összefonódása. Csábítása mindig ellenállhatatlan, de mindig veszélyes. Tulajdonképpen rendkívüli fizikai vonzerejének köszönheti színészi karrierjének elindulását. Nyomorúságos gyerekkorból, 17 évesen menekül a katonai szolgálatba, s miután Indokínából hazajön, munkát keres Párizsban. Mûvészkávéházakban is felszolgál, így keveredik filmes társaságba. Bohém barátaival, kölcsönszmokingban csodálja a cannes-i filmfesztivál forgatagát, amikor, mint egy amerikai álomban, amerikai filmszerzõdést kínálnak neki. A hét évre szóló exkluzív szerzõdésrõl (David Selznick nagyhatalmú amerikai producer és forgatókönyvíró ajánlata) végül is Yves Allégret és Simone Signoret beszélik le, meggyõzik a teljesen laikus Delont, hogy az elsõ színészi tapasztalatokat nem szabad teljesen idegen környezetben (nyelvtanulási nehézségekkel megtetézve) megszerezni. Közel három évnyi kitartó munkával eléri, hogy Franciaország egyik legkedveltebb színészévé válik. A kezdetben csak álomszép, kedves fiút vitathatatlan karizmatikus sugárzása segíti át az ügyetlenségeken, s erõs akaraterõvel megszerezi a színészi mesterséghez szükséges drámai képzettséget is. A kezdeti neoromantikus, szentimentális komédiák után 1960-ban megkapja egész pályafutását meghatározó szerepét a Szikrázó napfényben. "A film az egyik legjobb európai krimi: az emberek közti komplex kapcsolatok kegyetlen játékká válását, annak homoerotikus légkörét, s végül a skizofrén gyilkos csábító báját Clément a negyvenes évek Hitchcock-filmjeire emlékeztetõ intenzitással, ragyogó napfénnyel átitatott és mégis hûvös képekben ragadta meg. " (Rein A. Zonbergeld) A film igazi szenzációja Alain Delon, a csábító gyilkos, az angyali külsõ mögötti ördögi lélek kettõsségének ideális megtestesítõje. Ezzel a filmmel új korszak kezdõdik pályáján, mely Visconti és Antonioni filmjeiben teljesedik ki. Eléri a tekintélyes, nemzetközileg elismert sztár státuszát, producerként is színre lép, lóversenyistállókat vásárol, repülõtársaságot alapít, s az egykor nevelõszülõknél éhezõ, kallódó kisfiúból csillogó, botrányoktól zajos életet élõ nagypolgár lesz. Mûvészi karrierjének újabb meghatározó állomását Melville-lel kötött barátsága hozza meg. Neki írja meg Melville A szamuráj forgatókönyvét. "Egészen nyilvánvaló, hogy ezt a filmet senki mással nem tudtam volna megcsinálni, csak vele - emlékszik vissza. Annyira biztos voltam ebben, hogy amikor hollywoodi elfoglaltsága miatt 1963-ban visszautasította a munkát, egyszerûen a fiókomba dugtam a forgatókönyvet addig a napig ... És eljött az a nap!" Delon ezzel a legendássá vált alakításával megteremtette "jéghideg angyal" imagóját (A szamuráj Németországban kapta a nagyon találó "Jéghideg angyal" címet), és olyan bûnözõt formált meg, aki nem ellenszenvet és borzadályt vált ki a nézõbõl, hanem szeretettel határos együttérzést. A szamuráj a huszonhatodik filmszerepe (mára már több mint kilencven filmben játszott), s ahogy a kritikusok állítják: "Ha ez után egyetlen filmet sem forgat, a nézõk elõtt akkor sem maradt volna rejtve színészi képességeinek egyetlen aspektusa sem." Játéka beérett, már nem hódít meg újabb területeket, legfeljebb variál, finomít. Ezzel a szereppel alakította ki magának azt a mozdulatlan, maszkszerû arcot, ami a késõbbiek során már csak árnyalataiban változik. Jeff Castellóban, a filmtörténet magányos gyilkosában megtalálta a ráillõ szerepet. Megtalálta identitását. Termékeny és olykor "falánk" karrierje tovább gazdagodik. Mûvészi álmokat kerget, ugyanakkor a kommersz sikerekrõl sem mond le. Életmûvének egyik csúcsa az 1976-ban forgatott Klein úr. Ahogy egy interjúban mondta: "A Klein úr a legjobb film, amit producerként valaha is készítettem, a legszebb szerep, amit valaha is játszottam. A forgatókönyvet egy producer barátomtól kaptam, miután vagy egy évig feküdt nála. Két éven keresztül hiába kerestem rendezõt, és lassan feladtam a reményt, hogy valaha is meg tudom csinálni ezt a filmet. Nagyon szeretem Losey-t és amikor együtt ebédeltünk, elmondtam neki, mennyire sajnálom, hogy nem tudok megvalósítani egy bizonyos tervet. Szívesen elolvasta volna a forgatókönyvet, de nem tud franciául, a feleségének elõször le kellett fordítania. Nem sokkal ezután felhívott és közölte velem, hogy meg akarja csinálni a Klein urat ... " A film vegyes visszhangot váltott ki hazájában. Delont honfitársai árulással vádolták, amiért negatív képet festett a franciák hozzáállásáról a zsidóüldözéssel kapcsolatban. De hát egy híres sztárnak vállalnia kell, hogy nem csak a színészi játékát bírálják, hanem viselkedését, nyilatkozatait, hitvallását és magánéletének minden mozzanatát. Delon a szerencsésen öregedõ emberek közé tartozik. Az idõ elhalványította zavarba ejtõ szépségét, vonzó érett férfi lett. Magánéleti botrányai elcsitultak, ma már kevés filmet forgat, mûkincseket gyûjt, lovakat tart, nagyszabású vállalkozásai vannak és híresen boldog apa, férj. A párizsi Cinémathèque française tavaly Delon életmûvét bemutató retrospektívet rendezett. Mint francia kollégáimtól megtudtam, a vetítésekre be-bejött Alain Delon, megállt a sötétben és figyelte a közönséget. Kíváncsi volt rá, egy kis filmmúzeum (nem többszáz fõs multiplex terem!) filmrajongó közönsége szereti-e, érti-e a filmjeit, megtelik-e esténként a mozi. A nagy sztár, az egyetemes filmtörténet egyik élõ legendája esendõen emberi arcát mutatta ezzel az megejtõ gesztusával. Talán joggal remélhetjük, hogy a budapesti Örökmozgó közönsége is szereti még a modern francia filmmûvészet egyik meghatározó színészének a filmjeit.
Henri Verneuil Alvilági melódia; 1963 23 KByte
Jean-Pierre Melville A szamuráj - 1967 28 KByte
Jacques Deray Az úszómedence - 1968 14 KByte
Joseph Losey Klein úr - 1976 29 KByte
19 KByte