Gelencsér Gábor

Haggyállógva Vászka

Gothár nem elõször szembesül az adaptáció nehézségével. Az Esterházy-filmeket (Idõ van, Tiszta Amerika) éppen az "alanyban és állítmányban gondolkodó" író mondataihoz rendelt, legtöbbször szószerinti "képbe írás" tette csikorgóvá. A részleg aztán bebizonyította, hogy nem az eljárás volt rossz, hanem az Esterházy-szöveg nyelvi szerkezetekkel elõállított "áttetszõ realizmusa" állt ellen a filmképek konkrétságának. A Bodor-elbeszélés viszont a földrõl rugaszkodik az elképzelhetõn is túlra, a környezet és a szereplõk megnevezõ, kijelölõ leírással kelnek életre. Mintha a szöveg minden egyes szava névadás volna - s mivel Gothár nem akart többet, mint megmutatni az elbeszélés szavait, képei a lehetõ legközelebb kerültek az eredeti mû világához. Bodor poétikájában a világ értelmezésének elutasítása teremti meg a szavak erejét. Ezt értette meg Gothár, amikor az adaptálás során õ sem akart értelmezni, sem a mûvet, sem az adaptálás folyamatát. S a mûvel szembeni megrendült alázat jeleként a filmben egy narrátor gyakorlatilag elmondja az elbeszélést. Vagyis halljuk is, amit látunk, s ezzel Gothár mintegy helyet csinál Bodor szavai mellett az író poétikájának is.

A részlegben megtalált adaptációs módszer sok mindent megmagyaráz a Vászka elbeszéléstechnikájából. A szöveg és a képek egymás mellé rendelése itt is ugyanolyan alázattal valósul meg; Gothár most is nagyvonalúan szóhoz engedi jutni az eredeti mûvet, s a kétnyelvûség elõzményére is ráismerhetünk a Bodor-mû tört magyarsággal beszélõ szereplõiben.

Videóra forgatott mozifilmet látunk, ami ma már nem meglepõ, általában mégis a szükség szüli. Gothár azonban - Gózon Francisco operatõr segítségével - megbolondította celluloid és elektronika hagyományos viszonyát: mindvégig annak tudatában tobzódtak az elektronika kínálta trükkök lehetõségében, hogy a végleges változat hagyományos filmszalagra fog kerülni - méghozzá nem a csúcstechnika segítségével, hanem szinte kézmûves módon, vagyis úgy, hogy minden egyes kockán látszódjon: mibõl mi lett. (Itt is, akárcsak az adaptációs eljárásnál, megvan a Vászka képvilágának elõképe: Gothár Örkény-egypercesekbõl készült Közjáték-sorozata.) Ha Szirtes András visszament száz évvel a technikában, hogy Lumière szellemében forgasson filmetûdöket, akkor Gothárék "elõre menekülve" archaizáltak.

Történetmondás és képvilág "bonyolulton túli egyszerûsége" tehát annyira természetes, könnyed, elegáns poétikát hoz létre, hogy a Haggyállógva Vászka nézése közben fel sem merül a nézõben: végül is lágermesét lát, amit a fehér-tengeri csatornaépítésen gyûjtött az ott raboskodó író, költõ irodalomtörténész Lev Gordon; hogy Zinovjev, Leningrád egykori ura, a bolsevizmus hírhedt alakja volt, vagyis a két rabló egy politikus diktátorral kerül szembe és így tovább. Egy mese van elõttünk, inkább orosz - sõt "magyarul beszélõ orosz" - mese, mint lágermese, s a legkevésbé gondolunk szovjet mesére, holott a történet tele van szovjet motívumokkal: eltörölt grófok, "Világ proletárjai egyesüljetek!" a tízrubelesen, Tizenkét Vörös Brigadéros, "Elvtársak!"-megszólítás, az Aurora cirkáló stb. S ezzel együtt nyoma sincs a politizálásnak, az áthallásnak, a parabolisztikus játéknak. (A film egyetlen rossz megoldása is az alkotó és nézõ közötti cinkos összekacsintás üdvös hiányát emeli ki. Mikor Vászka eltemeti az ismeretlen halottat, a fejfára jobb híján a pontos idõt írja fel: 19 óra 56 perc. Itt nyugszik a magyar 1956? Nos, ettõl eltekintve éppen az effajta bornírt "ráismerések" hiányoznak a filmbõl.) Hogy Vászka meséje talán elõször képes eltávolítani szovjet múltunktól, az - mint láttuk - elsõsorban a sajátos mûfaji alakulatnak köszönhetõ. Az orosz népmesébõl írt magyar nyelvû mûmesében szájhagyomány és kötött forma torlódik egymásba, orosz és magyar, városi és vidéki szókincs szervesül. Már a végleges forma létrejötte is mesei: a rabok mesélték, Lev Gordon "begyûjtötte", a lánya, Marjána Kozirjeva lejegyezte, Bratka pedig magyarította. S hasonlóan mesei volt - fõleg A részleghez képest - a film születése is. Gothár egy interjúban elmondta, hogy amikor elolvasta az írást, azonnal tudta, ez lesz a következõ filmje, aztán a Vászka "szinte megcsinálta magát".

Sokat mond az elmúlt nyolcvan év "homo szovjetikuszáról", hogy csak radikális stilizáció, sokszoros narrációs áttétel és egy sosem volt audiovizuális nyelv képes nem egyszerûen kiradírozni, feledtetni, felszabadítani, kinevetni, hanem láthatatlannak, nem létezõnek, semmisnek tekinteni politikai-mentalitásbeli-kulturális antropológiáját. A Haggyállógva, Vászka! úgy beszél szovjet múltunkról, hogy az közben eszünkbe sem jut. Két vagány fickót látunk meg a nõjüket, akik túljárnak a fémfogsorú, vörös zászlóval rohangáló sárkány eszén; tetteiket pedig nem vezeti más, mint jól enni, inni, továbbá még valami olyasmi is felderenghet a történet során, hogy az önzetlen felebaráti szeretet elnyeri méltó jutalmát. Semmi több! Hogy mindez csak mese? Persze. De várhatunk-e (a múltunktól) valaha is többet?