Mátyás Péter

Színtelen zöld eszmék alszanak dühösen

David Lynch: Lost Highway-Útvesztõben


146 KByte
A címül választott idézet Noam Chomsky Mondattani szerkezetek címû könyvébõl való. A nyelvtanilag helyes azonban nem azonosítható azzal, hogy “jelentést hordozó" vagy “értelmes" - írja a világhírû professzor, - a példamondat képtelen, bár mondattanilag helytálló. Így érzünk a Lost Highway megtekintése után is. A film formailag tökéletes, van eleje, közepe és vége, elmesélhetõ története - ám az értelmezhetõség kritériumának makacsul ellenáll.

Kíséreljük meg feltárni az ábrázolt világot. A film két részbõl áll. Az elsõ hõse Fred Madison, aki azt gyanítja, hogy mialatt õ esténként egy klubban szaxofonozik, felesége megcsalja. A cselekmény akkor kap lendületet, amikor névtelenül küldött videókazettákat találnak az ajtójuk elõtt. Ezeken az otthonuk látható kívülrõl, késõbb belülrõl, az utolsón pedig az asszony feldarabolt holtteste. A férjet gyilkosság vádjával letartóztatják, s egy reggel új emberként, fiatal autószerelõként ébred fel cellájában. A második rész középpontjában ez a fiú, Pete Dayton áll. Viszonya lesz a helyi gengszterfõnök barátnõjével, akit ugyanaz a színésznõ játszik, mint aki a meggyilkolt feleséget alakította. A film végén megismétlõdik a személyiség transzformációja, Pete-bõl újra Fred lesz, s megöli felesége szeretõjét, a gengszterfõnököt.

A nem lineáris cselekmény, a tér-idõ kategóriák felbontása miatt a film hátat fordít a hagyományos megközelítésnek, a két történetet nem tekinthetjük egyaránt valóságosnak. “A magam módján szeretek emlékezni, nem feltétlenül úgy, ahogy történt" - mondja a zenész. Ezért a második történetet felfoghatjuk Fred álmának, tudattalanja látomásszerû kivetülésének Fred tudata a fiú és a férfi harcának színtere, a pszichológiai kettõsség itt fizikai kettõsséggé válik - ezt kiemelendõ, a két szerepet két színész játssza. Az amnéziában szenvedõ, magánzárkájában feleszmélõ Pete az ártatlanság és naivság szimbóluma, míg vele szemben Fred a tapasztaltságot, a romlottságot képviseli. Hasonlóságukat jelzi, hogy Pete ugyanúgy áll a tükör elõtt, éppúgy lép be a folyosók fenyegetõ sötétjébe, mint Fred. Nem bírja hallgatni az ismerõsnek tûnõ szaxofon hangját, s értetlenül áll a gyilkosság felvillanó képeivel szemben - a történet folyamán a fiún fokozatosan úrrá lesz Fred erõteljesebb személyisége. A rendezõ két filmtörténeti tradíciót játszat egymásba. Az egyik Bunuel A vágy titokzatos tárgya címû filmje, amelyben két nõ játszotta ugyanazt a szerepet, a másik a horror egyik õsi patentjének, a kettõs én motívumának beemelése a filmbe.

A férfiak megmérettetésének bírája, ahogy az Lynch-nél szokás, most is a Nõ lesz. Fred házassága válságban van, erre utalnak kiüresedett beszélgetéseik és kétségbeesett szeretkezésük, amelyben a nõ végig passzív marad. A feleség, Renee fekete hajú, látszatra a férfinak kiszolgáltatott, kissé unatkozó házi cicus benyomását kelti. Titokban azonban egy gengszterfõnök és egy pornófilm készítõ barátnõje. Valódi énje elevenedik meg a második részben, amikor stilizáltan, szõkére festve egy Cadillac-bõl lép elénk, hogy elcsábítsa a tinédzser Pete-t. A szexualitás két archetípusa jelenik meg; a sötét hajú nõ az ártatlanság megtestesítõje, míg a szõke a szexualitás mély örvényeibe magával ragadó végzet asszonya. Mintául mindjárt itt van Hitchcock Vertigója. Pete ellenállhatatlanul sodródik vesztébe, a folyamat egy éjszakai, félbeszakított coitusban éri el tetõpontját. A femme fatale, a végzet asszonya nem birtokolható, õt senki sem kaphatja meg. Ez a felismerés a felnõtté válás pillanata a fiú számára, túl vagyunk a csábításon és bûnbeesésen. Pete immár tapasztalt férfiként, újra Fredként tér magához, hogy beteljesítse sorsát, kivégezze feleségét és annak szeretõjét. Ölnek, ha nem ölelnek...A film második részében a két nõ együtt látható egy fotón, a végén a szõke eltûnik róla - a fénykép realitásában a tudatvilágnak nincs helye. Ha ez így van, akkor hogy kerül át a tudattalanban megölt pornófilm készítõ holtteste a valóságos világba? Lehet, hogy a film elsõ felét sem foghatjuk fel valóságosként?

A filmet egyesek pszichogén fúgaként jellemezték, olyan “lelki menekülésként", amelyben az egyén feladja világát, családját - mindent magából és maga körül, hogy más egyéniséget vehessen fel. A gondolatmenetet követve az egész filmet felfoghatnánk úgy, mint ami csak Fred tudatában zajlik le, s az eseményeket ennek a lélekvesztésnek különbözõ stációiként szemlélhetnénk. Modellként vehetõ Ken Russell 1980-as filmje, az Altered States (Alternatív állapotok). Ennek hõse egy kísérlet következtében különbözõ lelki és fizikai állapotokba kerül, melyekben saját bensõ vágyaival és félelmeivel szembesülve végül megtalálja önmagát. A Lost Highway mintha ellenkezõ folyamatot mutatna, amelyben a hõs, Fred elveszíti önmagát. A filmben talán a Gonosz megtestesítõjeként megjelenik egy idegen, aki egyre inkább hatalmába keríti a zenészt, s a végén már közösen végzik ki a gengsztert. Egy gyufa fellobbanó lángja, a tûzbe boruló tengerparti ház, a vörös színekben izzó szoba, mind a Rossz sátáni szimbolikáját erõsítik. A nézõ azonban továbbra sem tud mit kezdeni a fekete-fehér videofelvételek és a színes jelenetek egymásba játszásával - s a dualitás, a világok, a szereplõk, a színészek megkettõzése állandó zavar forrása. De ha a történet nem több, mint Fred privát lelki naplója, melynek hátterében a féltékenység áll,- akkor minden tétjét veszti, a vérbõl, a Gonoszból, az emberi sorsból csak egy lelki beteg hatásos sormintái lesznek.

Még jó néhány lehetõséget felsorolhatnánk, ám mindannyiszor összezavarodnánk, ellentmondásokba ütköznénk. Úgy tûnik, a Lost Highway az alapos és következetes elemzésnek ellenáll. Bunuel vagy Robbe-Grillet, de Lynch korábbi munkái megfelelnek ennek a kritériumnak. A film olyan, mint egy sokkoló kirakósjáték, ahonnét elloptak bizonyos darabokat, ezért a teljes képet már sosem sikerül összeállítanunk. Hiányzik belõle a szintetizáló erõ, egy gondolati vagy érzelmi vezérfonal, amely egységbe foglalná az egészet. Izgalmasan kezdõdik, ám a feleslegesen túlbonyolított második részben elveszítjük érdeklõdésünket - lényegében minden lényegtelen marad.

Van ennek a történetnek egy megnevezhetetlen, fehér bohóc arcú szereplõje is, akinek a Twin Peaks törpéje lehet a modellje, s akivel Fred egy estélyen találkozik. Kettejük párbeszéde elkülönül környezetüktõl, a külvilág hangban és képben is megszûnik számukra. A bohóc számos alkalommal visszatér még Fred vízióiban, felesége alakjában, s többször feltûnik a késõbbiekben is. Ki õ? Talán a végzet manifesztációja, akinek szabad átjárása van a különbözõ világok között, aki a megfelelõ pillanatban nyomja Fred kezébe a kést. Talán a megszemélyesített sors, ami félrehajtott függönyök mögül leselkedik ránk (Kék bársony), s videofelvétellel bizonyítja a gengszternek, miért is kell meghalnia. Talán a bennünk lévõ destruktív, pusztító ösztön. Esetleg mind egyszerre, esetleg egyik sem?

De már hallani is a Lynch rajongók ütemes skandálását. Nem kell mindent megmagyarázni! Ez támadás a mûalkotás közvetlen élvezhetõségével szemben. Az intellektualizáló szemlélet szükségképpen a mûvészet rangvesztésével jár. Helyette dõljünk hátra székünkben, s adjuk át magunkat a képek és hangok szabad áramlásának, merüljünk el egy kétségtelenül szuggesztív világba. Örüljünk a lélekvándorlás, a végzetes körforgás hatásnövelõ effektusainak. Ez egy pszichoanalitikus utazás, ezoterikus lidércnyomás, pszichogén fúga (sic!) - így beszélnek.

A kritikus hibája lenne, hogy megpróbál értelmet keresni? Hiányoznék belõle a mûvészettel szembeni alázat, ha a lila füstfelhõk kergetésében nem kíván részt venni?

A Lost Highway mûfaját tekintve modern film noir, melynek ihletõje között ott találjuk az 1945-ös Detour-t. A mindennapok ötvözése a horrorral, a hétköznapok sablonjainak felbomlása és átalakulása rémálommá, a gonosz felnagyított ábrázolása, a femme fatale figurája, a vágy és a vér fenyegetõ jelenléte Lynch és a mûfaj egyaránt kedvelt kellékei. A film nagy ötlete a pszichikai kettõsség fizikaivá válása. De bizonyára emlékeznek még a Zelig sírnivalóan kacagtató történetére, akinek rabbivá változása oly meggyõzõre sikeredett, hogy egyesek legszívesebben deportálták volna õt. Woody Allen-nél persze nem volt misztikum és szent õrület. Veszített Lynch a humorából is, már csak a rendõrök és bûnözõk bemutatásának pillanataiban mosolyodunk el. Mintha túlságosan komolyan venné önmagát. Hol van már a Veszett a világ ironikus tündérmeséje, az Eraserhead (Radírfej) fekete komédiája. A végzetes és sötét hangvétel alól csak egyetlen jelenet kivétel, amikor az andalító zenét hallgató Pete egy nyugágyban fekve pihen, körülötte fürdõmedence, gyerekjátékok, kutya - a kisvárosi békesség jelképei, a Kék bársony ironikus hangulata.

Lynch sûrûn idéz magától, de míg ezek a korábbiakban a történetek szövetébõl nõttek ki, addig most az anyagtól eloldottan, magukban lebegnek. A rendezõ megpróbál öntörvényû alkotást létrehozni, de csak az önplágiumig jut el. A Kék bársonyban emlékezetes az éjszakai száguldás és az útvesztõ metafórája, a kamera néha ráközelít Isabella Rossellini vörös ajkára, amely csaknem elnyel bennünket. Ez egyszerre jelenthette a szenvedést és a szenvedélyt, az alámerülést a lélek legbensõbb útjaiba. - A Lost Highway-ben is felhasználtatik ez a plán, amikor a szõke nõ, majd a gengszter telefonon beszélnek a fiúval, - a hatást ezáltal a film noir stilisztikai játékává fokozva le. A naplemente vöröslõ színei vagy a sivatagban, reflektorfények elõtt divatos és bombasztikus zenére szeretkezõk képei olykor átlépik a giccs határát. Lynch egykor újszerû filmnyelvi megoldásai megmerevedni látszanak, az együtthangzásból az egymás melletti hangok disszonanciája lett.

Az igazság az, hogy magam is Lynch rajongó volnék. 1985-ben az Elefántember kapcsán az elsõk között írhattam e kivételes tehetségû alkotóról. A nálunk nem vetített Eraserhead-et és a Kék bársonyt szürrealista remekmûveknek tartom, s a Veszett a világ Cannes-i nagydíjához sem férhet kétség. Ám ezen a pályán is akadtak mélyrepülések, a Dûne vagy a Tûz, jöjj velem! Készséggel hajlandó vagyok elismerni, hogy a Lost Highway jobb, mint ez utóbbiak, hogy összetéveszthetetlenül egyéni stílusa van, hogy a félelem, a szex és erõszak erõteljes képei következtében a mû második felében sem unatkozunk. Kimagaslóan jó a hanganyaga, a visszhangok és suttogások, a korábbról már ismert hangrobbanások szinte megbénítják a nézõt. A Lost Highway-t azonban nem a tucatfilmekhez kell mérnünk, hanem szerzõjének életmûvén belül kell szemlélnünk. S egy Lynch formátumú rendezõ nem engedheti meg magának, hogy középszerû legyen.

Ki maga? - kérdezik a filmben a bohócarcú férfitól. Lehet egy ember egyszerre két helyen ? Válaszok helyett csak sátáni kacagást vagy sejtelmes hallgatásokat kapunk, ami önmagában még nem lenne baj. A Lost Highway-t azonban nem az elhallgatás beszédes és többértelmû csendjei jellemzik, - ezek inkább a fáradtság semmitmondó csendjei.


111 KByte

124 KByte

65 KByte

Tartalom Filmek Arcok Gondolatok Kopia Kopia Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek Index Filmek Arcok Gondolatok Kopia Oktatas Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek