Forgács Iván

Kolja

A Nagy Generációk utódai ritkán tudnak mit kezdeni a stafétabottal: vagy összetörik, vagy unottan kocognak vele tovább a kijelölt pályán. A most 32 esztendős Jan Sverák csodálatos kivétel. Ő apjából táplálkozva kínál korszerű kulturális alternatívát. Egyre jelentősebb (és sikeresebb) rendezői életművének alapja Apa, Fiú és Történelem elképesztően szerencsés találkozása. Ugyanis mielőtt a szülő belépne a rigolyás öregkorba, liberális humanizmusát visszaigazolja 1989 rendszerváltó ősze. A fiú azonban nem irigyli tőle a Győztes szerepét, inkább örül, hogy megszabadult a nagy harcok terhétől. Így aztán az eltávolodás egy lehetséges pillanatában éppenhogy megerősödnek a szellemi-emberi összetartozás szálai. És megszületik a mai kelet-európai film egyik legütőképesebb alkotópárosa...

Mintha csak békés beszélgetéseket folytatnának a családi tűzhely előtt. Mindkettőjüknek megvan a maga széke, a maga piszkavasa. És nagyon értenek a melegséghez. Nem gyűlöletből csiholnak lángot, hanem megértésből, azonosulásból, nagyvonalúságból. Meg egymás tapintatos ugratásából és a mások szeretetéhez nélkülözhetetlen csipetnyi öniróniából. Az apa szavakból fúj füstkarikákat, a fiú képeket lát bennük. Az apa olykor tanárosan moralizál, a fiú visszafogottabb, kimértebb. Az apa "csehes", a fiúban amerikai ritmusok is lüktetnek.

Zdenek és Jan Sverák. Jó a társaságukban lenni. Velük végre értelmesen lehet beszélgetni a múltról, barátokról és ellenfelekről, sikerekről és kudarcokról, helytállásról és megingásról, nemeslelkűségről és kicsinyességről, arról, hogy miben volt igazunk és miben tévedtünk. Így van ez már az 1991-es Általános iskola (Obecná škola) óta. Most megint ég a kandalló, s talán a szokásosnál is több meleg árad belőle. Egykori hithű párttagok és ellenállók egymásra mosolyoghatnak, oroszok és csehek összeölelkezhetnek. Anélkül, hogy bárkinek bármit is el kéne felejtenie, itt az alkalom a fellélegzésre, a kijózanodásra. És a változásra...

A Koljában Zdenek Sverák a változásról mesél. Arról, hogy nem olyan reménytelen ez az élet, ha képesek vagyunk a változásra. Nem kell átlényegülnünk, új emberré kovácsolódnunk, csak az a bizonyos kis nyitottság... Az legyen meg. És akkor még történhet valami, sőt talán bármi megtörténhet. A film főhőse, a filharmóniától egykor elküldött Frantisek Louka például, aki egy temetői zenekarban játszik, s éli a marginális cseh értelmiségi passzív ellenállással — és nőkkel — édesített "független" hétköznapjait, egyszercsak úgy dönt, hogy bármi áron megszerez egy Trabantot, mert azért egy kocsi neki is jár. És elhatározása után már attól sem riad vissza, hogy névházasságot kössön egy szovjet asszonnyal. Nem sokkal az esküvő után a nő továbbvándorol Nyugatra, ám ötéves kisfiát, Kolját Prágában hagyja Franta nyakán. A férfi önmagához hűen nem taszítja el magától a gyereket, de ezzel egy számára végképp szokatlan élethelyzetbe kerül, melynek vállalásával katartikus erejű belső változáson megy át. Az orosz gyerek iránt érzett egyre fokozódó szeretete megszabadítja a dacos általánosítási görcsöktől, a passzív ellenállási rituálék korlátoltságaitól, ugyanakkor kialakítja benne a felelősségérzetet, s mindez együtt új értékeket villant fel előtte, melyeknek hatását csak tovább erősítik a háttérben zajló társadalmi átalakulások.

Apja történetét Jan Sverák egy stílusváltás formájában eleveníti meg. Így a változás témája a filmnyelv síkján is visszaköszön. A Franta hétköznapjait exponáló, "csehes" fanyarságú életképek után a melodramatikus történések jól érzékelhető módosulásokat idéznek elő a Prágához kapcsolt elbeszélői hagyományban. Sverák nem idegenkedik az alkotói reflexióktól, de a hős aktivizálódásával párhuzamosan egy sajátos történetközpontú linearitás felé tolja a narrációt. Lehet, hogy megoldásait olykor Hollywood hatása vezérli. De a lényeg az, hogy sikerült új életet lehelnie a cseh filmbe, aminek igencsak ideje volt. Mert előbb-utóbb minden beporosodik és közhelyessé válik. Még a hašeki örökség, a hrabali-menzeli szemlélet is. Jó, bármit túl lehet élni, csak nem szabad megfeledkezni róla, hogy azért mégsem ez az élet. Eljön a pillanat, amikor a szervezet kihányja a knédlit és a sört, látását veszti a formás fenekektől, a szép lófarkaktól és gyomoridegességet kap a ránehezedő külső erőkön való állandó nevetéstől. S vagy a pusztulás jön, vagy valami új...

Tartalom Filmek Arcok Gondolatok Kopia Kopia Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek Index Filmek Arcok Gondolatok Kopia Oktatas Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek